Hajdú-Farkas Zoltán: Csíkország borai

...a csíki ember borát tulajdonképpen mindig papjai itták meg, miközben ő ezt térdre ereszkedve, áhítatosan figyelte...

„Az ivásnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek: bármikor, bárhol, bárhogyan.
De itt is, ott is minden körülmény fontos.”
(Hamvas Béla: A bor filozófiája)

Olyan vidékről származom, ahol az emberek nemigen ismerik a borivás művészetét.

Bevallom, nagy erőfeszítésbe került leírni az előbbi mondatot, de több száz méterrel a tengerszint felett, viszonylag magas hegyeknek medencéjében - közepén a misztikus Kis- és Nagy-Somlyójával - Csíknak mostoha sors jutott, főleg ami a bor „növényi” vonatkozásait illeti. Ezzel az adottsággal függ össze az első mondat bizonytalansága is, a nemigen, mert viszont spirituális szempontból Csík a magyar borivás egyik legnagyobb központjának mondható. Ez pedig azért van így, mert Csík emberemlékezet óta szigorúan - noha nem a szó bigott értelmében - katolikus. Ami azt jelenti, hogy a csíki ember borát tulajdonképpen mindig papjai itták meg, miközben ő ezt térdre ereszkedve, áhítatosan figyelte (ami, ugye, főleg férfiembertől örökre becsülni való gesztusnak tekinthető). Csíkban tehát nem terem meg a bor. Ott ennek a nedűnek csakis a legnemesebb formája van jelen - spirituálisan - Urunk, Jézus Krisztus vére jelképeként. Az oltáron.

Ha a csíki embert a borról kérdezzük, ő ennek három fajtáját ismeri. S ennek a három fajtának a megnevezéséhez három hanglejtést és három hangerősséget, ha úgy tetszik szómuzsikát használ.

Az első a „misebor”, amit ugyebár nem kóstolhat meg, tehát nincs is evilági kapcsolata vele - esetleg csak álmában traktálják őt ilyennel az angyalok, a paradicsomban - úgyhogy szinte suttogva ejti ki a nevét, alázatosan és vágyakozóan. Igaz, ha hosszabban kérdezgetjük róla, mondatait már egy kicsi dac, sőt néha irigység is fűszerezi, mert „azt, ugye, csak ezek a papok ihassák” (bár szerény véleményem szerint a misebor sem maradt mindig kóstolatlan Csíkban, tekintve jó papjaink víg kedélyét, ami nemegyszer őket is „társas ivásra” kényszergeti. Sőt, éppen az idén olyan „szentéletű” fiatal özvegyasszonyhoz is jártam Húsvétkor locsolni, akinek a jóságos pap bácsi néhány liter gyulafehérvári misebort ajándékozott, locsolóit megkínálandó).

A csíki embernek az „igazi bor” a gyümölcsbor. Nevezetesen a fehér, veres vagy fekete ribizkéből készült bor. Szinte látom áldott bortermő vidékeinkről származó olvasóim szemöldökrándulását, s kicsit igazat is adok nekik, hiszen - ha jól belegondolunk - bort valójában csak a szőlő nedvéből lehet készíteni. Úgy összetartoznak ezek, mint Csíkban a Szentháromság... s persze a Bibliában sem találunk példázatokat vajmi szerény ribizlibokorról. A ribizlibornak tehát semmi köze sincs Urunk véréhez, s ezért azt a csíki ember is ennek megfelelően, profán módon emlegeti, kezeli és használja. A ribizlibokrokra szinte minden csíki kertben rátalálunk. Gazdáik már Noé óta tudják, hogy szigorúan, de igazságosan kell bánni velük, vagyis minden tavasszal jól megtépik őket, majd felássák és megtrágyázzák a töveiket. A későn érkező április végi, május eleji kikeletben aztán lapizni s virágozni kezdenek, hogy hamarosan a „házi” békák, csigák és sündisznók biztos rejtekhelyéül szolgálhassanak. A ribizlit szedik, s nem szüretelik, ami megint csak a csíki ember bölcsességéről és szerénységéről tanúskodik. Aztán leőrlik, és kipasszírozzák, s mivel mindez ugyebár asszonyi munka, az anyák s nagyanyák néhány üveg befőttre, s néhány liter szörpre valót is ellopnak belőle. A ribizliszörp - főleg a feketéből készült - különben jól lehűtött somlyai borvízzel a legcsodálatosabb nyári ital, s minden mennyiségben ihatja a ház apraja-nagyja forró csíki délutánokon, a kert hűvösében. Ugyanez viszont már nem mondható el a ribizliborról - gyermekkorom titkos, ördögfejű szörnyetegéről -, amit most így, idősödő fejjel én már csak a halálos betegeknek, az őrülteknek és az ezeknél még szerencsétlenebb nosztalgiázóknak ajánlanék. Csíkban se vége, se hossza a ribizlibortól való berúgás gyászos következményeiről szóló históriáknak. Ezek a történetek általában nagyon vadak, olykor a végletekig naturalisztikusak, de mindig nagy mulatságosak. Lehet, hogy egyszer megírok majd néhányat belőlük, addig is, ha a kedves olvasót kíváncsivá tettem, azt tanácsolom, hogy keresse fel Janitsek Andrist, kolozsvári jóemberemet, aki igaz, hogy nem csíki, de jó néhány ribizliboros esztendőt élt meg Szeredában.

A „szőlőbort” a csíki ember azért nevezi szőlőbornak, mert ezt szőlőből csinálja, és ha éppenséggel birtokol néhány palackkal, ezt büszkén emlegeti, a hangsúlyt mindig a szőlőre helyezve, az alapanyag - olykor szinte hihetetlen - meglétét hangsúlyozandó. De honnan a szőlő - kérdezhetné „csíkológiában” járatlan kedves olvasóm? Mindenkit megnyugtatok, írásom elején nem hazudtam, Csíkban tényleg nem terem szőlő. De a csíki ember mindig is vándorlós, utazós természetű volt - járt, mint zsidóban a fájdalom, ahogy az öregek mondják - s így már régóta felfedezte a sajnos csak gyalogszerrel vagy szekérrel óriásinak tűnő Erdélyország bortermő vidékeit is. S persze a moldvaiakot is, ahova először jó kétszáz éve szalasztá ki őt egy előkelő, idegen bécsi asszony, akire akkorjában nagyon haragudhatott, ám úgy látszik, később csak megbékült - egy-két pohár ribizlibor mellett -, amit a sok szép, szőke hajú s kékszemű Terézia nevű csíki leányka is ékesen bizonyít.

A szőlőbort csíkban „pityókabornak” vagy „deszkabornak” is nevezik, ami távolról sem jelenti e nemes nedű lekicsinylését vagy kicsúfolását. Ezek az elnevezések ugyanis csak alapanyaga megszerzésének gazdasági vonatkozásaira utalnak, tudniillik arra, hogy gazdája krumpliért vagy deszkáért cserélte-e a szásszal vagy románnal a szőlejét, amit hazahozva e „szőlőidegen”, de bor után vágyakozó tájra, pincéjében kiprésel, késő ősszel, pityókaszedés után, amikor már úgysem lenne más dolga. De ne gondoljunk itt nagyobb mennyiségre, s Isten ments, évjáratokra. A csíki szőlőbor örvend, ha néhány eldugott borvizes üvegben megéri a Húsvétot, mert általában már Karácsonykor és Szilveszterkor megisszák, lévén, hogy a disznóvágások sok zsíros húsaihoz nemcsak a kádban eltett szépvízi káposztacika a jó, hanem a savanykás „moldovai” is kitűnően csúszik. Ezek után Húsvétkor a csíki ember már kifejezetten „bortalan”, úgyhogy csak távolról, misebeli áhítatoskodás közben figyeli Urunk jelképes vérének klérus általi fogyatkozását.

De keményen bízik a Feltámadásban, s az eljövendő gazdag esztendőkben, úgyhogy a templomból hazamenet, komájával mindig elkoccint egy-két pohár jó szilvapálinkát, Urunk, Jézus Krisztus feltámadásának azévi örömére.


Forrás: Hajdú Farka-Zoltán, Alkaiosz lakomája, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2001.