Kosztolányi Dezső: A piros mókus

Harminc éves koráig majdnem minden író lírikus.

Lelki berendezettsége olyan, hogy eddig önmagával van elfoglalva, annyira izgatja belső valósága, hogy figyelmét képtelen kifelé irányítani, azok az alakok pedig, melyeket rajzol, többnyire tulajdon érzéséletének vetületei. Csak később vesz észre egyet-mást a külső világból is. Akkor, mikor a lélek forrongása véget ért és az erők valahogy egyensúlyba helyezkedtek. Az, ami megakadályozza a biztos és nyugodt észlelésben, többnyire a körülötte mozgó emberek túlbecsülése, akikben ugyanazt a lelkiséget, sokszínűséget, írói gazdagságot keresi, melyet magában szemlél. Lassanként azonban rájön, hogy az emberek egyszerűbbek, sokkal egyszerűbbek, mint vélte. Nem ritkán egyetlen kézzelfogható és durva indítóok magyaráz egész életet. Minden ember-ismerő pesszimista volt. A lírizmustól a tárgyilagosságig csak ez a csalódás vezethet, a dolgok és emberek felett álló pesszimista humor.

Miklós Jenő, aki fiatalabb éveiben kisebb elbeszéléseiben a szivárványló, lírai próza művelője volt, kellemes és finom regényében, "A piros mókus"-ban közeledik a valósághoz, a humor által, melynek fénytörő közegén át nézi alakjait, csak a tárgyakat látja még mindig a lírikus szemével, erősen stilizáltan. Budát, a regénye színhelyét, a citadellát, a régi fűszeres boltokat, a hepehupás utcákat, német és olasz emlékeivel, belestilizálja a múltba, egészen Mátyás király korába úgy hogy a múltat és jelent egyszerre megérzékelteti. A befőttek "cukros szemmel" tekintenek reánk. Minden tárgyon a lírizmus hangulat-köde lebeg. Ebben a költészetben a prózát az emberek képviselik, Zsálya János, pesti minisztériumi hivatalnok, a budai regevilág rajongója, Amaranth Mátyás építőmester és sashegyi szőlőtulajdonos, Benigna, a leánya, ki budai létére csupa pestiesség és a körutak csibésznyelvét beszéli, Csimota Péter, az országos levéltár hivatalnoka, Duft Eduard, a fűszeres és borkóstoló, Fuga Jakab, harmad organista és a "Hollós Mátyás" társaság egyéb tagjai.

Maga a regény idill a budai boldogságról és pesti nyomorról, bonyodalma idilli félreértés, mely vígjátéki, kedves fordulattal oldódik meg. A hős szegényesen és regényesen egybekél, a budai költészetből átjön a pesti prózába, aztán egy derűs vihar után újra találkozik kedvesével-feleségével az örök idillen. Az alakok minden bábszerű voltuk ellenére is élők, tapinthatók, mert a humor megragadhatókká és érzékletesekké tette őket és a kis eseményt egy meleg kedély állandó, kellemesen áradó fénye sugározza be. Ami történik, az tulajdonképpen jelképes, az életet példázza és mögötte lezajlott lelki küzdelmek, elbékült kétségek méla bölcsességét érezzük. Az író az egyik alakjával elmondat az időjósházikóról, az időjósról és feleségéről egy szellemes és finom történetet, mely hatóerejét az egész regényre reábocsátja. "Odabent a házikóban férj és feleség egy húron pendülnek ugyan, de valahogy mégis idegenül éltek. Őnagysága a ragyogásra, napfényre termett, finom selyemruhát viselt, azt hiszem, hogy éppen florentin-kalapot és máslis lakktopánt. De urának a fején hegyes süveg ágaskodott, orrán pedig okuláré gubbasztott. Őnagysága mindig kiugrott a fénybe. Akkor az ura visszacammogott. Láttam, hogy az asszony, hogy mondjam csak, meg nem értett asszonyi lélek. De én tudni akartam a lelkük titkát is. Felfeszítettem a zöld házikó vékony alját és belenéztem. És mindössze egy csavar, meg egy húr. Ez volt lelkünk belseje. Fogtam a késemet és mély nyisszentéssel elvágtam a húrt. És mind a két emberke az ölembe hullt. Felvettem az asszonyt. Próbálom az asztalra állítani, hát mindig csak felborul. Nem volt benne már semmi értelem. Mert amíg valami hozzákötötte az emberkéhez, legalább csinált valamit, ha ellenkezőjét is, amit az ura. Most elvágtam az urától és mozdulatlanul feküdt az asztalon. Mégis érte kellett elpusztulnia a szegény időjósnak." Ez a gyengéd és meleg szemlélet hatja át a kis regényt is, ez a kiegyenlített és mosolyos bábszínházi filozófia érvényesül az emberekkel szemben is. Nemes és édes érzelmesség, egy csipetnyi pesszimizmus, mely fanyarságával felüdít, sok szeretet és lemondó jóindulat. Ha Miklós Jenő helyét keresem a magyar földabroszon, akkor ama két délkör közt lelem meg, mely Mikszáth Kálmántól Krúdy Gyuláig ível.

Ennek a könyvének főértéke az egységes hangulat, mely a szerkezet hellyel-közzel mutatkozó, látszólagos és talán készakart tétovaságáért is kárpótol. Mikor könyvét elolvasom, az az érzésem, hogy ünnepnapi kirándulásról érkezem haza, kedves helyekről, kedves emberek társaságából. Nem voltam turista-útakon, nyaktörő meredélyek mellett, de amit láttam a tabáni lankán és a kis szobákban, finom emlékként él bennem és amit hallottam, azt okosnak és megnyugtatónak vélem. Kevés történt, de az kielégített. Nem vagyok fáradt, de éhes és szomjas sem. Az író, aki vendégül látott, könnyű és finom habbal verte el éhemet és mintha egy korty pezsgőt is ittam volna, mámoros vagyok.

Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 18. szám · / · Figyelő