MÁDOKY KONGUR ISTVÁN

A kazak-magyar törzsről

Mándoky Kongur Istvánnal, az 1945 utáni Kazaksztánt és Közép-Ázsiát személyes tapasztalatai alapján a legjobban ismerő magyar turkológus-nyelvésszel, és feleségével – a kazak származású Ongajsával –, 1986-ban ismerkedtem meg. Az idő tájt terveztem, hogy végigjárom Vámbéry Árminnak a Káspi-tenger partvidékéről a Kara-Kum sivatagon át Bokharába, Szamarkandba vezető, manapság sem veszélytelen útját. Erre vonatkozólag kértem Mándoky tanár úrtól tanácsot. Keleti magyarok leszármazottainak keresésére azonban akkoriban még csak nem is gondoltam. Első beszélgetésünk során kiderült, hogy Mándoky olvasta a Históriában, 1985-ben megjelent cikkemet Dzsingisz kán közép-ázsiai hadjáratának előzményeiről, és ez a cikk felkeltette a munkásságom iránt az érdeklődését.

A nagy tudós már első találkozásunkon erőteljesen bíztatott arra, hogy foglalkozzam a honfoglaló magyarság keleti kapcsolatainak feltárásával. Később, amikor az ősmagyarok temetkezései szokásainak közép- és belső-ázsiai párhuzamait nemcsak könyvtárakban, hanem belső- és közép-ázsiai terepen is kutattam, Mándoky a legjobb mongol-altaji hegyi vezetőt, fogadott testvérét, a magyar főiskolát végzett mongóliai kazak Töletajin Edigét adta mellém kísérőként a Mongol-Altaj nomád kazak auljaihoz vezető útjaimra. A következő években ismerkedtem meg Mándoky Kongur Istvánnak egy másik, magyarul szintén kitűnően beszélő kazak tanítványával, Babakumar Khinayattal is. 2002–2006 között, az almati Történeti Múzeum és a Kazak Tudományos Akadémia Keletkutató Intézetének főmunkatársaként, õ lett kazakföldi terepmunkáimon az egyik kísérőm és munkatársam.

Mándoky Kongur István a közép-ázsiai törökség Európa-szerte egyik legjobb ismerője tehát nemhogy lebeszélt volna engem keleti kutatásaimról, hanem éppen ő ösztönzött munkám megkezdésére, napjainkig tartó folytatására, és azt 1993-ban bekövetkezett korai és váratlan haláláig támogatta is. Nem véletlen, hogy első, „Nomád világ Belső-Ázsiában” című, színes képekkel illusztrált könyvemet éppen az õ emlékének szenteltem.

A kazak-magyarokról, tíz évvel az után hallottam először, hogy Mándoky Kongur Istvánnal megismerkedtem, és három évvel tudós barátom halála után. 1996-ban, Honfoglalásunk 1100. évfordulójának évében a független Kazak Köztársaságból hazánkba látogató küldöttségek tagjai nem győzték hangsúlyozni, hogy országuk területén él egy törzs, amelynek tagjai magukat magyarnak nevezik, és feltehetőleg a Keleten maradt magyarság leszármazottai. Bíztattak minden magyarországi kutatót, hogy utazzanak el a Kazak Köztársaságba, keressék fel ezeket a törzseket, tisztázzák az adott kérdést.

„– Mi szabad utat engedünk kutatásaiknak, és támogatjuk önöket!” – mondták. Korábban, a Szovjetunióban ez messzemenően nem volt így. Mándoky a rendszerváltás előtti évenkénti kazakföldi útjai során odakint több alkalommal is kérvényezte, hogy elutazhasson a kosztanaji kormányzóságba, a Torgaj-vidékre, az argün-magyarok közé. Nem kapott rá engedélyt. Tóth Tibor antropológus 1965-ös útja után Moszkva letiltotta ezt a kutatást.


További magyarok a Szovjetunió széthullása és a független Kazak Köztársaság kikiáltása előtt nem juthattak el a kazak-magyarok lakta távoli vidékekre. Még a széles körű kazakföldi tudományos kapcsolatokkal rendelkező Mándoky Kongur István sem. Ő azonban – ahogy Halasy-Nagy Endre ezt joggal feltételezte (csak nem olyan értelemben, ahogy ő mondja) – „akkor már tudott valamit”. Nagyon is foglalkoztatta a kazak-magyarok tudományos vizsgálata lehetőségeinek kérdése. Ez derül ki egy, az 1970-80-as években a Magyar Tudományos Akadémia számára készült úti jelentésének kéziratából. A kéziratra nemrégiben bukkantak rá Mándoky Kongur István fennmaradt jegyzeteinek tanulmányozása közben, a tudós özvegye, Mándoky Ongajsa, második férjével, a kun néprajzot és történelmet kutató Bajandur Vad Lasinnal. A szöveget a feltárói rendelkezésemre bocsátották.

„– Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágában, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkmenisztánban, vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is, a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetőleg igen figyelemreméltó alapja is van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100000 lelket számláló madzsar, vagy mazsar, illetőleg madjar nevű törzs. E törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jó néhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény, illetőleg adat így magában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja.
Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-magyarok között, azonban csupán antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon kezdett hozzá e jóval bonyolultabbnak ígérkező történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.”

Mándoky Kongur István idézett, kézirat formájában fennmaradt jelentése nagyon fontos dokumentum. A kéziratból megismerhetjük Mándoky elképzeléseit az általa szükségesnek vélt kutatás irányáról, módszereiről és várható eredményeiről is.

Mándoky, a kazak nyelvben közismert madjar (magyar) etnikai név etimológiai elemzésével egyáltalán nem foglalkozott a jelentésében. Már csak azért sem tette ezt, mert úgy vélte, hogy erre az adott esetben nincs szükség. Ugyanis Mándoky a „magyar (madjar)” szóval kazahsztáni könyvtári és archívumi kutatásai során a „madzsar” és „mazsar” etnikai nevek szövegkörnyezetében találkozott. Köztudott, hogy a középkori arab, majd közép-ázsiai krónikák szerzői az ősmagyarokat, a honfoglaló magyarokat, majd a keleti magyarokat is, éppen a „madzsar”, „mazsar” elnevezések segítségével azonosították. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy - hasonlóan a Kárpát-medence magyarjaihoz - a Keleten maradt magyarok is másképp nevezték és nevezik meg önmagukat, mint a kívülállók őket. Kazak és üzbég tudományos munkákból kiderül, hogy, a Kaska-Darja mentén (Üzbegisztán) és a Torgaj-vidéken (Kazakisztán) élő két, „magyar” önelnevezésű etnikai csoportot napjainkban a kazakok „magyarnak” (a kazakisztáni törzset „kazak-magyarnak”), az üzbégek pedig „madzsarnak” nevezik

Mohamed barátaira, (Mad-i-jar, Muhammad-jar, stb.) mint a „madjar” (és nem mad-i-jar!) szó esetleges etimológiai eredőjére Mándoky természetesen nem is gondolt. Jelentéséből világosan kiderül, hogy a kazakisztáni „madzsar-mazsar-madjar” etnikai nevek ugyanazon törzsre vonatkoznak. Mándoky nyilván tisztában volt azzal, hogy kazak törzsnevekben Mohamed neve még csak véletlenül sem fordul (nem is fordulhat) elő. Egyébként arab törzsnevekben sem!

Az argün-magyar és kipcsak-magyar törzsek temetőiben a sírkövekre felvésett „magyar” etnikai nevek előtt minden esetben ott van a „törzs, nemzetség” szó. A „magyar törzs” (nemzetség) „szóösszetétel” feltétlenül etnikumra utal, és nem vallási hová tartozásra, illetve, ahogy Halasy-Nagy Endre meglehetősen furcsa kifejezéssel írja: „vallási világnézetre”!

Mándoky jelentésében kiemelte azoknak az eredetlegendáknak, a fontosságát, amelyek szerint a kazak-magyar törzs tagjai a Nyugatra távozott nagy nép leszármazottainak tekintik önmagukat. Úgy vélte, hogy ezek a legendák indokolttá teszik a kutatás kiterjesztését ebben az irányban. Mándoky a kazakságnak a magyarság iránti testvéri szeretete „figyelemreméltó okának” tekinti azt a tényt, hogy Kazakföld pusztáin évszázadok óta él egy magyar törzs, amely a XV–XVI. századok fordulóján – ahogy ez a közép-ázsiai krónikákból kiderül – 92 más, jórészt ma is létező törzzsel együtt, részt vett a kazak honfoglalásban, államalapításban.

Mándoky, tanítványait éppen úgy, mint a maga idején Vámbéry Ármin, rendszerint a lakásán fogadta. Diákjai körében híres volt nemcsak hatalmas tárgyi tudásáról, hanem pontos, tömör megfogalmazásairól, és esetleges kritikájának keresetlen szavakkal történő kifejezésre juttatásáról is.

A „Muhammad-Jar – Matjar – Madjar” ötletre Mándoky, – ha az már az életében felmerült volna, – bizonyára ugyanúgy reagált volna, mint azok a kazak orientalisták, akikkel errõl a problémáról Babakumar Khinayat és jómagam 2006-ban, Almatiban konzultáltunk. A nemzetközi hírű kazak tudósok, kérdésünkre, hogy mit szólnak ehhez a felvetéshez, egyetlen rövid szóval válaszoltak: „– Baromság!” Hozzátették: „– Etnikai nevek így nem keletkeznek.

BenkőMihály (1940, Budapest) E-mail: benkoi@mail.kvvm.hu

Forrás: PR Herald