Heltai Jenő: Párizs, Párizs

Párizs, Párizs, drága város,
Most feléd visz a vonat
Odakint a német földre
Ráborult az alkonyat.

Idebent a szűk kupéban
Homályosan ég a gáz
És egy bécsi üveggyárnak
Bősz vigéce magyaráz.

Egy sarokban összetörve
Gubbasztok és olvasok
Jobbról-balra elmaradnak
Mellettünk a városok.

Néha-néha ki-kinézek
A homályos ablakon,
Odakint a vak sötétség,
Merre járunk, nem tudom.

Néha-néha fölvillámlik
A sötétből némi láng,
Ott egy messzi pályaudvar
Enyhe réve vár reánk.

Zsebre vágtam már a könyvet,
Nem látom már a betűt,
Egyre zordabb, egyre mélyebb
Nagy sötétség mindenütt.

Sziporkázva száll a szikra
A mozdonybul fölfelé,
Alig csillant, alig villant,
A sötét éj elnyelé.

Már a bősz vigéci ajkon
Elnémult a bölcs beszéd,
Szundikálnak mind a hányan
A kupéban szerteszét.

Tán magamban vagyok ébren
Az egész nagy vonaton
És a szívem dobogását
Mosolyogva hallgatom.

Ó, nem tudja senki, senki,
Hogy mi nékem ez az út,
Ifjuságom városába
Röpít vissza a vasút.

Szivemen egy régen érzett
Édes érzés átoson
Ujra látlak, drága Párizs
Én szerelmes városom.

Ahol egykor ifju voltam...
Mulatságos ez a kor
Melynek semmi a dicsőség
Rózsaszínű a nyomor.

Régi, édes nyomoromnak
Szép tanyája, drága hely,
Amit benned átszenvedtem,
Nem felejtem soha el.

Átszenvedtem minden módon,
Minden téren és mezőn
Szerelemre szomjuhozva
És kenyérre éhezőn.

Mégis, mégis, milyen szép volt
E hatalmas koplalás
(Azóta is koplaltam már,
De ez, isten tudja, más.)

Akkor mindig ujabb vággyal
Kínzott minden pillanat,
Mégis, mégis milyen szép volt,
Hogy a vágy csak vágy maradt.

Fájt a szivem, sóhajtoztam,
Amit sirtam, nem kevés,
Mégis, mégis milyen szép volt
Az a sok, sok szenvedés.

Hogy lobogtam, hogy reméltem,
Büszke voltam és mohó.
Drága város, benned ujra
Nyomorogni volna jó.

Nyomorogni ifju szivvel,
Hévvel, tüzzel, lelkesen,
Sajnos ez a nyomorúság
Nem tér vissza sohasem.

Igy gondolok most a multra,
Féltékenyen, irigyen,
Jöhet még rám nyomorúság,
De az más lesz, nem ilyen.

Nem ily vidám, csillogó, szép,
Könnyű, mint a szappan-hab,
Közönséges nyárspolgári,
Minden másnál súlyosabb.

Odakint a szürkületben
Esik eső, szél üvölt,
Előttem a sáros Párizs,
Ó, köszöntlek, drága föld.

Az, akit most ujra látsz itt,
Aki távol volt soká,
Ma már nem az ifju költő,
Ma már elnyűtt burzsoá.

Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 2. szám