Nagíb Mahfúz: Félnap

E napon született Nagíb Mahfúz Nobel-díjas író (1911)

Nagib Mahfúz (1911-2006) a modern egyiptomi irodalom kiemelkedő alakja. 1988-ban irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.

NAGIB MAHFÚZ

Félnap

Ballagtunk apámmal, kapaszkodtam a karjába és sietve próbáltam behozni hosszú lépéseit. Tetőtől talpig új ruhát viseltem, fekete cipőt, zöld uniformist és kék bojtos, piros fezt. Örültem az új ruhámnak, bár nem volt ez felhőtlen öröm, végtére is nem volt ünnep, hanem a nap, amikor is először vittek napközibe.
Anyám az ablak előtt ácsorgott, bennünket nézett. Én időről időre feléje fordultam segítségért esdeklően. Mentünk az utcán, amelyet kertek szegélyeztek, vagy mindkét oldalon gabonaföldek, kaktuszfügék, hennabokrok és itt-ott datolya pálmák.
- Miért? - kérdeztem apámat nyíltan felelősségre vonva. - Terhetekre vagyok és büntettek?
- Ez nem büntetés - felelte nevetve. - Ez inkább olyan, mint egy gyár, ahol hasznosan telik az idő.
Nem tudott meggyőzni. Nem hittem, hogy bármi jó dolog történhet velem távol az otthon meghittségétől azzal, hogy könyörtelenül bedobnak az út végén álló épületek egyikébe, egy… egy magas falú erődítménybe.
Amikor a kapuhoz értünk, láttuk az udvart, hatalmas volt és telis-tele sorstársakkal.
- Menj be egyedül - mondta apám. - Fel a fejjel, adj jó példát a többieknek. - Vonakodtam és kapaszkodtam a karjába, de ő óvatosan eltolt magától.
- Légy férfi - mondta. - Délben itt foglak várni.
Tettem néhány lépést, majd megálltam és csak bámészkodtam. Figyeltem a többiek arcát. Senkit sem ismertem közülük és senki sem ismert engem. Úgy éreztem, hogy olyan vagyok, mint egy eltévedt idegen.
Először kíváncsi pillantások kereszttüzébe kerültem, majd valaki odajött hozzám és megkérdezte: - Ki hozott ide?
- Apám - suttogtam.
- Az én apám rég halott - mondta egyszerűen.
Nem tudtam, mit feleljek. A kapu siralmas sikollyal bezárult. A csengő megszólalt. Egy asszony jött ki néhány férfi társaságában, majd sorba állítottak bennünket. Kusza mintában álltunk a hatalmas udvaron, amelyet három oldalról hatalmas sokemeletes épület ölelt körül; minden emeletről megnéztük a kilátást.
- Ez a második otthonotok - mondta az asszony. - Anyák és apák is vannak itt. Van minden kellemes dolog, lehet tanulni és imádkozni is. Csak forduljatok az élet felé örömmel.
Elfogadtuk a szabályokat és ez az elfogadás némi elégedettséget adott. Barátságokat kötöttem azokkal, akik a barátaim lettek, szerelembe estem azokkal, akikkel szerelembe estem, úgy látszott, hogy félelmeimnek nem volt többé alapja. Azelőtt sosem gondoltam, hogy ilyen sokféle otthon létezhet. Mulattattuk magunkat, ültünk a kerti hintában, tornáztunk, néha fociztunk, énekeltünk, beszélgettünk. Beszélgettünk a világról, felolvasták nekünk a világegyetem teremtőjének történetét, elmondták a létezését és jelenvalóságát, a túlvilágot, s meghallgattuk a próféta tanításait. Ettünk, szunyókáltunk, újra ettünk újra szunyókáltunk, és felébredve folytattuk a barátságokat és szerelmeket. Kitárulkoztunk, bár nem gondoltuk, hogy ez a tökéletesség. Később szél támadt, apróbb balesetek történtek, de igyekeztünk ébernek lenni és türelmesnek. Versenyeztünk is, ha közöttünk harci kedv támadt, bár ez enyhe fájdalmat okozott. A ránk vigyázó hölgy néha mosolygott, máskor morcosan perlekedett velünk. Pedig elmúlt már az az idő, hogy bárkit megváltoztathatott volna, és az sem volt kérdéses, hogy most nincs lehetőségünk visszatérni az otthon védelmező paradicsomába. Semmi sem volt előttünk csak szenvedés és állhatatosság. Azok, akik belementek az élet kalandjába a sikerért és a boldogságért, bármit, amit kaphattak, azt súlyos gyötrelmek közepette kaphatták.

Délben a csengő megszólalt, tudtunkra adván az idő múlását. Mindenki a súlyos kapu felé igyekezett, amelyik most újra nyitva állt.
Elköszöntem, és én is a kapuhoz igyekeztem.
Alaposan körbenéztem, de apámnak nyomát se láttam, pedig megígérte, hogy itt lesz.
Félreálltam és vártam.
Már elég régóta ott ácsorogtam hiába, amikor elhatároztam, hogy hazamegyek egyedül. Alig tettem meg néhány lépést, mikor egy középkorú urat pillantottam meg, szinte azonnal felismertem.
Jött felém, mosolygott, kezet rázott velem és azt mondta: - Milyen régen nem találkoztunk, minden rendben?
Egyetértve bólogattam a fejemmel és én is visszakérdeztem: - Mi újság?
- Minden rendben, hála a jó istennek!
Újra kezet rázott velem és továbbment. Elindultam én is, de megtorpantam.
Édes Istenem! Hol van az az utca, amelyet kertek szegélyeztek? Hová tűnt? Mikor özönlötték el ezek a járművek? És az emberiség hatalmas serege mikor nyugszik el itt? Hogy nem jönnek azok a dombok, hogy beborítsák, és hol vannak a gabonaföldek, amelyek pedig reggel még itt voltak? Hatalmas házak nőttek ki, az utcák tele vannak nyüzsgő gyerekekkel, és a borzasztó zajtól rázkódik a levegő. Bűvészek álltak az utcákon és trükkjeiket mutogatják, és furulyáikkal kígyókat bűvöltek. A cirkusz előtt egy bosszantó zenekar lármázott bohócokkal, és lopott holmikkal megrakott tolvajok sétáltak el az orrom előtt. Egy hosszú teherautóról a méltóságteljes színtársulat mászott le. Tűzoltókocsi szirénázott, és nem tudtam, miként fog utat törni magának, hogy elérje a lángoló tüzet. Arrébb dühös szócsata zajlott a taxis és utasa között, az utas felesége segítségért kiáltozott, de senki sem felelt.
Édes Istenem! Szédültem. Forgott velem a világ. Majdnem megőrültem. Hogy tud ennyi minden történni fél nap alatt, reggeltől délig? Majd otthon választ találok. De hol van az otthonom? Csak égig érő épületeket látok és emberek seregét. A kertek és Abu Khoda közötti kereszteződéshez siettem, hogy elérjek a házunkig, de az autók áradata szakadatlanul folyt, nem engedtek át. A tűzoltó autó szirénája őrült erővel visított, és olyan csigalépésben haladt, hogy én már dühömben azt mondtam magamban: "Vegye örömét a tűz a pusztításban!" Rettenetesen bosszantott, hogy nem tudtam átjutni az úton.
Elég régóta ott álltam, mígnem egy fiatalember a sarki vasboltból odajött hozzám. Széttárta a karjait, és udvariasan így szólt: - Majd én átvezetlek, bácsika.

BODA MAGDOLNA FORDÍTÁSA