Óda az Allium Cepához

.

(aki maga a vöröshagyma)

Ó, Allium Cepa, aki halk csengéssel hullatod le aranysárga köntösödet, hogy dacos-csípősen kínáld oda fehér és feszes testedet a soha nem csillapuló étvágynak, amelyet épp te magad gerjesztel ízed és zamatod ezer változatában.
Ó Cepa, te kedves kis vörös, te meghatóan kacér és kacéran megható, liliomfélék előkelő családjának tagja, világhódító hercegnő, mindenütt jelenvaló isten, ahol finom falatokra áhítozók gyűlnek össze. Ellentétben lágyan, édesen és andalítón illatozó húgaiddal, Lilium Tubiferummal és Lilium Auritummal, te nem behízelgő suttogásod vagy reszkető sóhajod árán bűvölöd el az emberiséget, hanem páratlan olajod, a kenallíl permetével, amely rögtön könnyet fakaszt, és és ínyencségektől roskadozó asztalokat varázsol még a kisképzelmű ember elé is.
Legillatosabb s legcsábítóbb persze tavaszi üdezöld ruhádban vagy, amikor fölnyúló s fehér-zománcosan villogó nyakadat mohón és hersegve harapja az éhes száj holmi kis szalonnaágyon, vagy friss sajt párnájára fektetve téged!
Ó, Allium Cepa! Mikor liliom húgaid évszázadokkal ezelőtt becsalogattak a klastromkertekbe, szűzies illatukban gyógyító hatást sejtvén, te már rég segítettél föloldani az emberi testet fájó vonaglásaiból, a csecsemőt görcseiből; orvossága és lelki-testi tápláléka voltál azoknak, akik a szolgálat házából szabadulván, negyven évig kóboroltak a pusztában, nemhiába nevez tréfásan a nép hol zsidószalonnának, hol Mózes-pecsenyének is!
Ó, Cepa, az idők során enyhet és vigaszt adtál a tüzes ég alatt kapáló parasztnak, s egy szelet szikkadt kenyérhez társulván, hercegnői kegyeddel a legfinomabb pecsenyék birodalmába emelted azt, hogy utána a vándor jóságodtól meghatódva áhítattal hajoljon a hűs forrás fölé.
Ó, Allium Cepa, aki részt vettél, Trimalchio híres lakomáin, aki otthonosan ültél fáraók ültél fáraók asztalánál, aki láttad Ramszeszt és Thut En Khámont és Kleopátrát, s aki ma is Egyiptomban vagy a leghonosabb más fűszernövények előtt. És Makótól Jeruzsálemig mindenütt, sőt egészen Szibériáig, ahol egyik testvérfajtád, a télihagyma tündököl, vagyis a Fistulosum, s egy másik liliomféle virul, amelynek aranysárga hagymáját fűszerként is használják.
Íme, ó, Cepa, így kapcsolódik össze nevedben a hasznos, a jó és a pótolhatatlan a szép fölemelő fogalmával, hiszen egyszerre vagy test és lélek. Mihelyt kebled elővillan feszülő blúzod alól, szinte elvakít, s e káprázatban térdre esve odabukunk a hatalmas terített asztalok elé, a tobzódó ínyencségek elé, hogy soha be ne teljünk mindent átlényegítő szerelmeddel!Ó, kedves kis Allium Cepa, akiben szemünk s orrunk előtt valósul meg az ízek és zamatok lélekvándorlása, egyre közeledvén a tökéletesedéshez a reszelt hagymával megszórt paprikás-zsíros kenyértől a hétvezértokányig s a csodás szegedi halászlétől az osztrigával töltött kappanig! A lét szűkebb, szegényesebb fakóbb volna nélküled, s egyenesen íztelen!
Maradj velünk, te édes, te csípős, te dacos, te feszes keblű az idők végezetéig, s te kedves hagyma, ne hagyj el bennünket se ma, se holnap. Most pedig bocsásd meg, hogy téged vetkőztetvén, téged simogatván, feszes kebled fölé hajolva íme hangosan sírva fakadtam...


Forrás: Kövi Pál - Erdélyi lakoma (264-265. oldal)  Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1980