Gyergyai Albert: Carl Spitteler

E napon halt meg Carl Spitteler Nobel-díjas költő és író (1924)

Luzernben, a regés tó partján, tropikus zsúfoltságú kertjében, derűs és majdnem polgári jólétben, s inkább kora közönyébe, mint hívei tömjénezésébe fáradottan, most ünnepli 75. születésnapját a megaggult Európának tán utolsó töretlen aggastyánja az irodalomban. Nem tartozott s nem tartozik semmiféle «áramlathoz», «iskolához», vagy «divathoz». Távol a haldokló naturalizmustól, amely pedig, épp az ő ifjúságában, oly megvesztegetően kínálta kiapadhatatlannak tetsző kincseit, s túl az agyoncsigázott izmusokon, amelyeknek kürtölése egy fáradt és vérszegény kor búfelejtője volt csupán, Spitteler magánosan járt az útján, s magányából merítette minden monumentális nagyságát s minden gótikus fonákságát. Nem hisszük, hogy a mi századunkból való. Utolsó mohikánja ő talán annak a heroikus falanksznak, amely a tiszta és transzcendens germánságnak sajátos, fényes erőpróbája volt, s amelynek mély humusza Hammerfesttől Luzernig, a fjordoktól a vierwaldstätti tóig húzódik. Hebbel és Ibsen, Wagner és Nietzsche, Böcklin és Spitteler, mindegyikük a maga módján, s minden erejük latbavetésével, szívós és szinte reménytelen harcot vívtak emberségük és művészetük teljes és korlátlan kiéléséért, bensőjük és környezetük harmonikus egységéért, a művészi alkotás s az egyéni életforma gyönyörű gyökerességéért és termőségéért, s mindezt egy iparos és üzletes világ közepette, amelynek hervadt és hitetlen józansága görcsösen magyarázgatja mindmáig, mire «való» a művészet, s mit is «fejez ki» az irodalom.

Spitteler - még inkább, mint társai - időtől s tértől független alkotó. Romantikus, abból a fajtából, amely ifjan világhódításra indul, s aztán, belső megbicsaklások és hírtelen összeomlások után, egy-tűzhelyre tereli minden megtisztult lángját, s művészetté magasítja minden tépett becsvágyát. Csoda-e hát, ha ily módon patetikussá feszül a forma s hogy minden ily műalkotás örökösen magán hordja «az elföldelt álmok halottas-ingét?» Akinek, mint a fiatal Spittelernek, eget vívó álmai voltak a hős-életről, és epikus ábrándjai János papról és Saulról, Theseusról és Heraklesről, s aki, bár csak fejében forrongtak, jobban hitt bennük, mint minden valóságban, s bennük élte ki fiatal erejét és kedvét, annak, akár Hamletnek, örökké szűk lesz a szürke világ, s nem marad más életformája, csak a heroikus művészet. Ennek a kohójába vetette hát minden fölhalmozott életkincsét, s tizenöt évi vajúdás után, harmincöt esztendős korában kiadta első és legsajátosabb művét: Prometheus und Epimetheus-t. E profétás prózában írt s ragyogó mitológiájú eposz gőgös és tiszta himnusza marad mindazoknak, akik, mint Prometheusz-Spitteler, dacosan kitartanak enlelkük mellett, és viharzó romantikájuk fiatal és szépséges töretlenségével gyűlölik a földhöztapadtságot és a megalkuvást. A magában mindenekkel dacoló és a maga osztatlanságáért mindenekkel harcba szálló életstílusnak első és tán legteljesebb fölcsendülése ez Spittelernél. Nemcsak az ember heroizmusa ez, a korlátos életpályát és a tökéletlen Kozmoszt feszegető emberéé, hanem az alkotó művészé is, aki megvetve minden kész formát, s minden zsibbasztó irodalmi babonát, eposzt ír, prózai eposzt, a század végén, eposz tele forró lírával és fülledt és újjászült mitológiával. Nem tudjuk, hogy Prometheus tökéletes-e műalkotásnak. Mintha a férfiúvá érett s mégis egyre tusakodó művész mindenét bele akarná gyömöszölni, kábítóan gazdag és fárasztó e mű, amelynek belső zenéje és gondolatköre Nietzsche Zarathustrájára emlékeztet, bár ettől egészen függetlenül s három évvel korábban íródott. A kísérlet mindenesetre új és férfias, aminthogy friss és vakmerő erőpróba minden egyes műve Spittelernek. - Lírájában - amelyet kissé tartózkodva élvezünk - hol törékeny lepkeszárnyakra köti könnyebb vagy súlyosabb ábrándjait (Schmetterlinge), hol pedig zengő harangokkal zúgatja el gyermekkorán s szűkebb hazáján mulató örömét (Glockenlieder). - Regényei közül Conrad der Leutnant, amelyet az óvatosak «legolvashatóbb» művének tartanak, brutális és biztos kezű tömörítése egy naturalista témának, az egésznek cselekvénye egyetlenegy vasárnap, egyetlenegy kocsmában s egyetlenegy hős körül perdül le. - A Mädchenfeinde tiszta muzsika, négy kézre komponált zongoraszonáta, két fiúnak s egy kis leánynak két napos, kalandos kóborlása, erdőn által, folyó mellett, ismerős tanyákon keresztül, napfényben, lombzúgás és rigófütty között, és ebbe az ujjongó és játékos hangtornába bele-bele rivall olykor a nagyobbak sorsának komor és éles diszharmóniája. - Gustav, amelyet idillnek nevez, fölfrissíti s fölrobbantja az édeskés német falusi históriát - s hőse a bukott élhetetlen diák, aki vad csikó módjára garázdálkodik a falujában s ezer homályos ösztöntől hajtva már-már fölemészti önmagát - Gustav első, kissé kaotikus vázlata Victornak, az Imago káprázatos poétájának. Imago, akár Don Quichotte, a való és képzelt világnak állandó s mindig megújuló egybeolvasztása, egy éretten s fájón szerelmes, végső válaszútjára érkezett s a kisváros «kedélyes poklába» szaladt modern Prometheusznak sorsában. A humornak és az epének, a legtisztább érzelmességnek és a leglávásabb pátosznak, a kínosan pontos emberi megfigyeléseknek s minden irodalmasság arculütésének gazdagon termő Kánaánja e regény, legegészebb, bár legszemélyesebb munkája Spittelernek. - Fő műve, az Olympischer Frühling, kísérletnek súlyosabb, erősebb és merészebb, de azt hisszük, szervetlenebb, mint független alkotás. «Das Epos - vallja Spitteler, tanárának, Burckhardtnak szavaival - das Epos ist das königliche Vorrecht alles in lebendiges Geschehen zu verwandeln; s e királyi szabadalmával Spitteler pazarul visszaél. E sajátos német jambusú, s majdnem nibelungi ritmus, s a hellasi istenvilág kissé hűvösen hat ránk előszörre; s hogyha beljebb hatolunk szédítő távlatú labirintusába, ez az idegenkedés csak lassan enged; meghitt svájci tájképek nevetnek felénk, mint Umbria ege Rafael szentképein, s Ariosto szeszélye táncol a még ifjú istenek lábainál. És csak egyes pihenőknél, ahonnan végiglátunk az egész alkotáson, olyankor érezzük csupán, miben van részünk: eposzt élünk, a mi eposzunkat, bár a legszebb nép legszebb mezében, s kiszakadottan mindenből, nyűgös életünkből és szokványos irodalmunkból, szédülve eszmélünk egy magános lélek makacs és el nem nyugvó viaskodására. Ez állandó viaskodás olyasmit sejtet Spittelernél, mintha sosem adná meg azt, amit joggal megadhatna, mintha rabja maradna előre megépített elméleteinek, s mintha csak márványtorzókat faragott volna, amelyeknek befejezetlensége, igaz, élményesebb és izgatóbb ezer sima kis remekműnél. - Legfrissebb munkájáról alig szólhatunk; kötött formájú mása ez legelső művének, Prometheusnak, s csak kéziratból és töredékesen ismerjük. Lutry-ben, a Léman partján, hallottuk először a Pandora-éneket, s idehaza, Budapesten, olvastuk ez ének egyik fragmentumát: himnikus látomásai ezek egy mindenen túl magasodó agg vatesnek, aki immár szelíden járkál maga-emelte Olimposzán.

Mindenütt, fülledt eposzaiban éppúgy, mint «nevető igazságokba» s «irodalmi parabolákba» szorított elméleteiben; ott dübörög, állandó zenekari kíséretként, az örök és reménytelen romantikus monomániája, a romantikusé, kinek kicsi e sáros Kozmosz, aki a meglévő világban megcsalódón, új világot teremt magának, s magányában csak magát látja, időtelenül és tértelenül, minden kis sebével, s minden mérték nélkül. Ezért a sok torzult és tetszelgő mosoly, a rakétás paradoxonok, a fárasztó izomfeszülések; de ez is a forrása annak a forró és zengő lírának, amely ott sír minden írásában, szétfeszít olykor minden szervességet, s a művészetnek ritkult éterébe ijesztő elevenséggel vetíti be az emberség testszagú árnyékát. Ugyancsak ez a titka az örökös erőpróbáknak: az elfojtott hódítónak sóvár és kínos vágyakozása, a későn és szenvedéssel ért művésznek súlyos és sziporkázó bizonykodása: idenézz, Európa, pirulj és csodálj.

Ma már minden seb csak emlék, s hetvenöt évvel a vállán, e Jókai-szemű és -kezű aggastyán, akinek teremtőkedve és ereje ma is teljes hevével buzog, epétlenül és higgadtan nézhet hátra és előre. Igaz, hogy az eliparosodott Németországban, a Georgék és a Mannok kissé pállott szférájában, több rajongója akadt, mint olvasója; az is igaz, hogy a franciák inkább a belga semlegesség szószólóját, mint a tiszta epikust ünneplik Carl Spittelerben; de hívei tábora egyre erősebb és elszántabb. Költészetét, költői elméleteit Svájc akárhány egyetemén nyilvános kollégiumok méltatják; világnézetéről már disszertációkat írnak. Haemmerli-Marti asszony és leányai, a Spitteler-oltár e lelkes papnői, városszerte szavalják verseit, ünnepeken vagy hangversenyeken, olykor egy kertben, vagy napos réten, s nem ritkán egy iskolának szomjas fiatalsága előtt, s buzgalmukat egyaránt fűti a költő iránt vallott szeretet, szűkebb hazájuk dicsősége s a tiszta költészet ereje. - A magyar literátor pedig, aki ma százszorosan messze sodródott a maradék Európának minden vigaszos és eleven tüzétől, s aki korához és köréhez kötve, szinte reménytelenül sóvárog a teljes és mindent magához ölelő művészet után, a magyar literátor szivárványos szemmel néz ez agg felé, aki múmiás mitológiák helyett magából fakasztott új mitológiát, aki, monumentális kor híján, önmagát művelte monumentálissá, s aki előtt hódolva lengeti meg fakó és szakadozott zászlaját.

(Budapest, 1920. május.)

Forrás: Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 9-10. szám · / · Figyelő

Illusztráció: Carl Spitteler arcképe