2018. március 10., szombat

1940. március 10-én halt meg Mihail Bulgakov




„....én író vagyok, én gondolkozom, vegye tudomásul, hogy én tiltakozom.”

 
Mihail Bulgakov a világháború első esztendeiben kórházi munkát végzett mint orvostanhallgató. Szülővárosában, Kijevben valós tapasztalatokat szerzett a polgárháborúról, a véres eseményekről. Németek, vörösök és fehérgárdisták váltják egymást a városban. A sorra megjelenő elbeszéléseiben (Ördögösdi, Kutyaszív, Végzetes tojások) groteszk-komikus szituációkat, fantasztikus történeteket teremt, melyben a humor, a szatíra és a szarkazmus erejével festi meg a tömegembert, az ostobaságot.
A fehér gárda az erkölcsi jó szándék és a történelmi tévedés regénye, melyben a polgárháború eseményei során a monarchista Turbin család várakozó reményei illúziók maradnak. Ezt követi a Menekülés 1928 mely az előző mű témavariációja, ám újszerű „álomdramaturgia” alkalmazásával épül: a valóság átnő az irreálisba (az álomba mint belső valóságba), s az emigrációba szorult tisztek erkölcsi megroppanását groteszk, képtelen helyzetekbe sodródásuk jelzi. A mű bemutatását a RAPP főtitkára megakadályozza. Bulgakovot „belső emigrációval” vádolják, amellyel diszkreditálja a jelent. és rehabilitálja a múltat. A Zoja szalonja (1926) és a Bíborsziget (1928) című szatirikus vígjátékok metsző iróniával szólnak a közerkölcsökről. 1928-tól nem publikálhat.


Életének utolsó évtizedében irodalmi munkásságának középpontjába a művész és a hatalom viszonya, összeütközésük, s mögöttük a gondolatnak és az írás szabadságának, a lelkiismeretnek s az értelmiségi lét felelősségvállalásának kérdése kerül. Az Iván, a Rettentő (1931) című játékos-komoly darabja a kisszerűségtől, feljelentgetőktől fenyegetett művészsorsnak, az alkotói szabadságnak és az emberi méltóságnak az ellehetetlenülését hangsúlyozza. A Képmutatók cselszövése (1932) és a Puskin utolsó napjai (1936) az abszolút hatalom és a költő végsőkig kiélezett konfliktusát, az önmagát minden áron megőrizni kívánó ember és művész lelki gyötrődését mutatja be remek dialógusokban. A Színházi regény (1937) groteszk képet nyújt a színház belső világáról, a rivalizáló színészek életéről, de legfőképpen a kisszerű zsarnok képtelen belső emberi világáról és a művészi-emberi kiszolgáltatottságról. Főművét, A Mester és Margaritát szinte a halál zárja le. 1940. március 10-én a testi szenvedésektől megkínzott, már hosszú ideje fekvőbeteg, s alig látó író megváltásként fogadja a halált.

Forrás: József Attila Könyvtár - Dunaújváros
 

Nincsenek megjegyzések: