Ahol mindig ünnep van

Séta az esztergomi Keresztény Múzeumban

A Nibelung-énekben is szereplő, kelta és római alapokra épült, immár ezerharminc éves magyar történelmi múltra visszatekintő Esztergom (Solva, Etzelburg, Gran) számtalan látnivalója közül kiemelkedik a Keresztény Múzeum, mely gazdag és értékes műtárgyállományát tekintve egyike Európa jelentős gyűjteményeinek. Cséfalvay Pál kanonok, a múzeum igazgatója a százhuszonhét éves intézményről, és karácsony közeledtével néhány Jézus születését feldolgozó alkotásról mesélt.

Múzeum - műgyűjtő szenvedélyből

A képtárat létrehozó Simor János bíboros, esztergomi érsek egyszerű családból származott, de szorgalmának, tehetségének köszönhetően sikeres egyházi pályát futott be. Az osztrák fővárosban tanulva hamarosan bejáratos lett a főúri körökbe, ami nagyban befolyásolta művészi érzékét és a műtárgyak iránti szeretetét. Simor Bécsben ismerte meg a Szent István-dóm renoválásában közreműködő mérnököt, Lippert Józsefet, aki később állandó tanácsadója lett a műtárgyvásárlásoknál. Amikor 1867-ben kinevezték esztergomi érseknek, már több mint háromszáz képből álló gyűjteménnyel érkezett a városba, ahol azután intenzív vásárlásba kezdett. Számos európai nagyvárosban megbízottak segítették az értékek felkutatásában. Egyik legnagyobb "fogása" Rómában a Bertinelli-gyűjtemény megvásárlása volt. Simor elsősorban az érett reneszánsz műveket, Raffaello és Leonardo kortársainak munkáit kedvelte. (Abban az időben a barokkot kevésbé becsülték, a reneszánsz előtti alkotásokat pedig túl naivnak tartották.) Az érseki gyűjteményt 1875. október 12-én a Főszékesegyházi Könyvtár (a mai Bibliothéka) első emeletén nyitották meg, háromszázharminchárom képpel, Simor-múzeum néven.

Giovanni de Paolo: Jézus születése (1460 körül)

Az intézmény szellemiségének kialakításában nagy szerepe volt a művészettörténetben jártas Ipolyi Arnold püspöknek. Ő biztatta az érseket, hogy kezdje el a régi magyar emlékek gyűjtését is, hogy ezekkel kiegészítve létrehozzanak egy - az újabb művészgeneráció nevelését szolgáló - átfogó képet adó, keresztény értékekre összpontosító múzeumot. A magyar emlékek zömét Simor a Felvidékről szerezte be. (A Felvidék nyugati része akkoriban az Esztergomi Egyházmegye része volt.) A műtárgyakat nem önkényesen hozatta el, hanem ajándék, vétel vagy csere révén jutott hozzájuk. Az 1878-ban megnyílt Keresztény Múzeumban, bár elsősorban a "templomi művészet" értékeit gyűjtötték össze, mégsem kizárólag vallásos témájú tárgyakat állítottak ki. Simor érsek Lippert Józseffel alakíttatta át a korábbi jezsuita kolostort prímási palotává, ahol 1882-ben végleges helyet kapott a gyűjtemény. Az 1920-as években jelentősen bővült az anyag, a San Marco család értékes hagyatékával. A második világháborús károk felszámolását követően "civil művészettörténészek" kezdeményezésére nyílt meg újra a múzeum. Az 1969-73 közötti nagyobb felújítás eredményeként klímaberendezés beszerelésével biztosították a tárgyak védelmét, és elkezdődött az alkotások tudományos feldolgozása is.

Mária-oltár Felkáról (1480 körül)

A teljes anyag bemutatására a jelenleginél kétszer nagyobb alapterületű kiállítóhely sem lenne elegendő, ezért tárgyalások indultak arról, miszerint a felújítás alatt álló nagyszeminárium épületébe kerülne a gyűjtemény barokktól napjainkig tartó része. A képeken, ikonokon, gobelineken kívül kerámiákat, üvegeket, porcelánokat, kelyheket, szelencéket, órákat, érmeket, valamint egyházi személyekhez fűződő emlékeket, sőt, vallásos néprajzi tárgyakat is őriznek a raktárak. Rendkívül értékes - az ugyancsak Simor alapította - tízezer darabos metszetgyűjtemény, melyben a teljes Albrecht Dürer-sorozatok (Nagy passió, Kis passió, Mária élete, Apokalipszis) mellett az ifjabb Hans Holbein és Lucas Cranach munkái is megtalálhatók.

Egy kiállítás képei

A festmények többsége Jézus életének eseményeit örökíti meg, köztük pedig sok a születéstörténetet. A kelet és nyugat "képírása" sokban különbözik, elég csak az ikonok "speciális" világára gondolni. Az ortodoxiában nem történt meg az, ami a reneszánsz hajnalán Európának ezen a felén, nevezetesen, hogy a kép műtárgy lett. Az ikon - mind a mai napig - használatban lévő kultusztárgy maradt. A kultúrkörök különbözősége a képek tartalmában is megmutatkozik, ami a teológiai felfogás kettősségét mutatja. Az ikonok Jézus születésének jelenetével azt közvetítik, hogy Mária "átszenvedte" a szülés fájdalmait, a barlangnál a pólyába takart kis Jézus előtt ugyanis a földön fekvő, fáradt Szűzanyát látni. Szent Józsefet legtöbbször a kép sarkára festették, háttérbe húzódásával jelezve "másodlagos" szerepét. A nyugati festményeken ezzel szemben a fájdalommentes szülés örömét fedezhetjük fel, mivel a latin egyházban a misztikusok és a kolduló barátok prédikációinak hatására a XII-XIII. században a csodás szülés gondolata vált általánossá. A képeken angyalokkal körülvéve az imádkozó, térdelő Máriát és Szent Józsefet ábrázolták. A bepólyált vagy pucér Kisjézus a földön fekszik, sokszor Mária köntösének a szélén. A reneszánsz közepétől vált általánossá, hogy a Kisded testéből az istálló homályát megtörő fénysugarak ragyognak fel. A késő reneszánsz idején előtérbe került a jászolban fekvő Gyermek képe. Ez a motívum aztán a barokktól napjainkig meghatározza a művészek látásmódját. Az érkező pásztorok ajándékokkal lepik meg Máriát, többek között tyúkot, sajtot, bárányt visznek neki. Lassan rögzült a "nyugati Betlehem-szemlélet", melyhez hozzátartozik az angyal, a csillag, az imádkozó Mária és a fényes, mosolygó tekintetű kisgyermek. Nagy vonalakban - persze több kitérővel és "hullámzással" - ez volt a kereszténység egyik legbensőségesebb, leghangulatosabb ünnepének szellemi képábrázolási vonulata. A népi áhítat korunkban is visszavetődik az ábrázolás ezen formájára, hiszen az ember ezt várja a karácsony ünnepétől, szemben a misztériumábrázolások szakralitásával.

Pietro Paolo Agabiti: Jézus születése (1534)

A "karácsonyi ciklus" - az Angyali üdvözlet, Mária és Erzsébet találkozása, Jézus születése és a királyok imádása - a művészettörténet leggyakoribb témái közé tartozik. Érdekes, hogy ezen belül a királyok imádása jelenet volt a legkedveltebb a művészek körében. A középkorban az istenség megnyilvánulása különösen a szigorú tanító és az ítélő Krisztus alakjában összpontosult, aki imádat tárgya, aki előtt az emberiség hódol. A pásztorok ezt a hódolatot nem tudták kellőképpen kifejezni, ezért a XIII. században kialakult a három király "formula". Ez a "csoportosítás" alkalmas volt arra, hogy egy kompozíción megjelenhessen a fiatal, a középkorú és az idős ember Krisztus iránti tiszteletén túl, Európa, Ázsia és Afrika népeinek hódoló gesztusa is. Szűz Mária boldogan mutatja ölében az Istengyermeket, az emberiség és a világ megváltóját.

Minthogy a középkorban a hívők sokasága nem tudott olvasni, a művészek egy-egy képbe sok mindent belesűrítettek. A Krisztus misztériumát közvetítő festmények, szobrok, és különösen a szárnyas oltárok sora így lett a "szegények bibliája".

Pallós Tamás - Új Ember Magazin (2002. dec.-jan. III. évf. 12-1. szám