Jazz legendái: ART TATUM

E napon halt meg Art Tatum jazz-zongorista (1956)


- 1909. október 13-án született az Ohiói Toledóban, Egyesült Államok, 1956. november 5-én hunyt el. Zenészcsaládban született, és már születésétől fogva handycappel indult, mert gyengén látott. Egyik szeme vak volt, a másikon csak részlegesen látott, sohasem végzett szabvány zongoratanulmányokat, és kottát olvasni sem tanult. Tinédzserévei közepén Toledóban már profi lett. Rövid ideig a Speed Webb bandben játszott, ám többnyire szólistaként vagy kisegyüttesekben dolgozott a klubokban és játszott a rádióban. Meghallotta játékát Adelaide Hall énekesnő, aki magával vitte turnéja kísérőjeként. 1932-ben Hall-lal utazott New Yorkba, és a következő esztendőben elkészítette első lemezfelvételeit. A következő néhány esztendőben clevelandi és chicagói klubokban dolgozott, 1937-ben visszatért New Yorkba, ahol klubokban, a rádióban és lemezfelvételeken játszott és jazzkörökben megalapozta hírnevét. Turnézott az Egyesült Államokban, vendégszerepelt Nagy-Britanniában.

A negyvenes évek elején Slam Stewart bőgőssel és Tiny Grimes gitárossal alakítottak triót, amely rendkívül népszerű lett. Tatum a következő évtizedben intenzíven turnézott, beutazta Észak-Amerikát. Az ötvenes évek elején Norman Granz szerződtette, aki jelentős mennyisége hangfelvételt készített vele mind szólóban ('The Solo Masterpieces), mind pedig kisegyüttesekben olyan zenészekkel, mint Benny Carter, Buddy DeFranco, Roy Eldridge, Lionel Hampton, Ben Webster és mások (The Group Masterpieces). Tatum egyedülállóan virtuóz előadó volt, befolyása erőteljesen visszatükröződött a harmincas évek elejének New York-i jazzéletében. Maga Fats Waller, aki szintén igen jelentős mester volt, és akit Tatum tanulóéveiben hallgatott, el volt ragadtatva az új tehetségétől és állítólag egyszer így jelentette be a színpadon, amikor Tatum megjelent: “Az isten van közöttünk ezen az estén."

Tatum káprázatos rögtönzései jazz- és klasszikus témákra, de főként a korabeli népszerű slágerekre, legendássá váltak, és olyan mércévé lettek, melyhez csak nagyon kevés utóda munkássága mérhető, de felülmúlni senki sem tudta. Egyedülálló szólózongora-stílust fejlesztett ki, lélegzetelállító futamokat játszott, közbeszúrva egyes erősen kihangsúlyozott hangokkal, és olykor váratlan akkordokkal. Erőteljes balkéz játékának motívumait a nagy hangközfogások jellemzik, miközben ezzel párhuzamosan a hagyományos billentűtechnika határait minden más jazz-zongoristánál jobban kiterjesztette (de a zene más területeit figyelembevéve is csak igen kevesen voltak erre képesek). Egy olyan játékos megoldást is előszeretettel alkalmazott, amely avatatlan kezekben nagyon is idegesítő, de nála stílusának egyedülálló eszközévé vált: zongorajátéka közben gyakran idézett más melódiákból, és ezeket beleszőtte az éppen játszott darabba. Más virtuóz előadóművészek-től eltérően Tatum sohasem áldozta fel az érzelmeket és a savinget a hatás kedvéért.

Bár egész karrierje során folytatta technikájának tökéletesítését, lemezfelvételein nehéz lenne felfedezni bármilyen jelet arra, hogy játéka valaha is ne lett volna rendkívül csiszolt és kiegyensúlyozott. Csodálatos tehetsége lehetővé tette számára, hogy a lemezfelvételek során is rendkívüli eredményt érjen el: a Norman Granz számára készített szóló felvételek nagy részét, 69 számot, két nap alatt rögzített, és három kivételével egyet sem kellett megismételni. Ray Spencer, aki terjedelmes tanulmányokat írt Tatomról, úgy kommentálta ezt a figyelemre méltó teljesítményt, hogy Tatum állandóan “csiszolta és finomította játékát egy - a repertoárján szereplő - szám minden egyes előadása után, amíg egy olyan ideális változat jött létre, mely aztán már semmilyen további korrekcióra nem szorult". Miközben a fentiek teljesen megfelelnek a valóságnak, Tatum játéka soha nem keltette a rutinszerű egyformaság érzetét. Minden, amit csinált, friss és eleven volt, mintha éppen arra az alkalomra alkotta volna meg. Jóllehet, Tatum a jazz-zongora egyik főszereplője maradt, gyakran kihagyják azoknak a listájából, akik befolyásolták a zenei trendeket. Úgy tűnik, hogy bár Tatum félreállt a jazz fejlődésének fő irányától, kreativitása és az a módszer, ahogyan összetett harmóniai megoldásokat és szokatlan akkordmeneteket fedezett fel, sok zenészre volt hatással, mint pl. Bud Powell és Herbie Hancock, sót különös módon olyan nem zongorista jazz-zenészekre is, mint Charlie Parker és John Coltrane. A “zseni" kifejezést gyakran osztogatják könnyelműen, de Tatum értékelésére és annak a módszernek a jelentőségére, amellyel Tatum a jazz-zongorás képzeletbeli határait kiterjesztette, nehéz lenne olyan szót találni, mely ennél helyénvalóbb lenne.

Album: Presenting The Art Tatum Trio (1956). Antológia: The Chronological Art Tatum (1932-34-es évek felvételei), The Chronological Art Tatum (193440-es évek felvételei), Pure Genius (1934-45-ősévek felvételei), The Standard Sessions (1935-43-as évek felvételei), Get Happy! (1938-39-es évek felvételei), Pieces Of Eight (1939-55-ös évek felvételei), Les Paullal: Together (negyvenes évek eleji felvételek), The Complete Trio Sessions With Tiny Grimes And Slam Stewart Vols I & 2 (1944-es év felvételei), The V Discs (1944-45-6s évek felvételei), Pieces Of Eight (1945-55-ös évek felvételei) ,Art Tatum (1949-es felvételek), The Complete Capitol Recordings (1949-52esévek felvételei) ,Art Tatum At The Piano Vols 1 &2 (1950-es felvételek), Art Tatum Piano Discoveries (1950-55-ös évek felvételei) ,Piano Solo (1952-es fel-vételek), Piano Solo Private Sessions (1952-es felvéte-lek), The Complete Pablo Solo Masterpieces (1953-56os felvételek), Roy Eldridge-dzsel, Ben Websterrel és másokkal: The Tatum Group Masterpieces (195456-os évek felvételei), lasting Impressions (195556-os évek felvételei).

További információ: Arnold Laubich - Ray Spencer: Art Tatum: A Guide To His Recorded Music.

Forrás: Jazz-zenészek Lexikona