A Velencei Filmfesztivál idei gigatsztárja volt Al Pacino

A színész nem fél az öregségtől

Van valami lezser, vonzó, némi tudatos alamusziság abban, ahogyan Al Pacino viseli kissé gyűrött arcát, ahogyan vállalja cseppet sem atléta külsejét, egy 74 éves ember megereszkedett izmait, a legnagyobb sztárok közé tartozás súlyát.

A Velencei Filmfesztiválon bemutatott két filmje alkalmából igazi nagy hódítóként jelent meg. Főszerepet játszik David Gordon Green Manglehorn című versenyfilmjében, és ugyancsak főszereplő a versenyen kívül vetített The humbling-ban, Barry Levinson mozijában. Al Pacino körül igazi világsztárnak kijáró felhajtás keletkezett.

Örjöngő, autogramot kérő és selfiző mindenféle korú nők csillapíthatatlan rajongása kísérte, úgyhogy szinte lángolt a vörös szőnyeg, amelyen a fesztiválpalotáig el kellett jutnia. De a sajtó számára meghirdetett rendezvények is minden korábbi zsúfoltságot felülmúltak, mondhatni óceáni méretű tolongás volt a fotósok, újságírók körében is.

Valaki meg is jegyezte: "Al Pacino ma az egyetlen, aki mitoszát tekintve Marlon Brando utódjának számít". Nem mintha a régi és az új arcok között ne lennének hozzá hasonló kiváló színészek, csakhogy Pacino 1940-ben született New Yorkban, South Bronxban nőtt fel, s ezzel az alulról érkezett sztár imázsát testesíti meg. A legendás Actors Studio növendéke volt, a színház emlőjén nevelkedett, s rendíthetetlenül ellenállt később is a hollywoodi idegbajos nyüzsgésnek. Igazi matador, aki sosem bukik el a harcban, noha a fiatal, körülrajongott szépfiúk közül sokan elesnek mellette, de Al Pacino mindig Al Pacino marad, bármit játszik is bármilyen filmben. Saját szavait idézve: "A pályám még magasan repül, nem hiszem, hogy a landolásnál tartanék..."

Ezt a kijelentést éppen a Velencében bemutatott filmje kapcsán tette, hiszen a Philip Roth regényéből készült The humbling (A megalázó) című filmben egy lefelé ívelő pályáján válságban lévő színészt alakít, aki kétségbeesetten próbál kikeveredni depressziójából.  Kérdésemre, vajon az ő életében is voltak-e hasonló időszakok, azt felelte,  hogy ez a kifejezés nagyon baljóslatú, s ha előfordultak is életében nehezebb hetek, hónapok, sosem vált  depresszióssá.

A Keresztapa Corleonéja is ettől szenvedett, de neki sikerült elkerülnie eddig ezt a betegséget. És hogy mi segítette őt ebben? "Három gyerekem van, akik mindig fényforrásként világították be az életemet. De mellettük ott vannak a barátok, a munkatársak, a színház. Ezek tápláltak eddig, beleértve a veszteségeket is, amelyek mindig fájdalmasak, de az élet részei."
A The humbling azt mutatja be, hogy egy színésznek milyen nehéz megélnie az öregedést. Vajon neki jelent-e a kor problémát?

"A színpadi színészeknek folyamatosan karban kell tartaniuk a memóriájukat, s mindig ugyanannak a figurának a bőrébe bújni bizony idővel igen fárasztó. Elég három egymást követő napon ugyanazt a Shakespeare darabot játszani ahhoz, hogy furcsán kezdje magát érezni az ember, kimerül, az ismétlések elkoptatják, de ez nem egyedi jelenség, mindenkivel megtörténik. Aki nem játszik, annak is szembesülnie kell fájdalommal, sikerrel, sikertelenséggel... Tény, hogy egy színésznek mindig a ragyogást kell felmutatni, s ha erre már nem képes, elveszett, mint a film főszereplője is."

Arra a kérdésre, vajon felmerült-e benne valaha a pályaelhagyás gondolata, azt felelte: legutóbb ma reggel, de mivel megjelent a sajtótájékoztatón, ez azt mutatja, mégis meggondolta magát. Egyébként szerencsés embernek tartja magát, mert mint mindenkinek, neki is akadtak problémái élete során, de a színészet olyan dolog, amit mindig is szeretett és ha az ember azt műveli, amit szeret, az a nehézségeken is átsegíti. "Egyszer - mesélte Al Pacino - Gene Hackmannal forgattam filmet, amikor a rekkenő nyárban neki valami szörnyű nehéz öltözékben kellett megjelennie a forgatáson. Láttam, ahogy baktat lefelé egy dombról így, beöltözve, és akkor arra gondoltam, őrültnek kell lennie, aki ilyesmire vállalkozik. De persze azt is tudtam, hogy számára a színészet belső késztetés, amit követnie kell".

 Szóba kerültek a reklámok is, és felmerült a kérdés, vajon egy hírességnek mi szüksége van egy reklámfilmben szerepelni? "Én is vállaltam ilyet, miért ne, ha tetszik a felkérés? Ez is része a színész életének. De ugyanez a helyzet a kommersz filmekkel. Ha szeretnél olyat csinálni, ami számodra fontos, akkor olyan szerepre sem mondhatsz nemet, amivel pénzt keresel.

Actors Studiós múltjával kapcsolatban elmondta, milyen sokat jelentett ez a fiatal tehetségeknek, akik kipróbálhatták magukat szerepekben, ahol ingyen kaptak mindent az Alapítványtól, még a cipőt is, hiszen sokuknak a napi táplálékra sem volt pénze. Ezzel szemben Hollywood az idők során sokat változott, ahogy változott a gazdaság és mindnyájunk élete. "Hollywood valaha olyan hely volt, ahol eszmecserét folytathattál, ahol meghallgathattad mások véleményét. Ma ez a szellemiség már nem létezik".

Alighanem színészi ars poétikáját fogalmazta meg arra a kérdésre, milyen tanácsot adna egy kezdő színésznek? "Úgy játsz, hogy ne tudj róla, hogy játszol. Ez a legfontosabb."



Vincenzo Basile tudósítása Velencéből -EuroAstra