Babits Mihály: Karácsonyi Madonna

(Regényes legenda)

1.

Hármat fordult a nagy kulcs visszafelé s a fakófájú vasas kapu a kőapostolok alatt meg se rengett; s a kecskearcú sekrestyés elbicegett a téren. Gyönyörű éjszaka volt; a csillagok azzal a hideg tisztasággal lobogtak, mellyel csak télen tudnak. A nagy gót torony kíváncsian nyújtotta nyakát, mintha tekintetével követné a belőle távozó kucsmás alakokat a szűk mellékutcákba.

A levegő üvegből volt és minden átlátszó s az óraütés hangja mint a kristály csengett.

Karácsony éjjele volt.

2.

Artúr lovag házából tivornya zaja hallatszott, döngött a hordó, céda lányok sikolya, duzzadt potrohok nevető rengése. Ezüst serlegek csengése karcolta az éji levegő hűvös üvegét.

De a szent percek egyházi illata bejárta a részeg lelkeket és a lármás csarnokban teológiai vita folyt.

- Mi történhetik most a zárt egyházban és mi érheti ha ki azt meglesné?

- No ott most öregapád táncolhat halottas gúnyában, ha ugyan felnyomhatja levéznult karjával az ormótlan követ, amire Gerhardus mester olyan hülyének véste rá az arcát.

- Addig igyál hát míg téged is a kő alá nem dugnak. - Ordít egy kicsattanó hatorrú levente.

- Bizonyosan tudom, - mondta Páter Lucentius, a házi pap - és megtágította cingulusát - bizonyosan tudom, hogy ilyenkor asszonyunk Mária jár egyedül a dómban, és a kis fiát viszi fényes karján és mennyei világosság tölti be a hajót. Párizsban, ahol az isteni tudományt hallgattam, a halhatatlan Abelardus mester a legmélyebb titkokba is beavatott.

Szűz Mária jár a templomban, ilyenkor, egyedül.

3.

Borfoltok a vastag asztalon, hányásfoltok a lócákon és padlón.

- Én, - mondta Artúr lovag - én szeretném látni Miasszonyunkat, amint a templomban járkál, egyedül.

- Azt pedig aki látja, - mondta Páter Lucentius - azt pedig aki látja, élve nem marad!

- Majd jön öregapád, - szólt egy másik vitéz, - majd jön öregapád, halotti köntösében, és magával hív.

- Most azért is elmegyek, - felelt Artúr lovag - és megnézem. Mert csüggednek a gyertyák és homály szövi be a pókhálóval a boltozatot. Ott azonban most égi fény ragyog, azt mondja a barát. Ti pedig disznók vagytok és nem méltók, hogy veletek legyek. És én nem félek semmitől, az öregapámtól legkevésbé, mert ő pipogya volt addig is, amíg élt.

- Részeg vagy öcsém, - szólt egy nagybajuszú.

- De nem fog bejutni, - bizonyítgatta fontosan Bor vitéz. - Nincs ember, aki e szent éjszakán megint kinyissa a templom ajtaját; nincs ember, aki ne félne Istentől.

- A rossz lélek szállt bele, - jegyezte meg Páter Lucentius.

Jöttek a szolgák lobogó fáklyákkal. S a lankadt vendégsereg Artúr nyomában, kivonult a hűs levegőre. A lányok sikoltoztak és fáztak. Az izzadt lovagok támolyogtak és félrementek.

Csak Kádár vitéz, aki már nem tudott járni, maradt a teremben. Nem lelte az ajtót s a falnál belefogózott egy ős üres fegyverzetébe; azt hitte, hogy pajtás. A rozsdás vassal falba ékelt vasbábú nem bírta a részeg ember súlyát s vele együtt zajjal a földre terült. Kádár csókolgatta s homlokát hűtötte a hűs vason s berondította rondaságaival s fetrengtek mint két disznó. S a koppantatlan gyertyák hanyatló világa hosszú, rémes fénysávakban táncolt ez idilli képen.

A nagy feszület elborult a falon.

4.

- Hé sánta ördög, pokol sekrestyése, szakadna rád az öreg pillér, tudom felébrednél.

- Nem, nem tehetem, uraim, nem tehetem, elkárhoznék. Az uraknak mindegy; szegény ember legalább a másvilágon üdvözöljön.

- Ne bántsátok, nem vesszük el tőle a kulcsokat, bűn lenne. Az éj gyönyörű, a tél tavasz. Nézzétek ezt a sok fene párkányt, árkádot, rozettát. Van ám itt mibe kapaszkodni. Az Isten is mászásra teremtette a frankusok templomait.

- Az emberek nem mernek kinézni odúikból, mert hallanak hahaha! Ki mulathat karácsony éjjelén? Gonosz rémek lehetnek! hahaha. Pedig most pompás ám idekint és jobb a levegő a bornál; hűvös, csillapító.

- Vaj alszik-e a pap?

- A gonosz lélek szállt meg benneteket, - ismételgeti Páter Lucentius.

- Részeg vagy öcsém és magasan vannak az ablakok. Az első párkányról elvisz az ördög és kitöröd a nyakadat.

- De nem igen ivott.

- Nem volt nála jobb tornász a vajda udvarában. Zára várát megmászta egy ostromon.

- Látni akarom Máriát. Milyen lehet? Olyan-e mint festik?

- Hogy jutsz fel? Hogy jutsz be? Hogy jutsz le?

- Quintus Curius, - vagy Curtius, - vagy Sestercius - fránya verje a nevét, - megleste az asszonyok sacrificiumát és belecsapott a mennykő. Olvastam a Románusok históriájában.

- A diákok religióját az ördög találta ki. De én nem félek az ördögtől sem. A Jézuska megszentelte Antóniust, aki színről-színre akarta látni őt. Én nem riadok semmitől, hogy a szent Szüzet lássam.

- Mindig ilyen volt. Bolond. - Szólt a nagybajuszú.

- De Antóniusról igazgat mond, - morogta Lucentius. - Beleszállt a szentlélek úristen.

A lányok vastag keszkenőket terítettek a sekrestyés háza előtti padra és ráültek. "Cseppet sincs hideg, - mondogatták. - Nagyszerű a fekete karácsony." Egy részeg ember az utca mellé dőlt.

- Ez a templom olyan mint a bábeli torony. Ne mászd meg.

- Mily tiszta az ég!

5.

A keze egészen áthűlt, amint a márványtűkbe és kőrózsákba kapaszkodott. Végre fenn volt, az első párkányon.

- Bimm! bamm! - az óriási óra ütött a feje fölött. Állt már nagyobb magasságokon, de most szédült. Nem csoda. Nem baj.

Szétnézett. Az ablakok már mind sötétek voltak. A messze dombon látta várát. Lenn a téren az emberek... Istenem! az emberek!

Mindehhez semmi köze. Benn, a kövek mögött más világot sejtett.

A hold élesen sütött és besárgította a köveket.

A kövek egész jó lépcsőt csináltak. A párkányok egymást érték. Az árkádokban megkapaszkodhatott. A rozetták réseibe bedughatta a csizmája hegyét. A kis kőobeliszkekbe meg lehetet támaszkodni.

A félpillérek fejére rá-rá ült. A lapos ormokon végigsétált. Ágaskodva fogózott párkánytól párkányig. Nem félt semmit. A meredek támaszkövön nyugodtan imádkozott.

A hold bevonta őt. Messziről talán egy mozgó dísznek látszott, mint egy fali gyík. Mint a dóm zergéje, nem félt semmit.

Egyre azon bámult, mily nagy itt, ami alul kicsi. A filigrán cifraságok közelről ormótlan kolosszusoknak tetszettek.

még egy lökés és az ablakot éri. Ó itt, vigyázni kell. A párkány oly keskeny, hogy alig lehet megfogózni. Az ablak vastag festett üveg. Egyetlen kis táblája volt tárva, szellőztetés végett. De azon nem fért be. Az ablak vastag, festett üveg.

Szent Erzsébet volt ráfestve a rózsákkal. Így visszafelé, halványan látszottak az éles, színes vonalak. Artúr alig tudott megkapaszkodni.

Harci csákánya mindig az övén volt. Az egyik kezével kapaszkodott, a másikkal kivette a csákányt. A keze didergett, meredt. Ingott. Visszakapaszkodott csákányos kezével. A csákányt leejtette.

A csákány nagyot koppant. Zengett, visszazengett.

Lemászott a csákányért. Nem nézett a mélységre. Vigyázva visszamászott. Teljesen józan volt és számító.

Jól megkapaszkodott, hátravetette a csákányt és számítva, nagy lendülettel ütött. Szent Erzsébet zuhanva, csörömpölve széthullott.

Rá is hullott, fejére; behunyta a szemét. Mit tesz az?

Bedugta a fejét: sötét volt. Csak a hold szűrődött át a színes ablakokon, kísértetiesen.

Semmi.

Óriási mélység és magasság. Belép a belső párkányra. Járt-e itt már ember? S ilyenkor, A finoman szőtt félhomály elfogja a lelkét. A fenyőforma kövek egymásra borulnak. A fekete pillérek dús lába ködbe vész. Rejtelem, rejtelem. Az oszlopok árnyai új oszlopok, elfeküdt oszlopok. A kőerdő nesztelen. Mily kicsiny az ember. Íme egy befalazott végtelenség. A legszebb, a legszebb...

Ah, szűz Mária, segíts! Nem volt ő már így egyszer? Ült ő már egyszer ezen a párkányon, nézett a homályba. Álmában. Ült ő már itt. Borzasztó.

Ha lebukna!

Majd feláll, lassan jár, támaszkodik a falhoz. Ott csillár: a párkány szegletről át lehet lépni a csillárra. Onnan majd látni a hajót, egészen.

Szűz Mária ne hagyj el.! Szent Erzsébet, bocsáss meg!

Miért is jött ide? Valamit látni akart.

A távolban, lent, rezgőn izzik az örök mécs.

Most... egy nagy lépés... A nagy csillár meginog... hintázik... Ráül a csillárra, szétveti a combját, mint a paripán. Lelógatja a lábát a homályba. Az aranyzsinórba kapaszkodik; az aranyzsinór nem szakad el. Hintáz.

6.

Halk zene, finom fény.

Mária, aranyvirág, megindul az óriás hajóban. Ki tudja honnan jött, s hová megy? Ki meri kérdeni? Amint közelebb jön, a középre árad a fény. Nem éles fény, csak gyönge és édes, s az Ő isteni alakjából árad. A sarkok, a szögletek homályban maradnak. halk, távoli zene hallatszik, gyermekhangok, s a homályból apró angyalfejek ütik ki magukat, alig észrevehetően, szárnyas gyermekfejek.

Artúr szíve dobog s a nagy csillár hintáz.

Az angyalok királynéja jön, jön. Nem a lábával lép, csak leng, tova, leng a holdsarlón. Ez egy fényes fénysarló, fényből a lába alatt. Halkan leng az isteni alak. Magas és karcsú és szép, olyan, mint egy elefántcsont torony. Halkan, halkan suhan. A ruhája sötét és mégis fénylő és hosszú és lengő, eloszló. Sötét haja lágyan elomlik. Enyhe dicsfény köríti fehér homlokát.

A holdsugár keresztül-kasul szövi a belső teret, de ki látja?

Az izmos pillérek árnyai eltűnnek.

Mária, tenger csillaga, libeg a lapuló sötétség tengerén. Halkan libeg a pillérerdőben, a színes, íves ablakok között. Felhőbe borul fent az óriási bolt. A padsorok titkos angyalkákkal telnek. A magas kóruson, az orgona sípjai között, angyalfejek röpködve játszanak bujósdit. Az orgona fehér billentyűin szent Cecília átlátszó ujjai suhannak.

Dalol az angyalnép.

Mária, mennyországnak kapuja, méltóságosan száll. Nagy fényes keszkenő simán fedi Asszonyunk vállait. Áldó szemei ragyogó ablakok, melyeken a mennyországba látni. Hét tőr döfi szívét. Mária, Magyarország védőasszonya, szeretettel mosolyog.

Ah! a szószék galambja szárnyait rezzenti, halkan csobban a keresztmedence, megelevenedik a szegények bibliája, a kőszentek hódolni jönnek Máriának.

Mária, Istennek anyja, karján tartja fiát. Fiát viszi, és fiára néz a fájdalmas anya. Szívében hét tőr. De az isteni gyermek fényes arca mosolyog. Mária halkan, halkan előbbre száll.

7.

Artúr lovagot másnap a kecskearcú, sánta sekrestyés összezúzva találta a kövön, a nagy csillár alatt.

Forrás: Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 24. szám · / · Babits Mihály: Karácsonyi Madonna