Százötvenedik évfordulóját ünnepli Itália

Szédületes, hogyan rendezték át az olaszok Európát. Az egységes olasz államot 150 évvel ezelőtt kiáltották ki.

Európa politikai térképe a 19. század második felében néhány év leforgása alatt teljesen megváltozott. Két, igencsak széttagolt nemzetállam született: 1861-ben az egységes Olaszország, 1871-ben pedig Németország. Ezzel a lépéssel kontinensünkön alapvetően megváltoztak az erőviszonyok, ami néhány évtized leforgása alatt az első, majd a második világháború kitöréséhez is hozzájárult.
Mindkét születésnapot ünneplő ország nagy múltra tekint vissza, elődeik között ott találjuk a Római Birodalmat és a Német-római Császárságot. Az évszázadok viharai elsodorták ezeket a nagyhatalmakat, maradtak az apró hercegségek, királyságok, amelyek külön pénznemeik, eltérő kül- és belpolitikájuk folytán idővel a fejlődés akadályává váltak. Csak egyetlen példa: olyan nagyberuházást, mint a vasút, nem volt könnyű több, eltérő szándékú uralkodó összefogásával építeni. Ez már az 1848-as forradalmak időszakában világosan látszott, sőt az egységbe vetett hit több forrongó itáliai városban is politikai programként jelent meg. Az egységes Itália ekkor még álom maradt: az abszolutizmus erői Palermóban és Nápolyban még ebben az évben, Velencében pedig 1849-ben verték le a forradalmat. Lombardia és Velence csekély autonómiával rendelkező osztrák tartományként folytatta hétköznapjait, Közép-Itália kis államait pedig Habsburg főhercegek kormányozták. Az egyházi államra francia árnyék borult, a nápolyi királyi trónon pedig a Bourbonok ültek. Az egyesítés feladata a Szárd Királyságra várt, amelynek hatalma Szardíniára és a Torino székhelyű Piemontra terjedt ki. A két terület igen jól tükrözi az itáliai államok eltérő fejlettségét: a sziget kimondottan elmaradott terület volt, míg Torino környéke a térség egyik leggazdagabb, legfejlődőképesebb államának számított. A Szárd Királyság uralkodója ráadásul Viktor Emánuel, a Savoyai-dinasztia sarja volt, aki az 1848-as, liberális szellemű alkotmány mellett Itália egyetlen nemzeti hadseregét is birtokolta.

Évezredes széttagoltság

Az olasz állam újkori találmány, 1861 előtt sosem létezett, hiszen az olasz csizma a Nyugat-római Birodalom 476-os bukása óta nem volt egységes. A déli területet Bizánc, a normannok, az Anjouk, a spanyolok vagy épp a franciák birtokolták, Közép-Itália pedig 754 óta a pápa hatalma alatt állt. Észak-Itália, bár névleg a Német-római Császárhoz tarozott, az itt található levantei kereskedővárosok alapvetően önálló hatalomként gazdálkodtak, hadakoztak, törvénykeztek. Ezt a széttagoltságot később az Európát időről időre feldúló háborúkat követő békék is szentesítették, utoljára a napóleoni harcokat lezáró bécsi kongresszus 1814–15-ben.

Melyik út az igazi?

A 19. században divatos eszmeáramlat, a nacionalizmus hatására egyre többen ismerték fel: ahhoz, hogy az ókori Róma örököseként a térség újra komoly politikai erővé váljon, egységes, az Appennini-félszigetet felölelő nemzetállamra van szükség. Arról, hogy ezt miként érjék el, hogyan valósítsák meg, megoszlottak a vélemények: közülük két elképzelés vált mérvadóvá.
Az egyik Giuseppe Garibaldi és Giuseppe Mazzini nevéhez fűződik, ők a belső, forradalmi erőkre támaszkodva, önállóan akarták elűzni a feudális dinasztiákat, és az egységes államot kikiáltani. Ettől teljesen eltért Camilio Cavournak, Piemont fifikás miniszterelnökének véleménye, aki felülről, dinasztikus úton, külpolitikai segítséggel látta megvalósíthatónak az elképzelést.

Cavour

„Előkelő és jómódú főúri családnak volt ivadéka, és meglehetős zajos ifjúság után egészen az olasz nemzeti eszmének szentelte erejét. Mint katona a mérnöki karnál szolgált, és ez időtől fogva a leginkább a praktikus tudományok iránt érdeklődött. Utazásai Franciaországban és Angliában megismertették a nagy nemzetek segédeszközeivel, és még jobban éreztették vele hazája elmaradottságát és szétdaraboltságának átkát. Mind politikai, mind társadalmi tekintetben Anglia volt ideálja” – írja róla a Wikipedia.
Cavournak sokáig nem volt esélye bizonyítani. Igazán nagy lehetőséget először 1852-ben kapott, amikor D'Azeglio kormányfő lemondott, és az új király, II. Viktor Emánuel őt nevezte ki miniszterelnöknek. Az új miniszterelnök tisztában volt azzal, hogy az itáliai egységre vonatkozó tervei megvalósításához először meg kell erősödnie, és a nagyhatalmak jóindulatát kell megnyernie, főleg a szomszédos, Habsburg Birodalommal szemben. Cavour gazdaságélénkítő, külkereskedelmet elősegítő politikája mellett aktív külpolitikai szerepet is vállalt. Franciaország oldalán 1854-ben 15 ezer katonát küldött a krími háborúba (1853–1856), majd 1859-ben sikerült osztrákellenes szövetséget kötnie III. Napóleonnal.
Ezután már csak egy hadüzenetre volt szükség: a szövetségesek a 1859. június 4-i magentai, majd a június 24-i solferinói csatában is legyőzték Ausztriát. Ezután III. Napóleon, attól tartva, hogy Piemont túlságosan megerősödik, Villafrancában fegyverszünetet kötött Ausztriával, így Piemont csak Lombardiával tudta területét bővíteni.

A másik út: Garibaldi

Ami egyszer elindult, annak már senki sem állhatott útjába. Az árulásként is felfogható békekötés után az apró észak-itáliai fejedelemségek belső erői váltak az egységesítés motorjává. 1860 márciusában Parma, Modena, Toscana és az egyházi állam egy része népszavazással csatlakozott Piemonthoz.
A déli területek csatlakozása azonban egy másik olasz nemzeti hős, Garibaldi nevéhez fűződik. A Nizzában született Garibaldi fiatal tengerészként, 17 évesen csatlakozott azokhoz a fiatal olaszokhoz, akik 1821-ben az elnyomás ellen szálltak harcba. Kudarcuk után Garibaldi kalandjai csak folytatódtak: Svájcba, majd onnan Franciaországba ment, míg végül 1822-ben Dél-Amerikában vállalt katonai szolgálatot. 1833-ban és 1834-ben ismét Piemontot akarta fellázítani, ami miatt halálra ítélték. A végrehajtó hatalom ellen Marseille-be menekült, ahol házitanítóként dolgozott. Nem sokáig, hamarosan ismét Dél-Amerikában harcolt. Természetesen sem az 1848-as, sem az 1859-es itáliai küzdelmekből nem hiányozhatott: az általa vívott csaták az olasz történelmi tudat elengedhetetlen elemei.
Amikor 1860. május 11-én ezer „vörösingessel” partra szállt Szicíliában, rövid idő alatt elfoglalta a Szicíliai és a Nápolyi Királyság területeit. Miután itt is népszavazás mondta ki az egységes olasz államhoz való csatlakozást, 1861-ben a torinói parlament II. Viktor Emánuelt olasz királlyá kiáltotta ki.

Az igazi egység

Az újonnan, firenzei székhellyel létrejött Olasz Királyság ekkor még messze nem volt egységes, hiszen Velence és Róma még fehér folt volt az új állam térképén. Ezután az olaszoknak (innentől kezdve használhatjuk ezt a jelzőt!) csak ellenfeleik gyengeségére és az ügyes külpolitikára kellett építeniük. Nem volt nehéz dolguk! Ausztriának a poroszoktól elszenvedett königgrätzi vereség (1866) után kellett Velencéről lemondania Olaszország javára, a franciák pedig az 1870-es porosz–francia háború miatt hívhatták haza csapataikat az egyházi állam központjából, Rómából.
Az utolsó lépés azonban még hosszú évekig váratott magára: az egyházi állam (Vatikán) és az olasz állam viszonyát végül az 1929-ben megkötött laterani szerződés rendezte.

A hősök kedvencei

A százötvenedik évfordulóját ünneplő Itáliában idén számtalan program, kulturális rendezvény emlékezik a sikeres egységesítésre. Egyik érdekesség az a könyv, amely az ország egyesítőinek étkezési szokásairól emlékezik meg.
A témaválasztás persze nem meglepő! Az étkezésnek mindig központi jelentősége volt Itáliában – a Risorgimento és az országegyesítés alatt is. A szabadságharc láza, a vörösingesek csatái, a pápai Róma falainak leomlása, az első olasz kormány feladatai közepette az olaszok sohasem feledkeztek meg arról, hogy asztalhoz ülve azt egyék, amit szeretnek. Még ha a 19. század végi olasz történelem nagy neveiről volt is szó.
A Risorgimento bor- és ételkalauza címmel jelent meg Paolo Paci könyve arról, kinek mi volt a kedvenc receptje. A könyvből kiderül, hogy amikor IX. Pius pápa elveszítette világi hatalmát, Onanóból hozatott lencsével vigasztalta magát. Ez a lencsefajta ma is védett ételkülönlegességnek számít. Garibaldi absztinens volt, és legszívesebben juhsajtot evett kenyérrel, tavasszal friss lóbabbal. Szerette a tőkehalat, a szárított fügét és a mazsolás kekszet. Cavour gróf saját magáról elnevezett rizstálat talált ki, az olasz király, II. Viktor Emánuel a vadhúst szerette, Giuseppe Mazzini pedig a csokoládét.

Forrás: Halmi Lukács - ötvenentúl.hu