Etióp őskeresztények a Szent Sír temploma felett…

A Megváltó második eljövetelét várja huszonöt szerzetes és három apáca a kolostorukban

Jeruzsálem sokszínű város, de Bártfai Gergely megtalálta a legszínesebb pontját, és nemcsak szövegben, hanem képben is megörökítette. Csaknem kéttucatnyi keresztény egyház várja a Megváltó második eljövetelét, de az etiópoké talán a legkülönösebb mind közül. Ott élnek a Szent Sír temploma felett…

A Szuk Khan el-Zeit a muzulmán és a keresztény negyed határa Jeruzsálem óvárosában. Hosszú, szűk, fedett utca; ahogyan arab neve is mutatja, valójában óriási piac. Mindkét oldalán apró boltocskák, ruha-, élelmiszer-, édesség-, fűszer-, használtcikk-, régiség-, ékszer- és szuvenírárusok, borbélyműhelyek, teázók, internetkávézók. A földre kuporodva arab és beduin asszonyok kínálnak friss zöldséget, mentalevelet, házi kecskesajtot, olívaolajat. A forgalmasabb órákban akkora a zsúfoltság, hogy libasorban lépdelnek helybeliek és turisták. A déli forróságban alkudozástól hangos az utca. Péksütemény és datolya illata keveredik a kapualjakban tornyosuló szemét és a hentesüzlet előtt heverő birkatetemek bűzével. Színes, szagos keleti forgatag.

Népes csoport kanyarodik a szukra a Via Dolorosáról, lengyel zarándokok. Letérdelnek egy apró ferences kápolna előtt; a hagyomány szerint ez volt Jézus keresztútjának hetedik stációja. Az áhítatos imádkozókon átgázolni udvariatlanság volna, és amúgy is reménytelen. Percekre megbénul a tömeg, az aprólékosan kupacokba fésült fűszereket próbáljuk azonosítani a standnál, amelyikhez odaszorultunk.

Jobbra kis lépcső vezet fölfelé a piacról – vészkijárat az egyre elviselhetetlenebb tolongásból. A turistaáradat tovább hömpölyög a közeli Szent Sír templomához, a kis mellékutcán, a középkori boltívek alatt alig jár valaki. Néhány sarokkal távolabb valószerűtlen látvány tárul a szemünk elé: mintha egy afrikai faluba értünk volna. A szabálytalan alaprajzú terecskét viskók szegélyezik, az árnyékban talpig feketébe öltözött férfiak ülnek csöndesen. Nem zárják a kunyhókat, némelyiknek ajtaja sincs, a bejáratnak egyszerű fakeresztet támasztanak. Az etióp kolostor udvarára jutottunk.

A kápolna rejtélye

A tér középen különös, alacsony kupola, alóla zaj szűrődik ki. Sokan lehetnek odalent, de hiába keressük a lejáratot. Beletelik néhány perc, mire a térképet és az útikönyvet böngészve megfejtjük a rejtélyt: a földbe vájt terem a zegzugos bazilika Szent Ilona-kápolnája. Ez pedig azt jelenti, hogy a kerülőúton mi is a Szent Sír templomához jutottunk, még pontosabban a tetejére.

Jeruzsálem az ősidőktől lakott település. Az utóbbi háromezer évben, a bibliai Dávid király korától zsidók, rómaiak, bizánciak, arabok, keresztes lovagok, törökök, britek egymás alapjaira építkeztek, így alakultak ki a város páratlan építészeti kincsei. Pontius Pilátus római helytartó korában ez a magaslat, ahol most a szerzetesek hűsölnek, közvetlenül a városfalon kívül esett.

A Kálvária-dombon állunk tehát – ott, ahol a hagyomány szerint megfeszítették a názáreti Jézust.

A távolból tompán hallatszik a piac moraja, de a kolostorudvaron csend van. Csak egy-két elkóborolt turista keresi a lejáratot tétován – ők még nem tudják, hová tévedtek. Alattunk többemeletnyi mélységben az áttekinthetetlen alaprajzú épületegyüttes, alagsorában zsidó és őskeresztény sírkamrák. Ezek egyikébe temették Jézust, és ott támadott fel a harmadik napon – íme az evangéliumi történet színhelye testközelből.

Jeruzsálemben csaknem kéttucatnyi keresztény egyház várja a Megváltó második eljövetelét. Római katolikusok, görög és orosz ortodoxok, örmények, koptok, protestánsok, sok új és még újabb kisközösség. Az etiópoké talán a legkülönösebb mind közül. És az egyik legősibb: Kelet-Afrika távoli hegyvidékén már a negyedik században elterjedt a krisztianizmus. Fülöp apostol térítette meg az első etiópot, a királynő főkincstárnokát – így örökíti meg az Újtestamentum (Apostolok cselekedetei, 8:27–39). Ám az etiópok kapcsolata a Szentfölddel ennél is régebbi. Úgy tartják, hogy az ő uralkodójuk volt a bibliai Sába királynője, aki Salamon király bölcsességének a hírére ment Jeruzsálembe (Királyok első könyve, 10:1–13). A hagyomány szerint kettejük közös gyermeke Menelik, a legendás dinasztiaalapító császár. Ezért van, hogy a parányi etióp kápolna freskója Salamon és Sába királynőjének találkozását ábrázolja.

Az etióp csoda

Amíg a hirtelen fölismerések hatása alatt megilletődötten állunk a kolostorudvaron, látogatók érkeznek az óhazából: két fiatal nő hagyományos afrikai viseletben, egy nyugatiasan öltözött férfival, akinek a nyakában drága digitális fényképezőgép lóg. A szentföldi zarándoklat már a középkorban szokássá vált az etióp keresztények között, pedig a főváros, Addisz-Abeba több mint 2500 kilométerre van Jeruzsálemtől – jóval messzebb, mint Makó. Jelenleg 40–45 millió híve van az etióp autokephal egyháznak (olyan egyház, amelynek saját egyházfője van, tehát nem ismeri el más fennhatóságát), ezzel az egyik legnépesebb keresztény közösség Fekete-Afrikában. És kivételes azért is, mert nem az európai gyarmatosítók misszionáriusai alapították az újkorban.

Csoda – ha valamire, az etióp kereszténység fennmaradására túlzás nélkül használható a minősítés. Túlélt másfél évezrednyi elszigeteltséget, iszlám hódítók és portugál jezsuiták erőszakos térítési kísérleteit. Máig őrzi ősi, a judaizmussal rokon szokásait: az etióp keresztények a vasárnap mellett a szombatot is megtartják, nem esznek sertéshúst, a fiúgyerekeket körülmetélik, az istentiszteletre mezítláb lépnek be (ez a muzulmánoknál is továbbélő hagyomány szintén ószövetségi eredetű).

A Szent Sír templomának tetején lévő kolostorukban, a Dar esz-Szultánban ez idő szerint huszonöt szerzetes és három apáca él. Nem szeretik, ha fényképezik őket. Amikor ránk pillantanak, kézmozdulattal jelezzük, hogy ismerjük és tiszteletben tartjuk ezt a szabályt. Már jó ideje ülünk közöttük, amikor az egyik fiatal pap int: őt lefotózhatjuk. Előveszi a feszületet, és komoly arccal néz a lencsébe.

A hányatott sorsú etiópokat az oszmán–török uralom idején tették ki a templomból. Az anyaországtól nem kaptak pénzt, nem tudták fizetni a bérleti díjat a szultánnak, ezért kiszorultak a tetőre, miközben a templomot öt gazdag és nagy hatalmú egyház között osztották fel. Az 1838-as pestisjárványban minden etióp szerzetes meghalt, helyüket szomszédaik, az egyiptomi koptok foglalták el. Később mégis újjáéledt a közösség, sőt vissza is költözhetett eredeti helyére, miután Izrael megszállta az óvárost az 1967-es hatnapos háborúban.

A szent helyért azóta elkeseredetten harcol a két (előzőleg évszázadokon át testvéri) egyház, hol jogi, hol diplomáciai eszközökkel – de az is megesett már, hogy ököllel. 2002-ben a kolostor udvarán egy kopt szerzetes áthúzta a székét a képzeletbeli demarkációs vonalon, ezt az etiópok kifogásolták, mire verekedés tört ki. Tizenegy sérültet kórházban láttak el, mindannyian Krisztus felszentelt szolgái voltak.

A császár és a remete

Szélsőséges eset, de jól példázza, mennyire ragaszkodnak az etiópok Jeruzsálemhez. Hailé Szelasszié császár (1892–1975) sok más hangzatos címe mellett Júdea oroszlánjának is nevezte magát, sőt amikor az olasz fasiszták elfoglalták hazáját 1936-ban, a szent városba menekült. A szerzetesek viszont fejedelmi pompa nélkül, bibliai szegénységben élnek. Kunyhóikba a téli esőzésekkor becsorog a víz. Napjaik szigorú rendben telnek: imával, csöndes elmélyüléssel, kertészkedéssel, fafaragással és takarítással. A leghíresebb jeruzsálemi etióp remete a múlt század második felében három évtizeden át nem szólalt meg, de írásban tanácsot adott vagy vigaszt nyújtott annak, aki hozzá fordult.

A mi barátunk szerencsére nem fogadott némaságot. Szerény angol szókincsével szépen és világosan beszél Istenről és az emberekről, az életről. A hozzá hasonlóknak köszönheti a fennmaradását a világ egyik legkülönösebb keresztény közössége. A decentralizált etióp egyházban sohasem alakult ki szigorú hierarchia. A hegyek között megbúvó kolostorok őrizték a hitet, a hagyományt és a kultúrát. Ott, a világtól távol alakult ki évszázadok alatt ez az egyedülálló vallásosság: zsidó, keresztény és törzsi szokásokat olvasztott magába, az elvonultan élő szent emberek pedig indiai gurukra emlékeztetnek.

Az etióp ortodox egyházat sohasem kísértette meg a pénz és a hatalom. Kezdettől a létéért küzdött, szegény és politikailag befolyástalan maradt. Így őrizhette meg az első keresztények egyszerűségét és romlatlanságát. Szerzetesei és apácái kétezer év elteltével csendben ülnek a Golgotán – ott, ahonnan Krisztus hite elindult a világba.

Jeruzsálem–Budapest, 2008. május


szerző: Bártfai Gergely - Zóna