Heltai Jenő emlékére

Heltai Jenő (Pest, 1871. augusztus 11. – Budapest, 1957. szeptember 3.) író, költő, újságíró, dramaturg

Fenyő Miksa, a Nyugat egyik alapítója, szerkesztője így ír munkásságáról:

A magyar tárcanovella történetét még nem írták meg. Keletkezésének körülményeiről, főleg a gazdaságiakról már olvastunk egyet-mást, de ennek - a majdnem speciálisan magyar műfajnak lélektanával és esztétikájával alig foglalkoztak. Aki az új magyar irodalom történetének ezt a legérdekesebb fejezetét megírja, az jelentős helyet fog szentelni Heltai Jenő művészetének. És pedig nemcsak művei belső értékelésének, hanem művészete kiváló hatásának is.
A magyar tárcanovella, melynek leküzdését egy időben irodalmi társaságaink kizárólagos céljuknak, rendeltetésűknek tekintették, gyönyörűen fejlődött s ma már körülbelül irodalmi kultúránk (kissé gőgösen "kultúránk" is mondhatnám) értékmérője. Minden fogyatkozásunk és minden erényünk megvan benne. Rokonszenves fogyatkozásaink és magabizásra jogosító erényeink. Húsz esztendős korunk minden ambíciója és harminc esztendőnk minden megtépettsége nemesedett műfajjá a magyar tárcanovellában. S hogy ez így van, hogy a magyar tárcanovella hatalmas arányokban szökkent ki az Unterhaltungslektür korlátoltságából: az Ambrus Zoltán, Bródy Sándor mellett főképpen Heltai Jenő érdeme. Nemcsak témáira gondolok, melyeknek jelentékenységet nem a sűrűvérűség ad, hanem az író pompás látása, emberszeretete, vagy ami egyre megy: bölcsessége, - hanem első sorban elbeszélői képességére, az elmondás művészetére, mely az új magyar irodalomban bátorító, nemesítő, felszabadító hatású volt. Egyszerűbb, elegánsabb, hajlékonyabb prózát Heltai Jenő prózájánál nálunk senki sem írt.
Új kötetje a legszeretetreméltóbb olvasmány. (Általában: "szeretetreméltó", talán ez a jelző jellemzi legjobban.) Van legalább hét novella kötetjében - A könyvember, A gyűrű, A halál és az orvos, Borax, A párizsi emlékek darabjai - melyek valóságos kis remekművek. Az első pillantásra milyen jelentéktelenek az ő emberei, ki venné őket észre? de lassanként - mialatt az író szerető iróniával nézi őket - érdekesekké, kedvesekké válnak, furcsaságuk emberivé finomul, közel jutnak hozzánk és szürke mindennapiságukra az író bölcsességének langy esője hull. A gyűrű című novellának kis kórista lánya, Erzsike milyen művészi alakítás; az "örök asszonyi" ezer reflexióját milyen könnyű volna fűzni ehhez a novellához. A könyvgyűjtő Teofrasztus mester esete, akit egy szép gömbölyű nagy lány egy pillanatra visszahódít az életnek, dr. Morbidusz csodálatos története a Halállal, a Borax-eset (mely igénytelenebb bár, mint France Putois-ja, de kedvesebb ennél) mind-mind egy ragyogó írói tehetség és mindenekfölött derűs világnézetű ember bőségéből valók. A "derűs" szót külön kellene hangsúlyoznunk; olyan összetett jelenség ez Heltai Jenőnél: mosolygás, irónia, tréfa, gyöngédség, mindent megértés, szeretet sűrűsödik benne drága parfümmé.
Sokan - éppen Heltai barátaira gondolok - magyarázni, majdnem mentegetni próbálják Heltai novelláinak egyszerűségét s megállapítani értéküket egy összetettebb, rafináltabb emberábrázolás művészetével szemben. Mi szükség erre? Csupa gazdagság ez az egyszerűség, csupa rejtett ékkő, melyeknek fénye-tüze keresztül izzik meséinek ritka egyszerű drámaiságán. Hisz akkor Maupassant-t is védeni kellene és az átlátszó kék levegőt és az olasz tavakat és az édes refosco bort.
Mindez pedig korán sem akart esztétikai méltatása lenni Heltai Jenő művészetének, hanem egy meleg hálás kézszorítás.

 Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám · / · FIGYELŐ

 Heltai Jenő: Csavargó

Mednyánszky László: Ülő csavargó

Hát újra a kezembe veszlek
Kalandos élet vándorbotja!
Mert elfogott a nagy utálat,
A testem, lelkem belefáradt
A keserű, nehéz robotba.


Leszek megint szabad csavargó,
Bűbájos álmok kergetője!
Ki mit se bán és mit se fájlal,
És könnyű szívvel, könnyű lábbal
Megy hegytetőről-hegytetőre.


Maradjatok meleg kemence
Vállán ti lusta, gyáva macskák!
Én nekivágok az erdőnek
S részegre szívom a tüdőmet
A levegőddel szent szabadság!


A vak homálybul nekivágok
A fölkelő, vadsárga Napnak,
Nem kérdezem, mit ád a holnap
Szememben új tüzek lobognak,
Szivemben új dalok fakadnak!


Nem nézem azt, hová visz útam
Fönt a hegyek közt vad viharban.
Az én utam, Magam kerestem.
Ha végem ez lesz és a vesztem:
Hát legalább magam akartam!


De addig élni...élni, élni!
Különbül mind a többi bamba!
Legyen övék a csönd, a béke,
És mosolyogva, fütyörészve
Megyek a szép bizonytalanba...