SZKÍTA ROKONSÁG?

Magyar – tadzsik kapcsolatok

A Magyar Nemzeti Múzeumban rendezett „Szkíta aranykincsek” című kiállításhoz kiadott kiállítási vezetőben Dr. Fodor István tollából cikk jelent meg a következő címmel: Rokonaink-e a szkíták? Megállapítása szerint a magyarok sem nyelvileg, sem etnikailag nem rokonai a szkítáknak. Ennek alátámasztására így ír: A „szkítákat elsősorban is temérdek idő választotta el (...) Árpád magyarjaitól. A Fekete-tengertől északra elterülő füves pusztákon ugyanis valamikor az i. e. VIII. században jelentek meg a valódi szkíták, ahol aztán mintegy fél évezreden át az ő kezükben volt a hatalom. Az i. e. III. században a keletről előrenyomuló szarmaták vették át itt az uralmat. Igaz, az elűzött szkíták kicsinyre zsugorodott állama még újabb fél évezreden át maradt életben a Krím-félszigeten, egészen az i. u. III. századi gót invázióig. Ők azonban zárványt alkottak, nem volt befolyásuk a kelet-európai történelemre. A Volga-Don-Dnyeper-vidéki területeken tehát a szarmaták vették át a szkíták helyét, majd keletről újabb és újabb népcsoportokat sodort ide az egész eurázsiai pusztaságot átfogó népvándorlás. A szarmatákat a hunok, a hunokat az onogurok, szavírok, avarok, kazárok követték – nem volt tehát népi folyamatosság, s amikor 750 táján a mi õseink feltûntek a Don-Donyec vidékén, már hírük-hamvuk sem volt a szkítáknak, emlékük talán csak néhány mondában vagy hõsi énekben maradhatott fenn. Több mint ezer esztendő választotta el őket a mi őseinktől. A valóságban tehát e két nép soha nem is találkozhatott."

Dr. Fodor István határozottan kizárja a szkíta-magyar nyelvi rokonságot is: „nem volt rokon nyelvünk sem a szkítákéval. A nyelvtörténészek általános vélekedése szerint ugyanis õk az iráni nyelvek egyik változatát beszélték (ezt elsõsorban a Fekete-tenger partján épült görög városokban lelt feliratos köveken lévõ szkíta nevek tanúsítják)”.
Vagy mégis?
A válasz csak akkor érthető meg, ha az eurázsiai pusztaságot az Altajtól az Alpokig földrajzi és történelmi egységként kezeljük, ahol a lovas-nomád birodalmak felemelkedtek és széthullottak.

PAMÍRI TÍPUS
Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetû lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntõ mértékben a leggazdagabb vezető rétegben.

ZÁSZLÓK ELEMZÉSE
„A zászlók bonyolult és még ma sem teljesen ismert, hosszú folyamat eredményeként alakultak ki. Az bizonyos, hogy eredetük az õsidõkre nyúlik vissza.” (Világ-Atlasz Nyíregyháza 2004.) Ez teszi alkalmassá a zászlókat õstörténeti összefüggések feltárására. Az ókorban a nemzetségek hadi jelvényeik körül gyülekeztek (III. Móz. 2.).

A nemzetségi társadalmakban létrejött politikai egységeket a vezetõ nép, törzs, nemzetség zászlajával lehet jellemezni (pl. hunok sassal díszített vörös zászlaja). A királyságok létrejötte után az adott politikai egység tekintetében a királyok családi/nemzetségi zászlaja, jelképe volt meghatározó. A felvilágosodás után létrejött nemzetállamok már az ország jelképeit törvényekbe foglalták. Az állami jelképek rendszerint az õsi gyökerek alapján kerültek meghatározásra.

A Pallas Nagylexikon szerint: Az 1848. XXI. t.-c. 1. §-a pedig elrendelé, hogy „a nemzeti szín ősi jogaiba visszaállíttatik, s a háromszínű rózsa polgári jelképül fölvétetik s minden középület s közintézetnél nyilvános ünnepek alkalmával s a magyar hajókon a magyar nemzeti lobogó és országos címer használtatik”.

A Világ Atlasz 193 nemzetközileg elismert és 3 nemzetközileg el nem ismert, de függetlenként mûködõ állam és egy vitatott terület zászlóját ismerteti. Ezek közül a magyaron kívül mindössze egy zászló tartalmaz vízszintesen elhelyezkedõ piros-fehér-zöld csíkot, Tádzsikisztán zászlója. A zászlón található koronából kiemelkedõ stilizált életfa és hét csillag is a tadzsik-magyar közös jelképrendszerre utal.
Tádzsikisztán zászlaján a korona a tádzsik népet jelképezi. Nevük a tadzsvar szóból származik, aminek a jelentése „megkoronázott”. A tádzsik hagyományban a „hét” mágikus szó, a tökéletesség szimbóluma, a boldogság megtestesülése, az erény forrása.
Az embertani kutatások alapján a szkíták és a honfoglalás népessége között volt kapcsolat, hiszen a vezetõ réteg egy része szkíta-származású volt. Ezt támasztja alá a zászlók összehasonlító vizsgálata is.

Forrás: PR Herald - Benkő István

További részletek: Fóthi Erzsébet, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tára