2014. április 17-én halt meg Gabriel García Marquez

„Az ember nem akkor hal meg, amikor szeretne, hanem amikor lehet.”

 
„Az írásban az egyik legnehezebb dolog a túlzott aggályosság. Ha tudnánk olyan tempóban írni, ahogy beszélünk, valóra váltanánk minden író legnagyobb álmát. De ahogy megpróbáljuk, rájövünk, milyen nehéz. Mexikóban azelőtt nyitott
ablak mellett írtam, hogy halljam az esőt és a madárcsicsergést, és beleírtam abba, amin éppen dolgoztam. Ma már nem teszem. A regényírónak az a rögeszméje, hogy csak meghatározott helyen, meghatározott módon tud írni. Ma már bárhol tudok írni, éppúgy, mint tudósítókoromban. Egyszerűen bekapcsolom a hordozható számítógépet bármelyik szállodai szobában. Azt viszont megszoktam, hogy nagy képernyővel dolgozzam. Folyamatosan elmentem, amit írok, és átmásolom egy lemezre. Egy fejezet - egy könyvtár.”

….

Visszamegy a helyére. A lábam nem éri a földet. Úgy érzem magam, mint a szép Remedios: repülök.
…ezzel fejezi be: „Ahogy elnézem Önöket... félelmeik, tapasztalatlanságuk és a kérdéseik eszembe juttatják, hogyan éreztem magam, amikor annyi idős voltam, mint Önök. Azzal, hogy meséltem az élményeimről, lehetőségem nyílt rá, hogy kicsit magamba nézzek. Végtére is lassan ötven éve már, hogy írok... nap mint nap. Ha nem szeretik, amit csinálnak, hagyják abba. Az egyetlen dolog, ami megöli az embert, ha olyasmit csinál, amit nem szeret. Ha szeretik a munkájukat, garantáltan hosszú életűek és boldogok lesznek”.  

Mindenki sorba áll, hogy beszélhessen vele. Dedikálnia kell a Száz év magány-t, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájá -t, Az ezredes úrnak nincs aki írjon - t. Minden könyvbe ír valamit, minden résztvevővel kezet fog.”

Silvana Paternosto: Három nap Gabriel García Marquezzel