Az olimpia magánya

Tömegben is lehet az ember magányos. Az elidegenedés korunk alapjelensége. Mégis meglepő lehet, ha azt állítjuk, hogy hasonló veszély fenyegeti a világ legnagyobb, legnépszerűbb sport-eseményét, az olimpiai játékokat. Ami a sportot illeti, legfeljebb a labdarúgó-világbajnokságok iránti érdeklődés vetekedhet az olimpiákkal. A labdarúgó-vb-knek is megvannak a problémái, de egy sportágról és szilárd szabályozásról lévén szó, itt az olimpiát fenyegető veszélyek nem vagy alig jelentkeznek.

A veszély lényege, hogy az olimpia fokozatosan elszakad éltető elemétől, a sporttól, önálló életet élve a pénzvilág, az üzlet, illetve a politika, a hatalmi játszmák eszközévé, játékszerévé válik. Optimizmusra adhat okot a sport ereje, a sport iránti érdeklődés rendkívüli volta, de a trend aggasztó.

Jelen helyzet az elmúlt negyedszázadban alakult ki. Elég arra utalni, hogy az 1976-os montreali olimpia annyira veszteséges volt, hogy a város polgárainak hosszú ideig kellett fizetniük az olimpiai adót az adósságok kiegyenlítésére. Az 1984-es olimpia rendezésére pedig csak Los Angeles pályázott. Ezzel szemben a legutóbbi olimpiák megrendezésének a jogáért ádáz küzdelem folyt, a pályázó országok száma jelentős, a delegációkat a legmagasabb közjogi méltóságok – mint legutóbb a 2012-es London melletti döntéskor Tony Blair –, ismert közéleti személyiségek, korábbi világklasszis sportolók alkotják.

A globalizált világ egészének megkülönböztetett figyelmét élvezi – így lesz ez idén Pekinggel – az olimpia bő két hete ily módon óriási reklámpiacot jelent, illetve kiválóan alkalmas politikai üzenetek tolmácsolására.

A dolgok összetettségét mutatja, hogy a folyamat sok pozitívumot is nyújtott a világ sportja számára. Az olimpia kapcsán a sportba áramló óriási összegek mind a nemzetközi sportélet, mind a különböző országok olimpiai mozgalma számára stabilitást, fejlesztési lehetőséget nyújtanak. Lényegében ezt ismerte fel a Nemzetközi Olimpiai Bizottság korábbi elnöke, a spanyol diplomata, Juan Antonio Samaranch, amikor valóban történelmi döntést hozott azzal, hogy lehetővé tette a hivatásos sportolók részvételét az ötkarikás játékokon. Ez száznyolcvan fokos fordulatot jelentett a leghíresebb előd, az amerikai Avery Brundage korszakához képest, aki még a múlt század hetvenes éveiben is mereven ragaszkodott az amatörizmus már akkor is legfeljebb papíron létező eszméjéhez, ami a nemzetközi élsportot illeti. Samaranch így morális háttérrel is rendelkezett, hiszen egy hamis helyzetet szüntetett meg, de igazi célja az volt, hogy anyagilag fellendítse az olimpiai mozgalmat, kiaknázza a benne rejlő piaci lehetőséget, és nem utolsósorban engedje legálisan pénzhez jutni azokat a sportolókat, akiknek a teljesítménye szolgál az üzlet alapjául.

Némileg leegyszerűsítve a képet három tényező kölcsönhatásáról szólhatunk. A középpontban a pénz, az üzlet, a piac áll. Ezt egyfelől a hivatásos sportolók részvétele, a fantasztikus produkciók biztosítják, másfelől a televízió aknázza ki.

Juan Antonio Samaranch tökéletesen megértette, mit jelent a sport televíziós korszaka, és ennek rendelte alá elképzeléseit. Ezért kellenek a profik, mert őrájuk vevő a tv. Valóban, a televízió révén vált a világ legnagyobb sporteseményévé az olimpia, élvezik egyidejűleg öt világ-részen a küzdelmeket. Már nem is dollármilliókat, hanem dollármilliárdokat kap ilyen módon a sportélet.

De mindennek ára van. A pénz pozitív szerepe mellett a televízió uralma fenyegetést is jelent. Aki fizet, az akar diktálni. Már egy ideje megfigyelhető a sportági szabályváltozásoknál, lebonyolítási struktúráknál a képernyőképességnek való megfelelés igyekezete. Ez olykor akár hasznos is, de ha szemben a sportág szakmai logikájával meghatározóvá válik, akkor romboló hatású lehet. Szimbolikus, de konkrét jelentőséggel is bír e téren a pekingi olimpiai úszódöntők ügye. A szokásos esti időpont helyett, ami teljesen megfelel a szervezet bioritmusának, ilyenkor ér a csúcsra a teljesítmény, kora délelőtt rendezik meg az úszódöntőket, az olimpiák egyik nagy figyelemmel kísért eseménysorozatát. A magyarázat egyszerű. Ily módon láthatják, az időeltolódást figyelembe véve, az Egyesült Államokban az esti főműsoridőben az úszóversenyt. És ugyebár a hatalmas pénzek az amerikai tv-társaságoktól érkeznek. Hiába tiltakoztak az úszók, az edzők, a sportág, a pénz diktál. Maga ez a tény is jelentős, de a jövőt illető üzenete még inkább félelmetes. A legrosszabb vízió, hogy az olimpia hihetetlen népszerűségét megteremtő televízió tönkre is teszi majd szülöttjét.

Ez a gond érhető tetten, illetve sűrűsödik az úgynevezett kvótarendszer problematikájában. Eredetileg az olimpiai játékokat fenyegető egyik reális veszély, a gigantizmus orvoslására találták ki ezt a megoldást. A probléma ebben az esetben is összetett. Új sportágak igyekeznek bekerülni az olimpiai programba, elérni az olimpiai sportág minősítést, ugyanakkor a versenyzők és kísérők számának korlátozás nélküli növekedése ellehetetleníti a játékok megrendezését. Jellemző, hogy fokozatosan növekszik a sportágak, a versenyszámok, a kiosztott érmek száma.

A kvótarendszer célja kordában tartani a növekedést, megszabva minden sportágban a rajthoz álló sportolók számát. Nyilvánvaló, hogy az olimpia a legjobbak vetélkedése kell hogy legyen. Ez azonban az öt karika, az öt világrész jegyében ötvöződik egy másik, le nem becsülhető szemponttal. Legyen minél több földrész, minél több ország képviselve a különböző sportágakban. Ez a szép elv is torzul az üzlet révén. Mert logikusan azért ragaszkodni kell bizonyos színvonalhoz. Az üzlet azonban azért kívánja az akár szerény szintű versenyzők részvételét, mert egy-egy országban akkor lehet nagyobb nézettségre számítani, ha saját versenyző is rajthoz áll. Ebből már mind a nyári, mind a téli olimpiákon komikus helyzetek is adódtak.

Nagyobb baj, hogy a kvótarendszer révén nemcsak a gigantizmus elleni küzdelem érvényesíthető, hanem megjelenik egy olyan szempont is, hogy minél hamarabb jussanak el egy-egy sportágban a döntő küzdelmekig. Ezért oly módon leszűkítik a részvételi lehetőséget, hogy éremesélyes versenyzők is áldozatul esnek a kvótarendszernek. Ezért is állapíthatták meg többek között a küzdő-sportok – vívás, ökölvívás, cselgáncs, birkózás – versenyzői, hogy nehezebb az olimpiára eljutni, mint ott jól szerepelni.

Néhány magyar példa. A kétszeres olimpiai, egyszeres világbajnok párbaj-tőröző Nagy Tímea, a többszörös Európa-bajnok cselgáncsozó Braun Ákos sem jutott kvótához. De talán legkirívóbb a világbajnoki ezüstérmes, háromszoros Európa-bajnok tornász Berki Krisztián esete. A lólengés jelenlegi világszintű specialistája csak a vb-arany révén kvalifikálhatott volna. Lassan jogos egy árnyékcsapatról szólni, melynek potenciális érmei igencsak hiányozhatnak a végelszámolásnál.

Az 1972-es müncheni olimpia arab terrorakciója volt az újkori olimpiák legdrámaibb, sok áldozatot követelő története. Borzalmas üzenet arról, mire is használható az olimpiát övező rendkívüli figyelem. Ekkor hangzott el Avery Brundage híres mondata: a játékoknak folytatódniuk kell. Nem engedhető meg, hogy a terroristák győztesnek érezhessék magukat. München óta minden olimpiai rendezés vezető szempontja a biztonság, ez az egyik legjelentősebb kihívás a szervezők számára.

A München utáni olimpiákon a politika törekvése, hogy saját eszközévé tegye a játékokat, a különböző bojkottokban nyilvánult meg. 1976-ban Montrealban az afrikai országok léptek vissza, így tiltakozva egy új-zélandi rögbicsapat dél-afrikai szereplése ellen. 1980-ban az Egyesült Államok és néhány szövetségese bojkottálta a Moszkvai Olimpiát a szovjetek afganisztáni agressziója miatt. Ahogy ez sajnos várható volt, a Szovjetunió és – Románia kivételével – a szocialista országok mondvacsinált ürüggyel bojkottálták az 1984-es Los-Angeles-i játékokat. A román diktátornak jól jött a különutas politika demonstrálására a részvétel, jól tudta, ez nem igazán jelentős ügy, no meg a húsz aranyéremmel – a konkurencia távollétében – minden idők legjobb eredményét érték el a Romániát képviselő sportolók. A magyaroknak nem sikerült ugyanez. Kádár János úgy döntött, vitázunk eleget a szovjet elvtársakkal, nem nyitunk még egy frontot.

A bojkottoknak talán annyi „haszna” volt: bebizonyosodott, azonkívül, hogy tönkreteszik versenyzők, edzők sokéves munkáját, semmi jelentőségük nincsen. Öncélú, igazi visszhang nélküli akciók. Az olimpiai eszmével szöges ellentétben áll a bojkott, az olimpiai charta szerint a játékoknak távol kell lenniük a politikától, nem válhatnak ennek eszközévé.

A kétpólusú világ megszűnésével remélni lehetett, hogy valóban véget érnek az olimpiához kapcsolódó politikai akciók. Éppen a pekingi olimpia szolgáltat ismételt példát arra, hogy ez ma még hiú ábránd. A kialakult konfliktusban sűrűsödik világunk számos ellentmondása, többek között álszent kétarcúsága.

Peking nagy fölénnyel kapta meg a 2008-as olimpia megrendezésének jogát. A döntés a fejlett kínai sporton túl a nagy ütemben fejlődő kínai gazdaságnak is szólt. A döntéshozók ekkor is tudták, hogy Kínában sajátos rendszer működik. A piacgazdaság ötvöződik az emberi jogokat erősen korlátozó egypártrendszerű diktatúrával. Amikor azután az olimpia közeledtével Tibetben és szerte a világon tüntetni kezdtek a Kína által megszállt Tibet, a tibeti nép jogaiért, zavar támadt a világban. Az európai politikusok bojkottról, netán „csak” a megnyitó ünnepség bojkottjáról kezdtek beszélni, ami nyilvánvalóan zsákutca. Amúgy álszent magatartás, hiszen a döntéskor is ismertek voltak a gondok. A helyes álláspont a tibeti autonómia támogatása és az olimpia felhasználása diplomáciai nyomásgyakorlásra. Közben a több tízezer ember halálát okozó szecsuani földrengés tragikus kiutat jelentett a feszültségekből. Ettől persze a problémák nem oldódtak meg, de a világ ismét szembenézhetett azzal, hogy a legfontosabbnak látszó politikai nézetkülönbségek is eltörpülnek az élethalál-drámákhoz képest. A természeti csapás ki kellett hogy józanítsa a szemben álló feleket, és szinte automatikusan a humán értékeket, többek között a dialógus, a tárgyalások szükségességét helyezte előtérbe. Ez felel meg az olimpia szellemiségének is. Persze szomorú, hogy tragédiának kell bekövetkeznie ahhoz, hogy ide eljussunk. Nem mellékes ugyanakkor persze az sem, hogy időközben a pekingi kormány is tárgyalásokat kezdett a dalai láma képviselőjével.

Végül az olimpiát fenyegető veszélyek közül talán már az első helyre kívánkozik a leginkább sajátos, ami a sportot illeti: a doppingkérdés. A kétpólusú világ megszűntekor némi naivitással abban bíztunk, hogy ez a gond is megoldódik. Mint ahogy azonnal lekerült a napirendről az interszex probléma, a női sportban a férfinak számító típusok megjelenése.

Kiderült azonban, hogy a pénz meghatározó szerepe éppenséggel a doppingolás eszkalálódásához vezetett. Az 1999-es, a Lausanne-ban megrendezett első doppingellenes világkonferenciát követően megalakult a WADA – World Antidoping Agency –, a doppingellenes világügynökség, és a 21. század sportjában jellemzővé vált a dopping-háború. Sajátos állóháború ez. A fokozott, rendszeres ellenőrzések bizonyára korlátozzák a tiltott anyagok használatát, de nem képesek megszüntetni. Mindkét oldalon jelentős üzlet ez. A doppingolók igyekeznek előbb járni, új szereket találni, illetve olyan kombinációkat, amelyben elfedődik a tiltott anyag használata. Az évenkénti sok ezer vizsgálatból 2-3 százalék a találati arány, ugyanakkor szakértői becslés szerint 30–40 százalék is lehet az úgynevezett doppingérzékeny sportágakban a fertőzöttség. Ezek a teljesítménysportok – atlétika, úszás, evezés, kajak-kenu, kerékpár, súlyemelés –, amelyekben a teljesítmény jól mérhető és növelhető. De – főleg az olimpián – minden sportágat fenyeget a dopping, hiszen akár egy életre megalapozható általa a sportolók egzisztenciája. Ilyenkor találkozik a két spirál. Minél több pénz van egy sportágban, és minél inkább doppingérzékeny a sportág, feltehetőleg annál nagyobb a doppingfertőzöttség.

Nem véletlen, hogy Jacque Rogge, a NOB jelenlegi elnöke meghirdette a doppingellenőrzésben a zéró tolerancia elvét. Ez persze egy kicsit a tehetetlenséget is jelzi, és a doppinghisztériának is minősíthető jelenségekhez vezet. Ilyen, amikor a doppingvétség fogalmának bevezetésével nemcsak a bizonyított tiltott anyag használata, hanem a vizsgálattal kapcsolatos bármilyen szabálytalanság – főként a mintaadás előli kitérés – miatt eltiltják a sportolót. Ez elvileg helyes, de itt már jelentősen sérül az esélyegyenlőség elve. Például Magyarországon nem nehéz a nemzetközi ellenőröknek megtalálni a sportolókat, de ugyanez nem mondható el az ázsiai országokról. De legalább az olimpián törekszenek az esélyegyenlőségre. Ezért is szabály, hogy a falu megnyitásától a zárásig ellenőrizhetők a versenyzők. Aktuális fenyegetés, hogy a kémiai manipulációk, a teljesítményfokozó szerek alkalmazása kiegészül vagy felváltódik genetikai manipulációkkal. Az izomba juttatott, annak gyarapodását serkentő gén alkalmazása jelen tudásunk alapján egzakt módon nem bizonyítható. Talán ezért is vezetik be 2009. január 1-jétől, ekkor lép hatályba az új WADA-kód, a morálisan igencsak kifogásolható vád-alku lehetőségét. Azaz ha egy tiltott anyag használatán rajtakapott sportoló feltárja, hogy társai közül ki és milyen anyagot alkalmaz, büntetése korlátlanul enyhíthető.

Jellemző vonatkozás az úgynevezett TUE-bizottságok létrejötte. Régi probléma ugyanis, hogy a doppingtilalom megnehezíti a sérült, beteg sportolók gyógyszerezését. Régebben elég volt egy orvosi papír annak igazolására, hogy a sportoló betegsége miatt kap tiltott komponenst is tartalmazó gyógyszert. Főként asztmásokról volt szó, mert egyes antiasztmatikus szerek anabolikus hatásúak. A TUE – therapeutical use exception – terápiás célú kivétel, továbbra is kiskaput jelent, de a bizottságok megkívánják a teljes szakintézeti dokumentációt, az elvégzett vizsgálatokat, a diagnózist, a terápiát. Ugyancsak egyfajta kibúvó a táplálékkiegészítők használata. Ezek részben hasznosak, főként pszichikailag, a versenyzők segítséget kapnak, de gyakran ezek az anyagok dopping-szerekkel szennyezettek, ami konfliktusokhoz vezethet.

Talán még túlzás erről szólni, de felrémlett az ókori olimpiák megszűnte. Akkor is az volt a gond, hogy nem tudták az esélyegyenlőséget biztosítani, és a konfliktusok végül a játékok megszűntéhez vezettek. Ha nem sikerül megoldani az újkori olimpiai játékok tisztaságát, tartósan és bizonyosan sérül az esélyegyenlőség, akkor ez az olimpiai mozgalom végét jelentheti. Kár lenne. Persze nem a doppingellenőrzés egymaga hozhatja a megoldást, hanem a televízió uralmának, a pénz mindenhatóságának a szabályozása, korlátozása. Itt is jellemző a kétarcúság. A szponzorok rekordokat kívánnak, de doppingmentesen. A tiltott eljárásokra pedig éppen a szponzorok igénye csábít.

Végül röviden a várható magyar szereplésről. A magyar sport sajnálatos mennyiségi visszaesése, a sportágak élmezőnyének a beszűkülése ellenére még jelentős minőséget reprezentál a magyar olimpiai küldöttség. A kvótarendszer korlátai miatt a reméltnél valamivel kisebb, 157 fős csapat képviseli a magyar sportot Pekingben. Benne három, egyaránt éremesélyes csapattal, a kétszeres címvédő férfi vízilabda-, a női vízilabda- és a női kézilabda-együttessel. A zászlóshajó a kajak-kenu sport, mely legalább két aranyérmet remél. Éremreményeket táplálnak a vívók, az öttusázók, a sportlövők, a cselgáncsozók, birkózók, ökölvívók is. Ha nem is a Darnyi–Egerszegi-korszak szintjén, de nagy várakozás kíséri az úszók szereplését, élükön Cseh Lászlóval. Éremesélyes atléták a diszkoszvető Kővágó és Máté, valamint a kalapácsvető Pars Krisztián. Aranyéremre pályázik az evezős Varga–Hirling-duó. Kellemes meglepetést okozhat a teniszező Szávay Ágnes és az asztaliteniszező hölgyek.

Konvencionálisan a reális várakozások fele, jó esetben kétharmada teljesül. Így az utóbbi időben remélt és többnyire túlszárnyalt tizennyolc érem – hat-hat arany, ezüst és bronz – elérése nem látszik lehetetlennek. Célkitűzés a nem hivatalos pontversenyben a 200 részt-vevő ország között az első tizenötbe kerülni. Az olimpiai sikerek bizonyára stimulálhatják az olimpiát követő korszakot. De a netán szerényebb eredmények esetén sem szabad lemondani – sőt ez riadót kell hogy jelentsen – a sportélet minden területét, főleg az iskolai, ifjúsági sportot megújító stratégiáról.

Forrás: Korunk folyóirat Frenkl Róbert