SOPHIA de Mello Breyner Andresen verseiből

A szökőkúttá változott Niobé

Ovidius nyomán

Haját, ha szél fú, nem zilálja széjjel.
Arcát jeges vér nem mázolja át.
Szemek a kútba vetve, tűnt szeszéllyel,
Űrbe leskelődve bámulják tovább
Saját tekintetük kavicsfalát.
Lábával lépne, nem talál talajra,
A bél is megköveszti már sarát,
Fagyott a gesztus, rég kihűlt a karja.

A kőszemek sosem felejtenek.
Kútjaikról lomha csepp leválik,
A könnyes arcon szerteszét gurul,
S a hullt idő peregve elcsitul.

Múzsa

Leültem itt nyugodtan
Térdemet karolva nyomban
Egy néma jel titokban
Vétlenül tükörbe moccan

Múzsa hangolj rá a bennem
Bujdosó szavakra engem:
Fülelem szemenszedett
Hirtelen beszédedet
Míg tőlem messze rebben.

Ithaka

Mikor a szürkület fényeit mozdulatlanul visszaverik
Brindisi zöldes vizei
Elhagyod a rakpart zűrzavarát: szavak léptek lapátok és
teherdaruk kavarognak
Fellüktet benned a boldogság gyümölcse
Hajóorrba húzódsz az éj fekete függönyei közé
Semmi sodrás semmi szél egy kürt harsogja szét a csendet
Majd hirtelen dőlések sejtetik a véget
Amint csónakod befordul a sötétség katlan-sűrűjébe
Magadra maradsz az éj köldökében a tenger tüdejében
Ez második születésed előestje

Mélykékségből ver fel vizek felett elúszó napkorong
Lassan lebegsz felszínre akár a feltámadottak
Visszaszerzed pecséted kezdeti bölcsességed
Megbérmálva és megújulva buksz a fényre
Egy fiatal és megszeppent archaikus szobor
Lepel-hajlatokba göngyölt üde ábrázatával

Hallgasd csak, milyen különös...

Hallgasd csak, milyen különös éjjeli madarak
Tanyáznak az ablak homlokzatán:
Ricsajuk éktelen és dzsungeli,
begyük élénk hajnalpír,
csőrük égővörös pompa.
Az éjszaka vermeiből komótosan
Húzzák fel fülsértő, kegyetlen szózatukat,
Így társalognak az éj leple alatt.
Belevájják karmukat a hold arcába
És a rémület szusszanása
Szánkázik a súlyos szárnyakon.

A megosztott időben

Magamról én mit mondhatok, ó Istenek?
Kertben eltemetett tétlen délutánok
Törölt emlékei közt megfeledkezek
Rólatok és új utak porába rejtve lábam
Szörnyedek az önmagát-faló idő nyomában.


SOPHIA DE MELLO BREYNER ANDRESEN (Porto, 1919 ? ): Költő, elbeszélő. Gyermek- és serdülőkorát Portoban és Lisszabonban tölti, később a fővárosi egyetem klasszika-filológia hallgatója. Világosság és varázslat egyszerre jelentkezik mind irányadó műveiben, mind a kezdetben csupán gyermekei számára íródott, de mára klasszikussá vált gyermekköltészetében. Dante, Shakespeare és Euripidész fordítója; a Purgatórium tolmácsolásáért az olasz kormány kitüntetésben részesítette.

Forrás: Magyar Napló