SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 1. rész

49. William Shakespeare: XLlX. szonett

A jövő ellen, ha jön oly jövő, Hogy hibáimtól arcod elkomorul, S szerelmed, fukarkodva, kitűnő Szempontok szerint számolni tanul; A jövő ellen, ha mégy, idegen, S szemed, e nap, nem néz rám, vagy alig, S hagyva múltját, benned a szerelem Érett kimértséggé komolyodik; E jövő ellen sáncot verek és Értékem tudatába költözöm, S magam fogok magamra kezet és A te jogaidat védi majd pöröm: Szigorú jog, koldust, elhagynod engem, Fogalmam sincs, mit tudj szeretni bennem.


50. William Shakespeare: L. szonett

De nehezen haladok utamon, Tudva, hogy a célban, ha ott leszek, Gúnyosan mondja majd a nyugalom: "Ennyi mérföldre van a kedvesed!" Csügged kínomtól és csak vánszorog Az állat, mely visz; a bú nagy teher! Szegény, tán az ösztöne súgja, hogy Nem siet ura, hisz tőled megy el. Sarkantyút mérgem hasztalan merít Oldalába, hogy kibuggyan a vér, Válasza engem, ha nyög s fölnyerít, Jobban sért, mint őt az éles acél; Mert hangjára folyton agyamba döbben: Elől bánatom van, s üdvöm mögöttem.


51. William Shakespeare: LI. szonett

Így mentheti szívem rossz lovamat Lassú bűnéért, ha tőled igyekszem: Mért száguldjon onnan, ahol te vagy: Majd visszafelé! addig mért siessen? De, ó, mi menti akkor majd szegényt, ha Kellő gyorsan semmi iram se száll, Ha sarkantyúznám a szelet is, és a Szárnyas viharra azt mondom, hogy áll? Vágyammal nem lesz versenyezni ló: A vágy, a legteljesebb szerelem Nyerít majd, nem rest hús, de vágtató: S a paripát így menti a szívem: Minthogy tőled kelletlen baktatott csak, Száguldok majd én feléd -- ő kocoghat.


52. William Shakespeare: LII. szonett

Úgy vagyok, mint gazdag, aki, bár Van kulcsa, elzárt kincse rejtekébe Örvendezni túlgyakran mégse jár, Hogy ne kopjék a ritka gyönyör éle. Az ünnepnap azért kápráztat el, Mert szürke napokból ragyog elő, Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel Itt-ott egy-egy igazi drágakő. Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt És őriz, mint ruhát a ruhatár, S kivételes üdv a kivételes perc, Mikor, titkos kincs, egyszerre kitár. Boldog szépséged mindennel felér: Aki lát, ujjong, s aki nem, remél.


53. William Shakespeare: LIII. szonett

Mily lényeg formált, hogy oly árnytömeg, Millió idegen kép vesz körül? Mindennek van, mindennek, árnya, egy, S te kölcsönként szállsz, mindbe, egyedül. Írd le Adonist, s ha a kép remek, Koldus másod születik meg vele; Rakd Helénára száz varázs-szered, S téged fest újjá Graecie dísze; Dicsérd a tavaszt, s kincstárát az évnek, Ez szépségedet mutatja nekünk, Az mint gazdag jóságod jelenik meg, S mindenben áldott mintádra ismerünk. Társ vagy valahogy minden testi szépben, De senkivel, senki veled, hűségben.



54. William Shakespeare: LIV. szonett


Ó, mennyire megszépíti a szépet Az édes dísz, hogy nemes, igazi! A rózsa szép, de szebb, még szebb az édes Illattól, amely körüllebegi. A vadrózsa épp oly mély tűzben izzik, Mint a fajrózsák párfőmös zománca, S nyáron, ha a bimbók álarca nyílik, Épp oly tüskén épp oly kacér a tánca. De mert kincse csak tűnő tarkaság, Csak él, s hervad, nem nézi senki sem, S magába hal. Más az édes virág: Édes párlatba hal át édesen: S így illatozik majd, gyönyörű gyermek, Ha elhervadsz, dalomban hű szerelmed.

{Forrás: Shakespeare: Szonettek}