A mákos rétes

A otthon fészekmelege

Mindig nagyon kedveltem a rétest. Gyermekfővel el is határoztam, hogy azt a lányt veszem feleségül, aki a világ legjobb mákos rétesét készíti - még ha a világ végére  is kell elzarándokolnom érte.
Aztán felnőttem, Kolozsvárra kerültem a mezőgazdasági akadémiára, s bizony sok pénzem

nem maradt a hónap eleji bundásdiák-avatások után. Édesanyám azonban hetenként nagy szeretettel küldte csomagjait, s mindegyikben - mert az szigorúan ki volt kötve - a mákos rétest.
Szegény Anyám már szégyellte magát, mondván, hogy diákkollégáim még azt hiszik, ő nem tud mást sütni. De hát nekem a mákos rétes jelentette a kapcsolatot a szülői házzal. Ott éreztem rajta Anyám szerető kezének gondoskodását. Később még évekig a közeledő szabadság vagy bármilyen családi ünnep, amelyre hazatértem, külön alkalom volt arra, hogy Anyám mákos rétest süthessen, aminek persze barátaim is végtelenül örültek, mert az öröm is csak úgy igazi, ha az ember meg tudja osztani valakivel.
Nem is csoda! Anyám messze vidéken híres volt réteseiről. Még ma sincs olyan esküvő a környéken, amelyre kedvesen meg ne hívná a jövendőbeli menyecske, hogy megtanítsa őt a réteskészítésre; pedig már 82 éves.
Nincs is annál csodálatosabb, mint a friss rétes: a mákos rétes lenyűgöző illatával, messze keleti titkokat rejtő zamatával, a diós rétes, - amit Anyám egy csipetnyi fahéjjal, illatos rummal készít - bódító aromájával és buja, szinte trópusi meséket sejtető ízével, a cseresznyés rétes üdítő frissességével. Na meg a túrós rétes, megtűzdelve mazsolával s megbolondítva egy pici vaníliával - amint sütés közben pórusain kiszivárog a cukor és aranykaramella-koronát tesz a királyi falatra.
Gyakran figyeltem Anyámat, amint ujjai közt két különböző fajta liszt tulajdonságait mérlegelte. S amíg a rétest készítette, bezárt minden ablakot, ránk szólt, ha rányitottuk a konyhaajtót, mert amint mondta: a huzattól "lyukacsos" lesz a rétes. Aztán megszitálta a kétféle lisztet, lyukat formált a közepébe, és beleöntötte az egy csésze vízből, egy tojásból, ecetből és sóból készített keveréket. Aztán addig gyúrta és verte a masszát nagy erővel egy tál aljába, amíg végül síma, könnyen gyúródó tészta lett belőle. Az így kidolgozott tésztából kerek cipót csinált, rátette a meglisztezett gyúrótáblára, libatoll kenővel pici olvasztott vajat vagy zsírt kent rá; betakarta, majd 25 percig pihenni hagyta.
Ekkor következett a legfontosabb mozzanat: anyám a nagy asztalt letakarta tiszta fehér abrosszal, azt meglisztezte, s a tésztát óvatosan kinyújtotta úgy, hogy lelógott a négy oldalán. Aztán az asztalt körbejárva kezét a tésztalap alá téve húzogatással tovább nyújtotta, vigyázva, hogy ki ne lyukassza. Hányszor elnéztem, amint bűvös-csodálatos mozdulatai nyomán mind nagyobb és nagyobb lett a tészta, s kinyújtott lapja a végén olyan vékony és könnyű volt már, hogy el lehetett fújni vagy az újságot is el lehetett olvasni rajta keresztül. Ekkor aztán lecsípte az egyenlőtlen végeket, és félretette; később ezeket újragyúrta.
Hátra volt még a kinyújtott tészta bespriccolása olvasztott vajjal vagy zsírral, s jöhetett a már elkészített töltelék; ő ezt a tésztalap egyharmadára tette, majd megfogta az abrosz végét, lassan fölemelte, és az egész rétestésztát hosszú tekercs formába göngyölte. A göngyöleg hosszát már a bezsírozott tepsi szabta meg. Utána vajjal vagy zsírral bekente a tetejét, s az előre melegített sütőben sütötte ki.
Akkoriban nagyon csodálkoztam rajta, de már megértem, hogy ecetet is használ hozzá: ez ugyanis elindítani segíti a tészta kötési folyamatát. Az "életet" pedig a csipetnyi só adja neki.
1947-ben életem gyökeresen új irányba fordult, s végül kikötöttem Amerikában. Csak 1968-ban kerültem megint haza, de akkor már nagyobbacska, tizennégy éves fiammal.Fiam elég jól beszélt magyarul, de múltjához, itthoni családunkhoz úgyszólván semmi sem kötötte. Érdekes módon ösztönszerűen mégis izgatta minden, ami saját ,múltját, fajtája gyökerét feltárhatta előtte. Anyám egy darabig nézte unokája vonásait, szeme színét, mozdulatait, aztán büszkén kijelentette: "A mi fajtánk." S ezzel egy örök vérszövetség volt megkötve és megpecsételve.
A nagy meglepetés azonban még hátravolt. Mert amikor Anyám megkérdezte: "Na mit szeretnél enni, mit csináljak?" - fiamnak egy rövid, tömör, de mindent kifejező válasza volt: "Rétest." - Persze hogy másnap reggel, amikor a lurkó felébredt, már friss rétes várt rá a konyhaasztalon, s nem is egyféle - mint rám gyermekkoromban -, hanem három.

1980 nyarán

Forrás: Kövi Pál - Erdélyi lakoma (260-262. oldal)  Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1980