A húslevesről

Egy vallomásomban azt írtam, hogy a szülőföld édes érces harangszó, amely az aranyló galuskákat ringatja a vasárnapi húslevesben, s emlékeim halványuló pereméről ma is az íróasztalomig lebeg annak a hajdani húslevesnek az illata, amely annyi örömöt és bizakodást

ébresztett bennem a világ eljövendő sorsa iránt. Mert a húsleves nemcsak étel volt, hanem jelkép is, ünnepi szertartás, kiengesztelő áldozat, forró tömjén, mirha és más gyantaillatú fűszerek párájában, amely kiszivárgott az udvarra, onnan a kertbe, s a kertből még tovább a világba, hírül adván, hogy egy szegény, népes család a hetedik napot, a maga megérdemelt pihenőnapját a törvény szerint megszentelte, beszerezve hozzá a szükséges húsféléket és a csontot...
A vasárnapok ragyogóbbnak is tűntek akkoriban, talán azért, mert tovább lehetett aludni, s mire felnyitottuk a szemünk, a szoba már megtelt fénnyel. S ezt a fényt tette szivárványossá a húsleves balzsamos illatpárája, amely halk zsoltárként dicsérte a létet és az emberi leleményességet, s meg kell vallanom, hogy én mindmáig profánnak érzem a hétköznapi húslevesfőzést. A vendéglősök étlapján ott szerepelhet mindennap, ez őket keveri gyanúba, de nekem kell hozzá az illő alkalom.
Mert csak csöndben, nyugalomban s valamelyes várakozó áhítatban tud oly csodásan illatozni; csak meghitt környezetben, olyan emberek között, akik meg vannak győződve róla, hogy az ízek és illatok létünk magasabb rendű átéléséhez vezetnek el bennünket, és az emberséget és jóra törekvést istápolják. Hiszen lehetetlen, hogy valaki az erdélyi húslevest kanalazva boldogságában ne kívánna az egész világ asztalára hasonló jókat.
Még a mészárszékből hazahozott hús is mily különös hatást tesz reánk; a hátszín, a tarja, a felsál meg a lábszárhús gyönyörű darabjai a szitáscsonttal, s az üdesárgán megkopasztott kakas! Miközben nézzük ezt a csendéletet, egyszerre ébred fel bennünk a szépben is csak az ehetőt kutató ősi ösztön, s a festő izgalma, aki mohóságát elűzve csak a hús formáját, színét, igéző erezetét figyeli, elgyönyörködik a keresztcsonton, amelynek porcos része igazgyöngyként csillog.
Egy ideig csak a húsfélék komoly, ígéretes párája száll a konyha felől, valami puritán ősi illat, amely még nem ismeri a ravasz szövetkezéseket a fűszerekkel és a föld ízes sóit és zamatát őrző veteménnyel. Zöldségelés után azonban, amikor a hús félig már puha és zöldséget átveri a forró pára, elkezdődik a lélekemelő folyamat, az illatok szimfóniája. Sosem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy a konyhába lopakodva olykor meg ne emelintsem a fedőt, bele ne pillantsak a titkok fazekába; hogy meg ne csodáljam a pillogó olvasztott aranyban fürdő húsokat, vörös cukormurok és petrezselyem hasábjait, amelyeket óriási ékkövekként fogott be a híg arany. Néztem, ahogy a borsszemek, mint pici néger fejek hol felbukkannak, hol alámerülnek, fátyolként lebeg a hátszínből kibomlott pompás hús, ínyencek falatja, csiperkegomba rózsaszín öblében új zamatok oldódnak el s indulnak az ízek tengerére; a paprika zölden derengett egy darabka kelkáposzta meg egy vérvörös paradicsom mellett, a

kakas csillogó, tizennyolc karátos krajcárokat hullatott maga köré, mint mesebeli társa, aki fölszippantotta az aranyat, s a fedő alól olyan pára csapott elő, mintha tavaszi futózápor vonulna át valami egzotikus erdőn, s én szelíd félálomból ébredve elmosolyodnék ezen a varázslaton.
Ó, vasárnapi húsleves, ringassa benned az idők végezetéig az aranyló grízgaluskákat édes és érces harangszó, szülőföldem soha el nem némuló hangja!



Íta: Bálint Tibor
Forrás: Kövi Pál - Erdélyi lakoma (263-264. oldal)  Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1980