M. K Gándhí: Önéletrajz (részlet)

6. Tragédia

Kevés középiskolai barátom között volt kettő, akikhez – különböző időkben – bensőséges kapcsolat fűzött. Az egyikkel nem sokáig tartott a barátság, bár én soha nem lettem hűtlen hozzá. Ő hagyott el engem, amiért összebarátkoztam a másikkal. Ez utóbbi barátságot életem egyik tragédiájának tekintem. Sokáig tartott, és azzal a céllal kezdeményeztem, hogy megjavítsam társamat.

Ez a fiú eredetileg a bátyám barátja, osztálytársa volt. Ismertem a hibáit, de hű barátnak tartottam. Anyám, bátyám és feleségem valamennyien intettek, hogy rossz társaságba keveredtem. Büszkébb voltam, semhogy a feleségem figyelmeztetését komolyan vegyem. Anyám és bátyám véleményével azonban nem mertem szembeszegülni. Mindazonáltal kérve kértem őket:

– Tudom, hogy megvannak benne a gyengék, amelyeket neki tulajdonítotok, de az erényeit nem ismeritek. Nem vihet rossz útra engem, hiszen azért barátkozom vele, hogy megjavítsam őt. Mert biztos vagyok benne, hogy megjavul és nagyszerű ember válik majd belőle. Kérlek benneteket, ne aggódjatok miattam. – Nem hiszem, hogy meggyőztem volna őket, de elfogadták a magyarázatomat, és annyiban hagyták a dolgot.

Később megértettem, hogy hiba csúszott a számításomba: aki meg akar javítani egy másik embert, az ne kerüljön bensőséges viszonyba vele. Az igazi barátság olyan lelki azonosulás, amely ritkán fordul elő ezen a világon. Csak hasonló természetű emberek barátsága lehet értékes és maradandó. Barátok között nemigen van arra esély, hogy az egyik megjavítsa a másikat: a barátok kölcsönösen hatnak egymásra. Azon a véleményen vagyok, hogy kerülni kell a kizárólagos barátságokat, mert a hibákat az erényeknél sokkal könnyebben veszi át az ember. Isten barátja magányos, vagy pedig az egész világot kell barátjává tennie. Talán tévedek, de én mindig kudarcot vallottam, ha bensőséges barátságot akartam kötni valakivel.

Amikor barátomat megismertem, valamiféle „megújulási” hullám söpört végig Rádzskóton. Ez a fiú mondta el nekem, hogy sok tanárunk titokban húst és bort fogyaszt. Megnevezett egy sor jól ismert rádzskóti személyiséget is, aki a társaságukhoz tartozik. Azt mondta, néhány középiskolás diák is velük tart.

Ez a hír meglepett és fájdalommal töltött el. Megkértem barátomat, mondja el, mi az oka ennek a jelenségnek, mire ő a következő magyarázatot adta:

– Mi gyenge nép vagyunk, mert nem eszünk húst. Az angolok azért tudnak uralkodni rajtunk, mert húsevők. Tudod, milyen erős vagyok, és milyen gyorsan futok. Ez azért van, mert húst eszem. Húsevőkön nem keletkezik fekély vagy daganat, de ha mégis, hamar begyógyul. Tanáraink és más jeles személyek, akik húst esznek, nem ostobák. Ismerik a húsevés előnyeit. Neked is így kellene cselekedned. Próbáld meg, az nem kerül semmibe. Ha megpróbálod, látni fogod, micsoda erőt ad.

Barátom nem egy szuszra adta elő a húsevés melletti érveit. A fentiek csupán a lényegét foglalják össze egy hosszú és részletesen kidolgozott érvelésnek, amellyel időről időre megpróbált hatni rám. Bátyám már elbukott, ő tehát barátom pártjára állt. Bátyám és barátom mellett kétségkívül vézna gyereknek hatottam. Hozzám képest mindkettő keménykötésű, erős és merész volt. Barátom ügyessége lenyűgözött: hosszú távokat tudott futni és rendkívül gyorsan, magasugrásban és távolugrásban egyaránt jó volt, és bármilyen testi fenyítést elviselt. Gyakran kérkedett előttem tetteivel, és mivel az embert mindig elkápráztatják más emberek azon képességei, amelyek belőle hiányoznak, dicsekvésével elkápráztatott engem is. Ezután feltámadt bennem a vágy, hogy olyan legyek, mint ő. Alig tudtam ugrani vagy futni: de miért ne lehetnék én is olyan erős, akárcsak a barátom?

Ezen felül gyáva is voltam. Féltem a tolvajoktól, a kísértetektől és a kígyóktól. Éjszaka nem mertem kilépni a házból. Rettegtem a sötétségtől. Szinte képtelen voltam sötétben elaludni, mert azt képzeltem, hogy az egyik irányból kísértetek közelednek felém, a másikból tolvajok, a harmadikból meg kígyók. Ezért csak úgy tudtam aludni, ha valami fény volt a szobámban. Hogyan is tárhattam volna fel félelmeimet a feleségem előtt, aki már nem volt gyerek, hanem ifjú leány, és éjszakánként mellettem aludt? Tudtam, sokkal bátrabb nálam, és szégyelltem magam előtte. Ő nem félt a kígyóktól és a kísértetektől, bárhová elment volna a sötétben. Barátom ismerte minden gyengeségemet. Azt mondta, hogy ő maga az eleven kígyót is meg meri fogni, szembeszáll a tolvajokkal, és nem hisz a kísértetekben. Mindezt pedig csakis azért, mert húst eszik.

Az iskolában akkoriban divatos volt Narmad gudzsaráti költő alábbi zöngeménye:

A nagy angol uralja
A kis indiait,
Hiszen a húsevéstől
Felnőtt öt könyökig.^[1]

Mindez megtette a hatását: megadtam magam. Lassan arra a meggyőződésre jutottam, hogy a húsevés jó dolog, hogy erős és bátor leszek tőle, és hogy ha az egész ország húst enne, legyőzhetnénk az angolokat is.

Kitűztük hát a napot, amikor a megpróbálkozom a húsevéssel. Titokban kellett végrehajtani; a Gándhík vaisnavák voltak és szüleim a szokásosnál is erősebben kötődtek a Visnu-hithez. Rendszeresen eljártak a havélíbe. Mi több, voltak a családnak saját templomai is. Ezen kívül Gudzsarátban erősen elterjedt a dzsainizmus, hatása mindenütt és mindenben érezhető volt. Sehol másutt Indiában, sem Indián kívül nem fogadták olyan irtózással és ellenállással a húsevést, mint Gudzsarátban a dzsainák és a vaisnavák. Én ezekben a hagyományokban születtem és nevelkedtem. És rajongásig szerettem a szüleimet. Tudtam: abban a pillanatban, hogy értesülnek a tettemről, halálra rémülnek. Ráadásul igazságszeretetem különösen óvatossá tett. Nem mondhatom, hogy nem voltam tisztában vele: ha húsevővé válok, azzal elárulom szüleimet. De mindenképpen az „újítók” közé akartam tartozni. Nem volt szó ínyenckedésről sem: nem voltam tisztában vele, hogy a hús különösen ízletes étel. Erős és bátor akartam lenni, s azt kívántam, hogy honfitársaim is erősek és bátrak legyenek, s így legyőzhessük az angolokat, és felszabadíthassuk Indiát. Az idő tájt még nem hallottam a szvarádzs szót, de tudtam, mit jelent a szabadság. Elvakított a „megújulás” dühödt szenvedélye. S miután úgy intéztem a dolgot, hogy minden a legnagyobb titokban történjék, elhitettem magammal, hogy ha csupán elrejtem tettemet a szüleim elől, ezzel még nem térek le az igazság útjáról.

7. Tragédia (folytatás)

Így hát eljött a nap. Nehéz pontosan leírnom, milyen állapotban voltam. Egyfelől buzgón óhajtottam a „megújulást”, és izgalommal töltött el a gondolat, hogy életem egyik nagy lépése előtt állok. Másfelől azonban mélyen szégyenkeztem, hogy ezt a tettet titokban követem el, mint valami tolvaj. Nem tudnám megmondani, melyik érzés volt erősebb bennem. Kerestünk egy elhagyott helyet a folyóparton, és itt életemben először megpillantottam a húst. Bolti kenyér is volt nálunk. Egyik sem ízlett. A kecskehús szíjas volt, mint a bőr, egyszerűen nem ment le a torkomon. Annyira rosszul lettem, hogy abba kellett hagynom az evést.

A rákövetkező éjszaka borzalmas volt. Szörnyű, lidérces álom gyötört. Valahányszor elszunnyadtam, mintha egy eleven kecske mekegett volna a gyomromban, és én lelkifurdalástól gyötörve kiugrottam az ágyból. De aztán emlékeztettem magamat, hogy a húsevés kötelesség, és kissé megkönnyebbültem.

Barátomat nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen feladja. Különféle finom húsételeket főzött, és ezeket szépen elkészítve tálalta elém. Nem a folyópart rejtett zugába vitt enni, hanem egy kormányépület székekkel-asztalokkal ellátott éttermébe, ahol mindent a főszakáccsal összebeszélve rendezett el.

Ravaszkodása megtette hatását. Leküzdöttem a kenyér iránti undoromat, leszámoltam a kecskék iránt érzett szánakozással, és élvezője lettem a húsételeknek, ha magának a húsnak nem is. Körülbelül egy évig ment ez így, de legfeljebb fél tucat alkalommal vehettem részt efféle lakomákon, mert a kormányépület nem állt mindennap a rendelkezésünkre, és persze nem ehettünk gyakorta ízletes, drága húsételeket. Nem volt pénzem, hogy e „megújulás” költségeit fedezzem, így aztán barátomnak kellett előteremtenie az anyagiakat. Nem tudtam, honnan szerzett pénzt. De valahogyan hozzájutott, mert szilárdan elhatározta, hogy húsevőt farag belőlem. Ám az ő forrásai is szűkösek lehettek, és így kevés alkalommal s ritkán jutottunk csak hozzá a lakmározáshoz.

Hogy egy ilyen tiltott lakoma után otthon is megebédeljek, ki volt zárva. Anyám persze hívott enni, és tudni szerette volna, hogy miért nem kérek enni.

– Nincs ma étvágyam; nem jó az emésztésem – feleltem. Nem minden lelkifurdalás nélkül adtam elő e kifogásokat. Tudtam, hogy hazudok, méghozzá az anyámnak. Tisztában voltam vele, ha anyám és apám értesülnének húsevővé válásomról, az komoly megrázkódtatást jelentene nekik. Erre a gondolatra elszorult a szívem.

Ezért hát így szóltam magamban: „Bár fontos, hogy húst együnk, és az is fontos, hogy az egész országban étkezési 'reformot' vezessünk be, ám apánkat és anyánkat becsapni, hazudni nekik rosszabb, mint tartózkodni a húsevéstől. Ezért, míg élnek, szó sem lehet róla, hogy húst egyem. Ha már nem lesznek, és a magam lábára állok, nyíltan fogok húst enni, de addig megtartóztatom magam tőle.”

Elhatározásomat barátommal is közöltem, és azóta sem fogyasztottam húst. Szüleim soha nem szereztek róla tudomást, hogy két fiuk is húsevővé vált.

Attól a tiszta vágytól égve, hogy ne kelljen szüleimnek hazudnom, abbahagytam a húsevést. De barátom társaságáról nem mondtam le, a megjavítására tett erőfeszítéseim rám nézve károsnak bizonyultak, és én mindebből egész idő alatt nem vettem észre semmit.

Barátságom folytán csaknem hűtlenné váltam a feleségemhez. Hajszálon múlott, hogy ettől megmenekültem. Barátom egyszer elvitt egy bordélyházba. Ellátott a szükséges felvilágosítással, és beküldött. A számlát előre kifizette. Ráléptem a bűnhöz vezető útra, de Isten végtelen kegyelmében megóvott önmagamtól. Hirtelen mintha megvakultam és megnémultam volna a bűnnek ebben a barlangjában. Ültem a nő mellett az ágyon, de mintha csomót kötöttek volna a nyelvemre. Ő persze elvesztette a türelmét, és szitkozódások közepette ajtót mutatott nekem. Akkor úgy éreztem, a férfiasságomon esett folt; szerettem volna elsüllyedni. De azóta hálát adok Istennek, hogy nem hagyott elbukni. Négy hasonló esetre emlékszem az életemből, amikor igazából a jó szerencsém, nem pedig a bűn elkerülésére tett erőfeszítéseim óvtak meg. Szigorú etikai szempontból nézve ezek az esetek erkölcsi botlásnak számítanak, hiszen a testi vágy feltámadt bennem, és éppolyan, mintha a bűn megesett volna. Viszont az általános gondolkodás nézőpontja szerint, ha egy férfi elkerülte a bűn fizikai elkövetését, akkor elkerülte a bűnt is. Én csak ebben az utóbbi értelemben nem követtem el bűnt. Van olyan, hogy valaki és a hozzá közelállók az isteni kegyelemnek köszönhetik, hogy az illető valamilyen cselekedetet elkerül. Amikor aztán az ember ismét tisztán látja a helyes és helytelen közötti különbséget, akkor hálát ad az isteni kegyelemnek megmeneküléséért. Tudjuk, hogy az ember gyakran enged a kísértésnek, akármennyire is ellenállni igyekszik. És tudjuk azt is, hogy a Gondviselés gyakran közbelép, és önmaga ellenében is megmenti. Hogyan történik ez? Mennyire szabad az ember, és mennyire rabja a körülrnények alakulásának? Meddig tart a szabad akarat, és hol lép színre a végzet? Mindez rejtély, és rejtély is marad.

De térjünk vissza a történethez. Mindez még mindig kevés volt, hogy felnyissa a szememet, és rádöbbenjek barátom társaságának ártalmasságára. Így hát további keserű pirulákat kellett lenyelnem, míg egyszer a barátom némely látványos és számomra teljesen váratlan botlása fel nem nyitotta a szemem. Ám erről majd később, mert időrendben haladunk.

Egyvalamit azonban már most meg kell említenem, mivel ez a dolog ugyanebben az időben történt. Feleségemmel támadt nézeteltéréseink egyik oka kétségkívül e barátom társasága volt. Szerettem és féltékeny voltam, és a gyanakvás lángját a barátom tovább szította bennem. Egyszer sem kételkedtem a szavahihetőségében. Ma sem tudom megbocsátani magamnak azt az erőszakos bánásmódot, amivel a barátom szavára hallgatva nemegyszer fájdalmat okoztam a feleségemnek. Lehet, hogy az ilyen megpróbáltatásokat csak a hindu feleség viseli el, és ezért tekintettem őket a türelem megtestesítőinek. Otthagyhatja az állását a hamisan gyanúsított szolga, a fiú otthagyhatja a szülei házát, a barát szakíthat a barátjával. A feleség viszont, ha gyanakszik is, hogy férje megcsalja, némán tűr. Azonban ha a férj gyanakszik a rá, a feleségnek vége. Hová mehetne? A hindu feleség nem adhat be válókeresetet, őt nem védi a törvény. És ezt nem felejtem el soha, nem bocsáthatok meg magamnak, hogy feleségemet ebbe a kétségbeejtő helyzetbe taszítottam.

A gyanú fekélyét csak akkor sikerült elmulasztanom, amikor teljes egészében felfogtam az ahinszá lényegét. Ekkor pillantottam meg a brahmacsarja nagyszerűségét, s megértettem, hogy a feleség nem a férj rabszolgája, hanem társa és támasza, egyenlő partnere örömében és bánatában – útját éppoly szabadon választhatja meg, mint a férje. Valahányszor eszembe jutnak a kételynek és gyanakvásnak ama sötét napjai, iszonyat fog el az akkori esztelenségemet és a vágytól terhes kegyetlenségemet látva; és sajnálom, hogy ilyen vakon csüggtem a barátomon.

8. Lopás és vezeklés

Még néhány botlásomról be kell számolnom, amelyek akkor estek meg, amikor húsevő voltam, vagy még korábban, házasságkötésem előtt, illetve nem sokkal utána.

Egy rokonom és én rákaptunk a dohányzásra. Nem mintha bármi jót találtunk volna benne, vagy megrészegültünk volna a dohányfüst illatától, egyszerűen csak azt képzeltük, hogy füstfelhőket eregetni élvezetes dolog. Nagybátyám dohányos volt, és ezt látva úgy gondoltuk, nekünk követnünk kell az ő példáját. Pénzünk persze nem volt, így hát a nagybátyám eldobott csikkjeit szedegettük össze.

Csakhogy csikk nem mindig akadt, és nem is adott sok füstöt. Ezért a szolga zsebpénzéből csentünk el pár rézgarast, és abból vettünk magunknak indiai cigarettát. Felmerült a kérdés: hol tartsuk? A felnőttek jelenlétében természetesen nem dohányozhattunk. Néhány hétig megvoltunk a lopott rézgarasokon. Eközben meghallottuk, hogy van egy olyan lyukacsos szárú növény, amit meggyújtva el lehet szívni, mint a cigarettát. Szereztünk belőle, és ezt kezdtük szívni.

Efféle dolgokkal azonban nem értük be. Feltámadt a függetlenség utáni vágyunk, kibírhatatlan volt, hogy a felnőttek engedélye nélkül nem csinálhatunk semmit sem. Végül annyira megcsömörlöttünk, hogy elhatároztuk: öngyilkosok leszünk.

De hogyan kezdjünk neki? Honnan vegyük a mérget? Arról már hallottunk, hogy a maszlag magja erős mérget tartalmaz: ki is mentünk az erdőbe ilyen magvakat keresni, és találtunk is. Az esti órát választottuk a fennkölt cselekedet idejéül. Elmentünk a Kédárdzsí mandirba, Siva isten templomába, ghít öntöttünk a templomi lámpásba, a darsan után pedig kerestünk egy elhagyott zugot. De inunkba szállt bátorságunk. Mi lesz, ha nem halunk meg azonnal? És mi értelme megölnünk magunkat? Miért ne törődjünk bele inkább, hogy nem vagyunk teljesen függetlenek? De azért lenyeltünk két vagy három magot, többet nem mertünk. Mindketten megrettentünk a halál gondolatától, és elhatároztuk, hogy átmegyünk a Rámdzsí mandirba, Ráma templomába, hogy összeszedjük magunkat, és elűzzük magunktól az öngyilkosság gondolatát.

Világossá vált számomra, hogy nem is olyan könnyű öngyilkosságot elkövetni, mint amennyire egyszerű eltervezni. Azóta, ha valaki öngyilkossággal fenyegetőzik, alig vagy egyáltalán nem hat rám.

Az öngyilkosság gondolata végül is oda vezetett, hogy búcsút mondtunk a cigarettacsikkeknek, és többé nem loptuk el dohányszerzés céljára a szolga rézgarasait.

Amióta felnőttem, soha nem vágytam arra, hogy rágyújtsak; barbár, tisztátalan és ártalmas szokásnak tekintettem a dohányzást. Fel nem foghatom, honnan ez az egész világot hatalmában tartó dohányzási láz. Képtelen vagyok olyan vasúti kocsiban utazni, ahol sok a dohányzó: fuldoklás tör rám.

Kicsit később újra a lopás bűnébe estem, ám ez némileg komolyabb volt, mint az előző. A rézgarasokat tizenkét-tizenhárom éves koromban csentem el, talán még korábban. A másik lopásra tizenöt éves fejjel vetemedtem. Ezúttal egy darabka aranyat loptam ki húsevő bátyám karkötőjéből. Bátyám valahogy adósságba verte magát; körülbelül huszonöt rúpiával tartozott. Csuklóján egy tömör arany karperecet hordott: mi sem volt egyszerűbb, mint lecsípni belőle egy darabját.

Nos megtörtént, és rendeződött az adósság ügye. De a tudat elviselhetetlen volt számomra. Elhatároztam, hogy soha többé nem lopok, és az egészet bevallom apámnak. Csakhogy nem mertem elmondani neki. Nem attól féltem, hogy megver – soha nem emelt kezet egyikünkre sem –, inkább attól, hogy fájdalmat okozok neki. De úgy éreztem, hogy meg kell tennem, és hogy nem tisztulhatok meg, ha nem vallom be a történteket.

Végül úgy határoztam, hogy írásban teszek vallomást, és azt átadva apámnak a bocsánatát kérem. Egy papírlapra írtam le, mi hogy történt, és személyesen nyújtottam át. Ebben a levélben nem csupán bűnömet vallottam be, de megfelelő büntetést is kértem magamnak. Azzal a kéréssel fejeztem be, hogy ne büntesse saját magát az én vétkemért. Megígértem, hogy soha többé nem fogok lopni.

Amikor átnyújtottam apámnak a vallomásomat, egész testemben reszkettem. Ő ekkoriban valamiféle sipollyal kínlódott, és ágyban feküdt. Ágya egyszerű, sima deszkalap volt. Odaadtam az írást, és leültem a deszka mellé.

Apám elolvasta, és gyöngyhöz hasonlatos könnyek kezdtek peregni a szeméből, megnedvesítve a papirost. Egy pillanatra gondolataiba merülve behunyta a szemét, aztán összetépte a levelet. Az olvasáshoz felült az ágyban, ekkor pedig újra visszafeküdt. Én is sírtam. Láttam, hogy apám szenved. Ha festő lennék, ma is le tudnám festeni ezt a jelenetet, a mai napig oly elevenen él bennem.

A szeretet könnyei megtisztították a szívemet, és lemosták rólam a bűnt. Egyes egyedül csak az az ember tudhatja, milyen ez, akit szerettek már ennyire. Ahogy a himnusz mondja:

Csak az,
Akit a szeretet nyila eltalált,
Csak az ismeri hatalmát.

Számomra ez az eset az ahinszá gyakorlati példája. Akkoriban nem láttam benne mást, mint az apai szeretetet, de ma már tudom, hogy ez maga volt a tiszta ahinszá. Amikor az ahinszá mindent átfogóvá válik, átalakít mindent, amit megérint. Hatalma végtelen.

Ez a fennkölt megbocsátás nem volt jellemző apámra. Azt hittem, haragudni fog, keményen megdorgál, és öklével veri a homlokát. De olyan csodálatosan békés volt – és én azt hiszem, ezt tiszta vallomásomnak köszönhettem. A bűnbánat legtisztább formája az, ha becsületesen megvalljuk a történteket annak, akinek joga van meghallgatni, s megfogadjuk, hogy a bűnt soha többé nem követjük el. Tudom: vallomásom tökéletesen megnyugtatta apámat, és határtalanul megnövelte irántam érzett szeretetét.

9. Apám halála és az én kettős szégyenem

Amit most elmondok, tizenhat éves koromban történt. Apám, mint láttuk, sipollyal kínlódott, és az ágyat nyomta. Főként hárman ápoltuk: anyám, a ház egy régi szolgája és én. Ápolónői munkát végeztem mellette; kitisztítottam a sebét, beadtam az orvosságot, kikevertem a gyógyszerét, ha otthon kellett elkészíteni. Éjjelente a lábát masszíroztam, és csak akkor vonultam vissza a szobámba, ha ő kért erre, vagy ha elaludt. Szívesen végeztem ezt a szolgálatot, nem hanyagoltam el soha. A napi kötelezettségeimen kívül rendelkezésemre álló idő teljes egészében az iskola és apám gondozása között oszlott meg. Esti sétára is csak akkor mentem el hazulról, ha apám megengedte, vagy ha jól érezte magát.

Ugyanebben az időben történt, hogy feleségem várandós lett, ami – mostani szememmel visszanézve – kétszeres szégyent jelentett a számomra. Először is, hogy nem tartóztattam meg magam, holott még tanultam. Másodszor, ez a testi vágy fölébe kerekedett annak, amit a szüleimmel szembeni kötelességemnek tartottam, hiszen gyerekkorom óta Sravana volt az eszményképem. Éjjelente, míg apám lábát masszírozva buzgólkodott a kezem, a gondolataim a hálószoba körül kószáltak – abban az életkorban, amikor a vallás, az orvostudomány és a józan ész egyaránt tiltják a nemi érintkezést. Mindig örültem voltam, amikor felváltottak; miután búcsút vettem apámtól, egyenest a hálószobába mentem.

Közben apám állapota napról napra romlott. Az ájurvédikus orvosok kipróbálták rajta minden kenőcsüket, a hakímok minden tapaszukat, helyi kuruzslók minden csodaszerüket. Egy angol sebész is megvizsgálta, és végső és egyedüli megoldásként műtétet javasolt. De a család orvosa közbeszólt. Helytelenítette, hogy ilyen idős korban megműtsék apámat. Mivel hozzáértő, jó hírű szakember volt, az ő tanácsa kerekedett felül. A műtétet elvetették, és a gyógyítás céljából vásárolt különböző orvosságok nem hatottak. Az a benyomásom, hogy ha a doktor hozzájárul a műtéthez, a seb gyorsan begyógyult volna. A műtétet egy Bombay-szerte híres sebész végezte volna el. De Isten másként rendelte. Ha közel a halál, ki tudja, melyik a megfelelő gyógymód? Bombayből visszajövet apám magával hozta a műtét feleslegessé vált kellékeit. Feladta a reményt, hogy életben marad; egyre jobban gyengült, míg végül arra kellett kérnünk, hogy ágyában végezze el tisztálkodását és szükségét. De ő az utolsó pillanatig ellenállt, és rendkívüli erőfeszítéssel felkelt az ágyból. A Visnu-hit külső tisztaságra vonatkozó szabályai túl szigorúak.

Ez a fajta tisztaság kétségtelenül alapvető, de a nyugati orvostudomány megtanított rá, hogy minden testi szükség, ideértve a fürdést is, elvégezhető az ágyban, miközben a legszigorúbb módon ügyelnek a tisztaságra, és a betegnek sem okoznak különösebb kényelmetlenséget, s az ágy is makulátlanul tiszta marad. Az ilyen tisztaságot a Visnu-hittel tökéletesen összeegyeztethetőnek kellene felfognunk. De az, hogy apám ragaszkodott hozzá, hogy felkeljen az ágyból, akkoriban csodálattal töltött el engem; semmi mást nem éreztem, csupán áhítatos tiszteletet.

Eljött a szörnyű éjszaka. Nagybátyám éppen Rádzskótban tartózkodott. Homályosan emlékszem, hogy azért jött Rádzskótba, mert hírét vette, hogy apám állapota rosszabbodott. A két fivér mélységesen ragaszkodott egymáshoz. Nagybátyám egész nap ott ült apám ágya mellett, és ragaszkodott hozzá, hogy ott is aludjon, bennünket pedig elküldött. Senki nem sejtette, hogy ez az éjszaka lesz a végzetes. A veszély persze fölöttünk lebegett.

Éjjel fél tizenegy vagy tizenegy óra volt, éppen apám lábát masszíroztam. Nagybátyám felajánlotta, hogy majd ő folytatja. Megörültem az ajánlatnak, és egyenesen a hálószobába mentem. Feleségem, szegényke, már majdnem elaludt. De hogyan alhatott volna, mikor én megjöttem? Felébresztettem. Öt vagy hat perc múlva azonban a szolga kopogtatott az ajtón. Megrémültem.

– Kelj fel – mondta a szolga –, apád nagyon rosszul van.

Természetesen tudtam, hogy nagyon beteg, és egyből kitaláltam, mit jelent a „nagyon rosszul van” kifejezés ebben a pillanatban. Kiugrottam az ágyból.

– Mi történt? Beszélj!

– Apád nincs többé.

Tehát mindennek vége! Nem tehettem mást, csak a kezemet tördeltem. Mélységes szégyen öntött el; nyomorultul éreztem magam. Berohantam a szobájába. Láttam: ha az állati szenvedély nem vakít el, elkerülhettem volna az elválás kínját, hogy nem lehettem apám mellett végső perceiben. Masszíroztam volna, és ő a karjaim között halhatott volna meg. Ez a tisztesség most már a nagybátyámé. Olyan mélységes odaadással csüggött a bátyján, hogy végül övé lehetett az érdem, ő tehette meg neki az utolsó szolgálatokat. Apám megérezte, hogy közeleg a vég. Jelezte, hogy tollat és papírt kér, és ezt írta: „Készítsd elő az utolsó szertartást.” Aztán lecsatolta karjáról az amulettjét, levette tulszí-gyöngyökkel díszített aranyláncát, és félredobta őket. Egy pillanat és vége volt.

Ez volt az a szégyen, amire az előző fejezetben utaltam: szégyen, hogy atyám halálának kritikus órájában is testi vágyat éreztem, holott inkább virrasztanom kellett volna mellette. Ezt a foltot soha nem tudtam letörölni vagy elfelejteni, és mindig úgy gondoltam, hogy jóllehet határtalan odaadással csüggtem szüleimen, és mindent feláldoztam volna ezért az érzésért, ragaszkodásom tökéletlen és csupán részleges volt, mivel gondolataimat az érzéki vágyak is fogva tartották. Így hát buja, ám egyben hűséges férjként gondoltam mindig magamra. Soká tartott, amíg sikerült megszabadulnom a bujaság béklyóitól, és sok megpróbáltatást kellett kiállnom, mire a kéjsóvárság kihunyt bennem.

Mielőtt befejezném kettős szégyenemnek eme fejezetét, hadd említsem meg, hogy az a szerencsétlen apróság, akinek feleségem ezután életet adott, ahogy várható is volt, alig élt tovább három-négy napnál. Szolgáljon az én példám a házastársak okulására!

10. Vallásosságom kezdetei

Hat-hét éves koromtól tizenhat éves koromig jártam iskolába, ahol mindenre tanítottak, csak vallásra nem. Meg kell vallanom, hogy nem kaptam meg tanáraimtól, amit minden erőfeszítés nélkül megadhattak volna nekem. Mégis felcsipegettem itt-ott néhány morzsát a környezetemből. A „vallás” szót itt legszélesebb értelmében használom, amelyben ez a fogalom az önmagunkra való ráébredést vagy önmegismerést jelenti.

Visnu-hitűnek születtem, gyakran kellett a havélíbe járnom. De ezt a templomot soha nem szerettem, csillogó-villogó pompája nem vonzott. Arról is lehetett hallani, hogy ott erkölcstelenségeket művelnek, így elment a kedvem a látogatásától, Így aztán a havélí látogatásából nem származhatott hasznom.

De amit nem kaphattam meg a havélítől, azt megkaptam a dajkámtól, családunk régi szolgálójától, akinek irántam érzett szeretetére még ma is emlékszem. Mint említettem, féltem a kísértetektől és a szellemektől. Rambhá (ez volt a dajkám neve) azt javasolta, hogy ismételgessem a Ráma-námát, akkor nem fogok félni. Jobban bíztam Rambhában, mint a tanácsában, és zsenge koromtól elkezdtem ismételgetni a Ráma-námát, hogy kigyógyuljak a kísértetektől és szellemektől való félelemből. Természetesen az egész nem tartott sokáig, de a gyermekkorban elvetett mag termékeny talajra hullt. Azt gondolom, hogy a jó Rambhá által elvetett magnak köszönhetem, hogy a Ráma-náma ma is biztos hatású védelmezőmül szolgál.

Ugyanez idő tájt történt, hogy egyik unokatestvérem, aki lelkesedett a Rámájanáért, rábírta fiatalabbik bátyámat és engem, hogy kívülről megtanuljuk a Rámaraksát. Reggel, fürdés után mindennap elszavaltuk a költeményt. Ezzel a szokásunkkal nem hagytunk fel, míg Pórbandart elhagyva Rádzskótba nem kerültünk, akkor megfeledkeztünk róla. Én ugyanis nem nagyon hittem benne, és főként azért szavaltam, mert büszke voltam rá, hogy helyes kiejtéssel tudom felmondani a Rámaraksát.

Ami viszont mély benyomást tett rám, az az apámnak felolvasott Rámájana^[2] volt. Apám betegsége egy részét Pórbandarban töltötte, és ott minden este a Rámájanát hallgatta. A felolvasó a bilésvari Ládhá Mahárádzs Ráma híve volt. Azt beszélték róla, hogy leprája nem orvosságoktól, hanem a beteg testrészeire tett bilvalevelektől múlt el. Ezeket a bilésvari templomban szedte össze, miután az áldozati ajándékként Siva Mahádéva képe elé helyezett leveleket eldobták. Ezen kívül folyamatosan ismételgette a Ráma-námát. Az emberek szerint a hitének köszönhette gyógyulását. Ez lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem. Mi mindenesetre hittünk benne. S való igaz, midőn Ládhá Mahárádzs a Rámájana-felolvasásokat tartotta, nyoma sem volt testén a leprának. Dallamos hangon olvasott. Énekelve adta elő a kétsoros dóhákat és négysoros csaupáíkat, és miközben magyarázta őket, egészen belefelejtkezett a beszédbe és hallgatóságát is magával ragadta. Tizenhárom éves lehettem akkoriban, de jól emlékszem, mennyire elbűvölt a felolvasás. Innen ered mélységes vonzódásom a Rámájanához. Ma is Tulszídász Rámájanáját tartom a vallásos irodalmunk legjobb könyvének.

Néhány hónappal később Rádzskótba költöztünk. Itt nem volt a Rámájana-olvasás, de a Bhágavata puránát minden ékádasí napon felolvasták. Néha részt vettem ezen a felolvasáson, de a recitáló nem ihletett meg. Ma már tudom, hogy a Bhágavata kifejezetten alkalmas a hitbuzgalom felkeltésére. Rendkívüli érdeklődéssel olvastam gudzsaráti nyelven. És amikor huszonegy napos böjtöm idején Madan Móhan Málvíja pandit szájából hallottam annak eredeti szanszkrit részleteit, azt kívántam, bárcsak gyermekkoromban is egy hozzá hasonlóan hitbuzgó embertől hallottam volna, akkor bizonyára már ifjúkoromban megszerettem volna. Azok a benyomások ugyanis, amelyeket az ember gyermekkorában szerez, mély gyökeret vernek benne; örök fájdalmam, hogy nem voltam olyan szerencsés, hogy több ilyen jó könyv felolvasását hallottam volna azokban az években.

Rádzskótban mindemellett hamar elsajátítottam a hinduizmus és a testvérvallások különböző ágai iránti türelem alapjait. Mert apám és anyám nemcsak a havélíbe jártak, de Siva és Ráma templomaiba is, és magukkal vittek bennünket fiatalokat is vagy odaküldtek. Dzsaina szerzetesek is sűrűn jártak apámnál, és oly mértékig eltekintettek vallási kötelmeiktől, hogy még tőlünk is, akik nem voltunk dzsainák, elfogadták az élelmet. Vallási és világi témákról egyaránt beszélgettek apámmal.

Apámnak ezenkívül voltak muszlim és párszi barátai is, akik beszéltek neki saját hitükről, és ő mindig tisztelettel és gyakran érdeklődéssel hallgatta őket. Mivel én ápoltam, gyakran tanúja lehettem ezeknek az eszmecseréknek. Mindezek hatására belém ivódott a vallási türelem.

Csak a kereszténység volt kivétel. Akkoriban ezzel a vallással szemben valamiféle ellenszenv fejlődött ki bennem, és nem minden ok nélkül. Keresztény hittérítők gyakran álltak ki egy-egy utcasarokra a középiskola szomszédságában, és hirdették az igét, szidalmazván a hindukat és isteneiket. Ezt nem bírtam elviselni. Csupán egyszer álltam oda, hogy meghallgassam őket, ám ez elegendő volt, hogy elvegye a kedvemet a további próbálkozásoktól. Az is akkoriban történt, hogy hallottam egy hírneves hinduról, aki áttért keresztény hitre. A városban az a szóbeszéd járta, hogy amikor megkeresztelték, marhahúst kellett ennie és alkoholt innia, indiai ruháját pedig angol ruhára kellett cserélnie, még kalapot is visel. Ez felborzolta az idegeimet. Úgy gondoltam, hogy az olyan vallás, amely marhahús és alkohol fogyasztására és öltözködésének megváltoztatására kényszeríti az embert, nem érdemli meg a vallás nevet. Azt is beszélték, hogy az újonnan áttért férfi már maga is szidalmazza őseinek vallását, szokásait és hazáját. Mindez ellenszenvet ébresztett bennem a kereszténység iránt.

Az, hogy a vallási türelmet elsajátítottam, még nem jelentette, hogy eleven hittel hittem volna Istenben. És apám könyvtárában a Manuszmriti is most került a kezembe; a benne olvasott teremtéstörténet és más hasonló részek nem tettek rám nagy hatást, sőt ellenkezőleg, az ateizmus irányába hajtottak.

Volt egy unokatestvérem (ma is él), akit nagyon okosnak tartottam. Elmondtam neki a kételyeimet, de nem tudta eloszlatni őket. Ezekkel a szavakkal küldött el:

– Ha felnőttél, a kételyeidre magadtól is megleled a megoldást. A te korodban még nem kell ilyen kérdésekkel foglalkozni.

Ezzel ugyan elhallgattatott, de nem nyugtatott meg. Ügy tűnt, a Manuszmriti az étrendről és hasonló dolgokról szóló fejezetei ellentmondanak a mindennapi gyakorlatnak. Ezekre a kételyeimre is ugyanezt a választ kaptam. Érettebb ésszel és nagyobb olvasottsággal jobban meg fogom érteni ezeket a dolgokat, mondogattam magamnak.

Mindenesetre a Manuszmriti nem az ahinszára tanított. Már meséltem húsevésem történetét; és úgy tűnt, a Manuszmriti helyesli a húsevést. Továbbá úgy éreztem, hogy nincs abban semmi erkölcstelen, ha az ember megöl egy kígyót vagy egy bogarat. Emlékszem, akkoriban kötelességszerűen irtottam a poloskákat meg a hasonló rovarokat.

De egyvalami mély gyökereket vert bennem: az a meggyőződés, hogy a dolgok alapja az erkölcs, és minden erkölcs lényege az igazság. Az igazság lett az egyedüli célom. Fontossága napról napra növekedett, és egyre szélesedett azon dolgok köre, melyek beletartoztak.

Egy gudzsaráti nyelvű oktató jellegű strófa hasonlóképpen megragadta a gondolataimat és a szívemet. A benne elhangzott elv – viszonozd jóval a rosszat – életem vezérelve lett. Olyannyira szenvedélyemmé vált, hogy számtalan kísérletet is tettem vele. Itt vannak azok a számomra oly csodálatos sorok:

Egy korty vízért cserébe tálalj bő lakomát,
Szíves jónapotot ki szólott neked, imádd,
Rézgaras-tartozásod színarannyal fedezd,
Ha életed megóvták, ne kíméld életed.
A bölcsek valahányan ezt szólják és teszik,
A csekély szívességet tízszer megfizetik;
De ha nemes a lélek, mindnek egyként adóz,
S jótéttel viszonozza, ha üldözi a rossz.^[3]

11. Készülődés Angliába

1887-ben érettségiztem. Akkoriban két helyen lehetett érettségit tenni: Ahmadábádban és Bombayben. Az ország általános szegénysége természetesen arra késztette a káthiávári diákokat, hogy a közelebbi és olcsóbb Ahmadábádot válasszák. A családom szegénysége miatt nekem is ezt kellett választanom. Ez volt első utam Rádzskótból Ahmadábádba – és mindjárt egyedül is kellett utaznom.

Szüleim szerették volna, ha az érettségi után egyetemre megyek. Egyetem volt Bhávnagarban és Bombayben is; mivel az előbbi olcsóbb volt, úgy döntöttem, hogy oda – a Sámaldász Egyetemre – iratkozom be. El is kezdtem az egyetemet, ám ott teljesen kicsúszott a talaj a lábam alól. Minden nehéz volt. Mivel képtelen voltam követni a professzorok előadásait, nem is tudták felkelteni az érdeklődésemet. Mindez nem az ő hibájuk volt; az egyetemnek kiváló professzorai voltak. Én voltam zöldfülű. Az első szemeszter végén hazamentem.

Családunknak volt egy régi barátja és tanácsadója: Mávdzsí Davé, egy ravasz és tanult brahman. Apám halála után is tartotta velünk a kapcsolatot. A vakáció alatt egyszer meglátogatott minket. Miközben anyámmal és bátyámmal társalgott, megkérdezte tőlük, hogy megy nekem a tanulás. Mikor meghallotta, hogy a Sámaldász Egyetemre járok, így szólt:

– Megváltoztak az idők. Egyikőtök sem remélheti, hogy örökli apátok trónját, ha nem tesz szert megfelelő végzettségre. S mivel ez a fiú továbbtanul, az ő feladata kell, hogy legyen a trón átvétele. Négy-öt évre szüksége lesz, hogy lediplomázzon, de az legfeljebb egy hatvanrúpiás álláshoz elég, ahhoz semmiképp sem, hogy díván legyen. Ha az én fiamhoz hasonlóan a jogi egyetemre ment volna, az még tovább húzódna, és mire végezne, egy sereg jogász versengene a díváni pozícióért. Sokkal jobban tennétek, ha Angliába küldenétek…

ETALON Kiadó, 2009

---

1. Kiss Zsuzsa fordítása.

2. Gandhi itt a Rámájana történetéről beszél, de nem a szanszkrit nyelvű ókori Rámájana eposzról, hanem késő középkori avadhí nyelvű feldolgozásáról, Tulszídász Rámcsaritmánasz című művéről. Lásd a jegyzetek Rámájana címszavát.

3. Sámal Bhat (1684-1769) gudzsaráti költő verse, Kiss Zsuzsa fordítása.