A hang hatalma

.

Most a mántrának azt a típusát figyelhetjük meg, amelyik kizárólag a hangzásával hat. Az a rezgés, amelyet a ha

ng indít meg, lökést ád az ember különböző testeinek, és igyekszik azokat a testeket vele összha

ngzásba hozni. A hang elsősorban a levegőben végbemenő hullámzás, és minden zenei hangnak van több felhangja, amelyeket szintén rezgésbe hoz. Négy vagy öt, vagy több ilyen felhangot fedezt

ek fel, és ismertek el a zenében, de a rezgések nagyon sokkal messzebb terjednek, mint amennyire fülünkkel követni képesek vagyunk. Megfelelő hullámok indulnak el a magasabb és finomabb anyagban is, és azért egy kottának vagy egész kottasoroknak eléneklése hatást kelt a magasabb testekben. Vannak olyan hangok (azt hiszem, még hangoknak nevezhetők), azaz felhangok, amelyek nagyon is finomak arra, hogy a levegőre hathassanak; mégis megmozgatják az éteranyagot, és ez az éteranyag közli hullámzásait avval az emberrel, aki a mántrát elmondja, és másokkal is, akik körülötte vannak; és ha a mántrá elmondója az aka

ratát külön valamelyik személyre irányítja, bizonyos, hogy ahhoz eljut a rezgés. Ilyképpen a hangzásával ható mántrá határozott anyagi eredményeket hozhat létre a fizikai világban, emellett azonban az egyidejűleg kibocsátott más, finomabb hullámok a magasabb testekre hathatnak.

Az ilyen mántrá szokás szerint több rendezett hangból áll, amelyek nagyon hangzatosak és jól hangzók. Néha egyetlen szótag használatos, mint például a Szent Szóban: Om. Ezt azonban sokféleképpen lehet kimondani, és a hang magasságának és a kiejtés különféleségének megfelelően mind más-más eredményűek. Némely célra kiemeljük, és hosszabban hangoztatjuk a magánhangzóját; az A U hangokat egyesítjük O hangba, megerősítjük és elnyújtjuk a hangoztatási időnek körülbelül feléig, és azután térünk át az M hangra. Más célokra pedig az O hang egészen rövid és az M-et kell elnyújtani, amelynek a fejben és a központokban végbemenő zengése igen nagy erejű. E két módszer eredménye egymástól nagyon eltérő. Mikor az O hangot nyújtjuk meg, egymásra és a minket környező világra hatunk; a megnyújtott M hanggal előidézett hatás pedig csaknem egészében önmagunkra hárul. Néha mind a három hangot, az A, U, M hangokat egyenként hangoztatjuk. Vagy pedig egymás után különböző hangon énekelhetjük, olyan arpeggio–féleképpen. Úgy hallottam, hogy az indiai könyvek szerint azt hiszik, körülbelül százhetven módja van e Szó kimondásának, és mindenik módnak megvan a saját külön hatása, és ezt a mántrát valamennyi közül a legerőteljesebbnek tartják.

Ez a hindu Szent Szó megfelel az egyiptomi Amen-nek. A görögök aion szava, és a latin aivum szó is ebből lett. Az aeon ennek származéka. Azt mondják, hogy Om képviseli a Logosz nevét, a Kimondhatatlan Nevet a mi ötödik gyökérfajunkban; és hogy a hasonló módon használt szó a negyedik gyökérfajban Tau volt. Swami T. Subba Row azt mondta nekünk egyszer, hogy ezek a helyettesítő szavak, melyek mindenik gyökérfajnak külön-külön adattak, mind egy-egy szótagját képezik egy nagy szónak, amely a hetedik gyökérfajnál fog teljessé válni.

E szónak, ha kellőképpen hangoztatjuk a meditálás, vagy egy összejövetel elején, a különös hatása mindig katonai jelszóra, felhívásra hasonlít. A finom testek részecskéit olyanféleképpen rendezi el, amint az elektromos áram hat egy vasrúdnak atomjaira. Mielőtt az ilyen áram átmegy, a fém atomjai különböző irányok felé dőlnek; de amint a rudat a villamos áram megdelejezi, mind megfordulnak, és egy irányba helyezkednek. Ugyanígy történik az, hogy a szent szót hangoztatva, minden részecskénk válaszol reá, és akkor vagyunk legalkalmasabbak arra, hogy hasznát vegyük az azt követő meditálásnak vagy tanulmánynak. Ugyanakkor hívásképpen hat e szó más lényekre – emberi és nem emberi lényekre –, akik azonnal odasereglenek; némelyek közülük értik a szó jelentését és erejét, másokat pedig annak sajátságosan vonzó hangja hoz oda.

Ez a hangnak nevezett valami nagyon mélyreható. Elsősorban „A Logosz Szava teremtette a mennyeket”. A Logosz vagy az Ige a Végtelenből jött legelső kiáramlás, ez pedig egész bizonyosan sokkal többet jelent puszta szóképnél. Ez megtörtént eseményt képvisel, noha a Kiáramlás olyan színvonalon történik, ahol lehetetlen az, amit mi hang alatt értünk, mert nem volna ott levegő, ami továbbítsa. Ami azonban a hangnak megfelel és aszerint cselekszik, az az erő, amelyet a Mindenség teremtésére használnak fel.

Nem hiszem, hogy remélhetnők, hogy ezen a világon, itt alant lehetne némi megértésünk arra nézve, mit jelent ez a Teremtő Ige. „Ő szólt és meglett”. Mondá Isten: „Legyen világosság, és lőn világosság!” Ez volt az Istenség első kifejezése; a sötétségbe rejtett Örök Gondolat, mint a Teremtő Ige lép elő. Talán ez a nagy Igazság az oka annak, hogy az idelent elmondott vagy elénekelt szavak magasabb erőt hívnak elő, olyan erőt, amely semmiféle arányban nem áll avval a síkkal, melyhez a szavak maguk tartoznak. Bizonyos vagyok abban, hogy van ennek a hangkérdésnek egy másik oldala is, amit a mi elménk most még nem képes felfogni, csak halványan sejthetjük. De legalább láthatjuk, hogy a hang hatalma nagyon nagy és csodálatos valami.

A hang hatalmán alapuló minden mántrá csakis azon a nyelven értékes, amely nyelven rendezték. Ha lefordítjuk más nyelvre az ilyet, akkor egészen más hangcsoportot kapunk. Általában azt mondhatjuk, a jó mantra, amely a testnek összhangba hozatalára van szánva, és jótevő eredmények teremtésére, nagyrészt hosszú, nyílt magánhangzókból áll. Ezt tapasztaljuk a mi Szent Szavunkon, s ugyanez áll az egyiptomiak Amenjára nézve is, amit átadtak a Keresztény Egyháznak. Legjobb körülbelül a két hangon való hangoztatása. Az Egyház a maga hagyományos módja szerint két – egymástól félhang távolságban lévő – hangon, a Fis és G hangokon mondja.

A rossz célra használt mantrák csaknem mindig rövid magánhangzókból és tört és szakadozott jellegű mássalhangzókból állanak, amilyenek: hrim, kshrang , vagy phut . Ezeket az esetlen felkiáltásokat dühös erővel és haraggal szokták hangoztatni, ami egész bizonyosan szörnyű erőt ád nekik a rossz hatásra. Néha a magánhangzókat is beleékelik, felváltva ezekbe a rossz hangzású mássalhangzó-összetételekbe, amiknek kimondása különösen romboló hatású átkokban végződik, amilyet lehetetlennek látszik kifejezni a közönséges betűrendsorok bármelyikével is. Attól tartok, hogy a keleti országokban, ahol tudnak egyet-mást ezekről a dolgokról, a mantrát gyakran használják rossz célokra. Ugyanígy van ez a négerek között is. Én jó csomó ilyesmivel találkoztam a Voodoo és az Obeak szertartásokkal kapcsolatban, amelyekből láttam valamit úgy Nyugat-Indiában, mint Dél-Amerikában, és tudom, hogy sok gyűlöletet öntenek az ilyen mondásokba és varázsigékbe.

Mi csak a jótékonyan ható és barátságos természetű mántrákkal leszünk összeköttetésben, nem pedig a rosszakaratúakkal. Működési módszerük azonban egyenlő a jó és a rossz mántráknak; mindeniknek célja rezgéseket előidézni azoknak finom testeiben, akik a mántrát mondják, vagy azokéban, akikre a mántrá irányul. Néha egészen új rezgéssebességet akarnának általuk kierőszakolni. A nyugatiak elméje különösnek tartja, hogy azt ajánlják az embereknek, mondjanak el egymás után háromezerszer egy mántrát. Első érzésünk az: „Hogyan érjünk rá?” Mi azt mondjuk, az idő pénz; a keleti ember azt mondja, az idő semmi; ez felfogáskülönbség. A keleti módszerek és fogalmak sokszor nem illenek hozzá a mi nyugati életmódjainkhoz; mindamellett értékesek azoknak, akiknek szánva vannak. Némelyek úgy érezték, hogy a mi Benső Iskolánk tagjai számára előírt tanulmány és meditáció nehéz teher azoknak, akiknek szokatlanok az ilyen gyakorlatok; a keletiek közül azonban senki sem vélekednék így.

A Bráhmáná úgyszólván egész életét vallásos mondások ismétlésével tölti el, mert egész napon minden cselekvését egy-egy szentírási mondattal, vagy áhítatos gondolattal kíséri. Kizárólag a vallásban eltöltött élet az, legalább is annak kellene lennie. Ma már sok esetben csak külső forma, olyan burokféle az, de az emberek még mindig mondogatják a szókat, ha nem önthetik beléjük a régi életet és hatóerőt. Idejük bőven van erre; egész jól megismételhetnek egy mondatot napjában száznyolcszor; teljesen világos, hogy miért teszik ezt.

Krisztusról mondják, hogy óvta a tanítványait az üres szavak ismétlésétől, mikor imádkoznak; nehogy a pogányok szokását kövessék; és ebből a mondásból azt a következtetést vonták le, hogy minden szóismétlés hiábavaló. Mindenesetre hiábavaló, mikor az Istenséghez fohászkodunk, mert akkor csak azt akarnók ráfogni az ismétléssel, hogy az első kérésünket nem hallotta! Szükségtelen – vagy legalább szükségtelennek kellene lennie – ez a tanítványok részére, azokra nézve, akik már valamennyit haladtak a fejlődés ösvényén; ezek számára teljesen elegendőnek kell lenni, világosan célt kitűzni, és azt egyszer erőteljesen kifejezni. A világ közönséges embere azonban semmi esetre sem érte még el ezt a fokot; nagyon hosszú időbe telik, amíg egy újabb rezgést lehet belekalapálni, s így neki távolról sem hiábavalók az ismétlések, mert jól meggondolt szándékuk az, hogy határozott eredményeket hozzanak létre. Azok a folytonos lökések, melyek a különböző testeket e hangok részéről érik (valamint a hangoktól megindított különféle hullámok részéről), állandóan arra törekszenek, hogy összhangzásba hozzák e testeket egy bizonyos gondolat-csoporttal.

A rezgéseknek ez a felhangolása azonos avval a munkával, amit az indiai Guru végez a tanítványain, melyet már említettem a IV. fejezetben. A Guru asztrál testéből kiragyogó hullámok mindig az ő asztrál testeiket hozzák hullámzásba, a mentál és kauzál testéből kiinduló hullámok pedig az ő mentál és kauzál testeiket; és ennek az az eredménye, hogy mivel a Guru rezgései a feltevés alapján erősebbek a tanítványai rezgéseinél, tehát ő lassanként mind szorosabb összhangba hozza őket önmagával, ha megvan bennük az arravalóság, hogy valamiképp felhangolhatók. A mántrának folytonos ismétlése azt a célt szolgálja, hogy a mentál és asztrál testnek azt a bizonyos részét hangolja fel, amelyikre irányítják, és ez minden kétség nélkül hatásos eredményt hozhat és hoz is.

Ugyanilyen módszerek vannak előírva a keresztény országokban is. Gyakran láthatjuk a római katholikust, amint ismételve mondja el „Üdvözlégy”-eit és „Miatyánk”-jait. Rendesen csak halkan mormolja, tehát nem sok haszna van belőle, kivéve azt, hogy bizonyos gondolatokat ébresztett fel benne. Indiában a mántrákat mindig éneklik, és az énekelt mántrának van hatása. Ez egyik oka annak, hogy erre a célra jobbak a régi nyelvek, mint a maiak. A jelenkori nyelveken az emberek gyorsan és szaggatottan beszélnek, és úgy látszik, csak az olasz, a spanyol és a görög parasztok beszélnek régi módon, hosszú dallamos hanglejtéssel. A Szabad Katholikus Egyházban azonban különösen ajánljuk, hogy mindig az ország nyelvén végezzék az Istentiszteletet, mert úgy találjuk, hogy sokkal nagyobb odaadást lehet felkelteni az emberekben, ha tisztán megértik az elmondottakat, és ha értelmesen részt vehetnek a szertartásokban. Nem tagadhatjuk azonban, hogy a latin sokkal zengzetesebb. Sok ilyen természetű mántrának nincsen semmi különös értelme, puszta magánhangzó-gyűjteménynél alig többek. A Pistis Sophiában, a jól ismert gnosztikus értekezésben, számos ilyen értelmetlen mántrá van olyanképpen megjelölve, mely arra mutat, hogy énekelve kell elmondani.

Az olyan gördülékeny, zengzetes hangok, amilyeneket az indiai mántrákban találunk, rezgéssebességeiket fokozatosan bocsátják a különböző testekre, és így arra használhatók, hogy erőt takarítsunk meg. Amit a mántrá segítségével lehet megtenni, mindazt mántrá nélkül is megtehetjük a saját akaratunkkal; de a mántrá olyan, mint valami munka-megtakarító gépezet. Megindítja a kívánt rezgéseket, és így könnyít a munkánkon, amennyiben annak egy részét megcselekszi; tehát erőmegtakarító eszköznek tekinthetjük.

A mántrákra vonatkozóan az indiai könyvek még egy más dolgot hangsúlyoznak; hogy t. i. a tanulóknak tilos azokat durva és gonosz gondolkozású emberek jelenlétében elmondaniok, mert a mántrá hatalma sokszor éppen úgy megerősíti a rosszat, mint a jót. Ha ugyanis olyasvalaki volna jelen, aki nem tudna a magasabb rendű rezgésekre válaszolni, könnyen egy alsóbb oktávját kapná meg, ami azután a benne levő rosszat erősíthetné meg. Sohasem volna szabad mántrát használnunk olyanok jelenlétében, akikben kárt tehet.

Emlékszem, hogy Mme Blavatsky azt mondta, hogy mondhatunk mántrát nem magunkért is, hanem külön tekintettel olyasvalakire, akin segíthetünk vele. Így mi a Szent Szót vagy a Gáyátri-t vagy akármelyik szép buddhista mántrát használhatjuk, amelyek oly kedves zengésűek, és közben erősen gondolhatunk egy bizonyos személyre, feléje irányítván a mántrá erejét. Arra intett azonban, hogy óvatosan használjuk ezeket a dolgokat. Ugyancsak óvott attól, hogy valaki olyan mántrát használjon, ami neki nagyon magas. Tanítóink ilyet nem adnak nekünk; de én ezt óvásképpen mondom az újoncoknak, hogy ha mindjárt a Szent Szót mondanák is, és valamiképpen fejfájást, hányási ingert vagy aléltságot éreznének, azonnal hagyják abba. Jellembeli tulajdonságaink fejlesztésén kell akkor tovább dolgoznunk, és néhány hónap múlva újra megkísérlenünk a mántrá használatát. Amikor a Szót kimondjuk, nagy erőket hívunk; és ha magunk még nem vagyunk velük egy színvonalon, azok nem lehetnek összhangzók, s ennek az eredménye nem lehet változatlanul jó.

Az énekelt hang rezgésének hatásán kívül e mántrák közül sok hasonló a mi harmadik típusunkhoz, amennyiben erők társulnak vele. Például bizonyos Angyalok a Gáyátri-val és a Tisáráná-val vannak összeköttetésben, noha ők nagyon különböző típusokhoz tartoznak. A Gáyátri talán a legnagyszerűbb és a legszebb valamennyi ősi mántrá közül. Egész Indiában már az emlékezetet meghaladó idők óta énekelik, és a Déva-világ megtanulta megérteni, és nagyon megkapó módon válaszolni reá; olyan módon, amely már magában véve igen jelentőségteljes, mert mutatja, hogy ily távol eső ókorban, amely szók emléke is feledésbe ment már, az ilyen mántráknak önzetlen célra való használását teljesen értették és gyakorolták. Mindig az Om szent szóval kezdődik, valamint azoknak a világoknak elsorolásával, amelyeken való hatása kívánatos – a három világ elsorolásával, melyben az ember él, t. i. a fizikai, az asztrál és a mentál világéval –, és amint az egyes világokat felemlítik, az azokhoz tartozó Dévák örvendő lelkesedéssel körülsereglik az éneklőt, hogy végrehajtsák azt a munkát, amit az a mántrá elmondásával rájuk akar bízni. A tanulmányozók emlékezhetnek arra, hogy Indiában Shivát néha Nilákánthá néven említik, ami annyi, mint Kéktorkú; és hogy ehhez a címhez egy legenda fűződik. Érdekes megjegyeznünk, hogy azok közül az Angyalok közül, akik a Gáyátri eléneklésére válaszolnak, némelyeknek kék torkuk van, és típusukra nézve világosan az első sugárhoz tartoznak.

Ez a csodálatos mántrá a Naphoz intézett fohász, azaz valósággal a Naprendszer Logoszához, aki a jelképek ama legnagyszerűbbje mögött rejlik; és az óriási fénycsóva, mely azonnal leáramlik és bele a mántrá mondójába, úgy jön le, mintha a fizikai Napból áramlanék ki, akármelyik irányban van is éppen akkor a Nap. Az a fénycsóva arannyal keverten fehér, és avval a villamos kékkel tarkítva, amit oly gyakran láthatunk az Első Sugár erejének megnyilvánulásával kapcsolatban; de mikor már betöltötte a szólónak lelkét, hírtelen ismét hét nagy sugárban vagy kúpban, a spektrum színeit viselve, lövell ki belőle. Olyan ez, mintha az éneklő prizmaképpen működnék, és az előtörő színsugarak alakja mégis a fordítottja annak, amit ilyen esetben rendesen látni szoktunk. Amikor szellemi erőnek sugarait árasztjuk ki, azok rendesen testünknek egy pontjából indulnak ki, pl. a szívből, az agyból vagy más erőközpontból; és amint kilövellenek, legyezőszerűen szélesednek folyton, mint a világítótoronyból eredő fénysugarak. Ezek a sugarak azonban az embernél magánál szélesebb alapból indulnak ki, t. i. az ember aurájának körfelületéből; és tágulás helyett egy pontban csúcsosodnak össze, mint valami rajzolt csillag ágai, avval a különbséggel, hogy magától értetően ezek a sugarak világító kúpok, s nem puszta háromszögek.

Más nevezetessége e hét sugárnak az, hogy nem köralakban, minden irányban sugárzanak széjjel, hanem csak félkör alakban arra, amellyel a mántrá mondója szemben áll. Továbbá különös megszilárduló látszatuk van e sugaraknak, amint összeszűkülnek, míg csak egy vakító fényű pontban nem egyesülnek. Még különösebb jelenség az, hogy úgy hatnak ezek a csúcsok, mintha élők volnának; ha esetleg valaki ezek egyikének útjába akad, a csúcs hihetetlen gyorsasággal elhajlik, és az illetőnek szívét és agyát érinti, s pillanatnyilag izzóvá teszi válaszként. Mindenik sugár úgy látszik, képes ilyen eredményt létrehozni egymás után számos emberen; kipróbálván egy összeszorított tömegen, azt tapasztaltuk, hogy a sugarak látszólag felosztották maguk között a tömeget, s mindenik a vele szembeeső csoporton munkálkodott, nem avatkozván bele egyetlen másba sem.

Ami a mántrá nyelvét illeti, úgy látszik, az kisebb jelentőségű. Ugyanezek a szavak angolul elmondva, határozott szándékkal, teljes hatást eredményeztek. (E híres versecskének szó szerint való angol fordítása magyarul ez: „Om: Mi imádjuk SZÁVITRI Urunknak ragyogó dicsőségét; inspirálja Ő a mi odaadásunkat és megértésünket”. A korszakok folyamán azonban az odaadó hindu számára sokkal többet kifejezővé lett ez, mint amit a puszta szavak jelentenek.)

(Egy szanszkrit tanuló mondja nekem, hogy míg a Napnak közönséges neve SURYA, addig ezt a külön címet, SZÁVITRI, mindig, mint inspirálóra és bátorítóra alkalmazzák a Napra /vagyis a Naprendszer Logoszára/. Úgy látszik, a Paraclitus szóval szoros kapcsolatban levő jelentése van, amit gyakran, bár nagyon is nem kielégítően, Vigasztalónak fordítanak. /Lásd: The Hidden Side of Christian Festivals p. 202. A Keresztény Ünnepek Rejtett oldala./ Barátom azt is hangsúlyozza, hogy ez nem könyörgés, hogy adjon a Logosz bölcsességet és odaadást nekünk; hanem komoly törekvésnek és elhatározásnak kifejezése arra nézve, hogy úgy hasson reánk az Ő befolyása, hogy ami már megvan bennünk, azt előhívja és megerősítse.)

Ugyanannak szánszkrit nyelven való elmondása azonos hatást mutatott, de amellett még hangformát is épített a sugárzó csóvák köré, amely hangforma hasonlított valami csodálatos, bonyolultan kidolgozott fafaragáshoz; olyasmit tárt elénk, amit hétlövetű puskának nézhetnénk, melyből a sugarak lövellenek ki. Ez a hangforma csak rövid távolságra terjedt ki, és úgy látszik, semmi különbséget sem okozott a sugarak erejére és tömegére nézve.

Mikor a buddhista Tisáránát éneklik, akkor a megjelenő Angyalok különösen azok, akik a Sárga Ruhával társultak; és ők csodálatos békét s örömteljességet hoznak magukkal, mert mindamellett, hogy annyira békések, ők a világ legörvendezőbbjei között vannak.

Mikor arról beszélünk, hogy az Angyalok „megjelennek”, a térség mindenik kiterjedését számba kell vennünk. Nekik nem kell „jönniök” olyan értelemben, hogy valahonnan nagyon messziről elindulnak, mint például valami távol eső mennyből, mert az egyes síkok anyagai áthatják egymást finomságuk szerint (pl. tea cukorral). Nem tudom, nem okozok-e kétségbeejtő zavart, ha mondom, hogy a Logoszt képviselő nagy erők nyilvánulnak meg azokban a bizonyos alakokban, válaszul a fohászra. Ők mindig ott vannak, és mindig készenlétben, de a hívásra fordulnak kifelé válaszul.

(Az ilyenfajta imának, s a reá való válaszolásnak ez a rövid leírása.)

Csak erősen kell rágondolnunk valamely eszmére, és ami azt meglelkesíti vagy képviseli, megnyilvánul előttünk. Az odaadásnak minden erős gondolata hoz egy rögtöni választ; holt volna a Mindenség, ha ez nem történnék. Benne van a természetes törvényben, hogy kell feleletnek jönnie; a könyörgés meg a válasz az érem két különböző oldala; a válasz csupán másik oldala a kérésnek, éppen úgy, mint a karmára nézve mondjuk, hogy az okozat, vagyis a hatás csupán másik oldala az oknak. A természetben csodálatos egység van, de az emberek olyan vastagon körülburkolják magukat a személyiségeikkel, hogy mit sem tudnak erről. Csak ki kell bontakoznunk. Egész könnyen láthatjuk, hogy úgyszólván parancsolhatunk a Természetnek, ha átengedjük magunkat neki; mert a magunk tartásánál fogva előhívhatjuk annak erőit, és minden velünk munkálkodik. Ennek világos magyarázata megvan a Light on the Path (Világosság az Ösvényen) című könyvben. Fel kell ismernünk a természet erőit, és ki kell tárnunk magunkat számukra; és mivel ezek az erők velünk haladnak, minden sokkal könnyebbé válik, ami azelőtt nehéz volt.

A mántrák kérdésének van még egy csoportja, amelyről én magam nagyon keveset tudok. Nemcsak a hangoknak van erejük, hanem a szavaknak, mint olyanoknak, mint számoknak, sőt, a betűknek is. Mi ma nem törődünk az ilyen dolgokkal, de a szánszkrit és a héber nyelvben minden betűnek megvan a maga kijelölt értéke, úgy számban, mint erőben és színben. Ismertem olyan tisztánlátókat, akik az ilyen közönséges latin betűket, amilyenek könyveinkben nyomtatva láthatók, mind más-más színben látják. Mondjuk, hogy A mindig piros, a B mindig kék, a C sárga, a D zöld, és így tovább. Nekem magamnak soha efféle tapasztalatom nem volt; azt hiszem, az én elmém nem ebben az irányban működik. Hasonlóképpen vannak, akik mindig a hétnek napjait látják különböző színekben. Nekem nincs ilyen tapasztalatom; én sem érzékeny nem vagyok ebben az irányban, sem ennek jelentését nem tudom. Talán az asztrológiai befolyásokkal kapcsolatos; nem tudom. A dolgoknak ez az oldala is mántrákkal van összeköttetésben, és van iskolájuk is a mántrikusoknak, akik minden betűnek számértéket adnak, az abc-ben való helyzetüktől függetlenül; ezek azt fogják mondani, hogyha egy szót vagy mondatot alkotó betűknek értékét összeadva, bizonyos összeget kapnak, s ha egy másik szó vagy szócsoport betűit összeadva ugyanazt az összeget kapjuk, a két mondat azonos mántrikus hatást eredményez. Erről azonban én nem tudok semmit.

A mántrá rendesen rövid, erős képlet, és ha bármi célra határozott hatást akarunk teremteni, akkor kimondásához ezt a formát kell betartanunk. Ha beszédünkkel mélyen és gyorsan akarunk hatni az emberekre, rövid és erős mondatokat kell használnunk, nem hosszúakat és tekervényeseket; katonai parancs, vagyis a mántrá szabályai szerint kell haladniok; és határozott tetőpontnak is kell lenni bennük. Tegyük fel, hogy olyanon akarunk segíteni, aki meg van félemlítve. Magunkban ilyen szókat mondunk: „Erős, erős, erős vagyok; Isten egy része vagyok, Isten pedig az erő, én hát telve vagyok evvel az erővel”; és ennek a gondolatnak ismétlése a bennünk lévő isteni erőt felszínre hozza, mi pedig képesek leszünk a magunk bátorságával másokat bátorítani. Itt és minden más irányban a tudás erő; ha a legjobban akarunk dolgozni, értenünk kell, ha pedig érteni akarunk, tanulnunk kell. A bölcs ember tudja, miképpen élhet békében és boldogan, mert élete összhangban van Isten életével. Mindent értve, mindennel együtt érez; minden önzést maga mögött hagyott, és csak azért él, hogy segítsen és áldjon.

/részlet: C. W. LEADBEATER: A MESTEREK ÉS AZ ÖSVÉNYc. könyből/