Drogokhoz való jogaink

Thomas Szasz

Tekintsük a következő képzeletbeli esetet. Don, egy hatvanas éveiben járó nyugdíjas özvegyember, egyedül él elővárosi otthonában. Sok barátja van, jó egészségnek örvend, pénzügyi biztonságot élvez, eltartásra szoruló hozzátartozói nincsenek. Zseniális kertész lévén, otthona csak úgy roskadozik az egzotikus növényektől és a friss virágoktól, paradicsomjai messze híresek. Tegyük fel továbbá, hogy Don, aki kalandos és vállalkozó szellem, beszerez némi marihuána-, koka- és mákmagot, elülteti őket üvegházába, és gondozása mellett a palánták érett növényekké fejlődnek, amiket betakarít, és egy kis marihuánát, kokalevelet és nyers ópiumot állít elő belőlük. Habár módjában állna, a magánszférájához igen ragaszkodó Don még csak takarítót sem enged a házába. Így törvényesen senki sem szerezhet miniatűr drogfarmjáról tudomást. Képzeljük el végül, hogy egy-egy szombat este, egyedül otthon Don elszív valamicske marihuánát, elrágcsál valamennyi kokalevelet, esetleg egy kis ópiumport kever esti teájába. Mit is tett ezáltal, és hogyan minősíti viselkedését az amerikai – büntetőjogi és elmeegészségügyi – törvény? A föld- és ingatlantulajdon jogai alapvető tulajdonjogok. A magánélet sérthetetlenségéhez való jog, különösen a Roe kontra Wade eset óta, szintén alapjog. Úgyhogy Don csupán egyes tulajdon- és magánéleti jogait gyakorolta – a földjéhez, otthonához és a munkája gyümölcsének saját otthonában való élvezetéhez fűződő jogait. Senkit sem fosztott meg életétől, szabadságától vagy tulajdonától. Sőt a köznapi tudás és az orvosi félretájékoztatás dacára Don saját magában sem tett kárt. Az amerikai büntetőtörvény innentől kezdve mégis törvénytelen, illetve ellenőrzött szerek birtoklásában és élvezetében bűnösnek minősíti, az elme-egészségügyi törvény pedig pszichiátriai betegnek, aki vegyi függőségben, drogabúzusban, személyiségzavarban és egyéb, még ismeretlen pszichopatológiai rendellenességekben szenved. Mostantól teljesen törvényes és alkotmányos őt elmebetegként stigmatizálni, viselkedését rosszhiszemű törvényszegésként kriminalizálni, megfosztani otthonától, csillagászati pénzbírságot szabni rá és veszélyes bűnözőként bebörtönözni. Ezen a ponton az olvasó eltűnődhet, hogy a jogászok és a Legfelsőbb Bíróság tagjai hogyan egyeztetnek össze egy ilyen szemlátomást túlzott – vagyis „kegyetlen és szokatlan” – büntetést az Alkotmánnyal.

A terápiás rabszolgaság alátámasztása

Hogyan gátolhat meg az Egyesült Államok kormányzata – állítólag a legbölcsebben korlátozott kormányzat a világon – kompetens felnőttet abban, hogy valamilyen közönséges növényt termesszen és fogyasszon, mint amilyen a kokalevél vagy a kender? Hogyan szabhat ki ennyire – számos elítélt gyilkoséval összevetve –döbbenetesen aránytalan büntetést arra a személyre, aki ilyesféle növényi származékokat lélegez be? A válasz: ahol megvan a politikai akarat, melyet közvélekedés és erőteljes pártérdek támogat, meglesz a törvényes út is, a szükséges jogi fikciókkal kikövezve. A 18. század végén, a rabszolgaság régebbi és a kongresszusi székek népesség szerinti elosztásának újabb feltételei közepette a jogi fikciók barkácsai kitalálták a háromötöd-személyek agyafúrt és aljas fogalmát. 1914 óta a politikusok arra irányuló vágya, hogy egyes közönséges növények használatát és biológiailag aktív összetevőit ellenőrzésük alatt tartsák, valamint a nyilvánosság elragadtatása s félelme egyes felmagasztalt és megbélyegzett szerek kapcsán hasonló jogi fikciók kitalálásához vezetett a kormányzat által veszélyesnek ítélt, akár csak magánhasználatra szánt növények és szerek előállítási tilalmának igazolására.

A vastagon képmutató tilalmak törvényerőre emelésének és a félrevezetett közvélemény egyetértésével való érvényre juttatásának csele azon alapul, hogy mást mondanak, mint amit tenni kívánnak, és kerülik a közvetlen szabályozást. Az alapító atyák nem jelentették ki világosan: „A rabszolgaság igazolására a rabszolgatartó államokban a feketéket tekintsék tulajdonnak, és hogy a rabszolgatartó államoknak több kongresszusi szék jusson, mint csak a fehér lakosság alapján, a fekete rabszolgák számítsanak háromötöd-személynek.” Ugyanígy a mi törvényhozóink sem mondják ki: „Drákói büntetéssel sújtsunk bárkit, aki az Egyesült Államok területén marihuánát fogyaszt, melyet a saját földjén magánhasználatra termesztett.” Ehelyett mit mondanak? És miért tekintik a jogászok alkotmányosnak álláspontjukat?

A válasz röviden a következő. Az államok rendőri hatalommal olyan tevékenységek széles választékát tilthatják be, melyeket a közjóra veszélyeseknek tekintenek, mondjuk a szerencsejátékot, az obszcenitást és a szerhasználatot, különösen is az alkoholt. Csakhogy a Kongresszusnak nincs rendőri hatalma a nemzet egésze felett. Van azonban egy másik út is a szövetségi drogtilalomra az Alkotmány Kereskedelmi Záradékán keresztül, mely felhatalmazza a Kongresszust, hogy bármely nemkívánatos termék előtt bezárja a kereskedelem kapuit. A drogellenes szövetségi törvényeink vélt alkotmányosságát alátámasztó legfontosabb ürügy tehát az, hogy a kereskedelem védelmét és nem személyes bűncselekmények megtorlását szolgálják. De hol van a kereskedelem a magánhasználatra szolgáló növénytermesztésben vagy egy vadnövény leszedésében és elfogyasztásában? Ha nincs is benne, a jogászok beletehetik.

A drogtörvények alkotmányosságát persze már az 1906-os Élelmiszer- és Gyógyszertörvény óta bíróságilag támadták. Mint várható volt, a Legfelsőbb Bíróság szilárdan kitartott mellette, például 1913-ban a McDermott-ügyben, amelyben kimondta, hogy a Kongresszusnak „jogában van nemcsak a tagállamok közötti és a más nemzetekkel folytatott kereskedelmet szabályozó törvényeket hozni, hanem meg is óvni ezeket a kereskedelmi csatornákat a tiltott vagy ártalmas kereskedelmi cikkektől és törvényen kívül helyezni a közegészségre ártalmas cikkeket ezen kereskedelem vonatkozásában”.

A drogtörvények alkotmányosságáról szóló tudományos tanulmányában Th. Christopher arra a következtetésre jut, hogy „az illető testület [a Legfelsőbb Bíróság] nem tárgyalta komolyan az általános alkotmányjogi kérdést [a drogszabályozásét]. Mintha az ügy túlságosan is jól megoldódott volna.” Nos, éppen itt van a kutya elásva: a Kereskedelmi Záradék ürügyén és a veszélyes drogok kapcsán uralkodó orvosi szemfényvesztés segítségével a Legfelsőbb Bíróság végeredményben az Élelmiszer és Gyógyszer Hatóság, valamint az intézményes amerikai orvostudomány szócsöve lett. Christopher elegánsabban fogalmaz: a Bíróság, mint írja, „mindig is nagy tisztelettel adózott az Élelmiszer és Gyógyszer Hatóság ténymegállapításainak és szabályozásainak [...], kétségkívül azért, mert az ügy egészségügyi kérdéseket von maga után”.

A Kereskedelmi Záradék mint a drogtörvények atyáskodó-tiltó szándékainak álcája a népszerű célokat szolgáló jogi fikciók használatának kortárs példája. Az így születő Terapeuta Állam azonban korántsem fikció. A Wickard-ügy jól szemlélteti azokat a kétes szándékokat, melyeket a Kongresszus kereskedelemszabályozási jogosultsága takarhat, igazolva az amerikaiak megfosztását a csak őket érintő szerhasználati viselkedésük irányítási jogától.

1940-ben egy Filburn nevű ohiói farmer számára a ’38-as Mezőgazdasági Szabályozási Törvény értelmében 11,1 holdat jelöltek ki a következő évi búzatermésre. Ő 23 holdat vetett be. Mentesülni akarván a szabályozás alól, Filburn polgári pert indított Wickard, a földművelésügyi miniszter ellen, hogy a bíróság megakadályozza a törvény érvényesítésében. Az alsó bíróság a farmer javára döntött, ám a Legfelsőbb Bíróság megváltoztatta ezt a határozatot, érvényesítvén vele szemben a szabályozást. Milyen jogsértést követett el Filburn? Az úgynevezett „farmértékesítési többlet” bűnébe esett. És hogyan védekezett? Arra hívta fel a figyelmet, hogy a termést „részben arra használta, hogy a baromfit és a lábasjószágot etesse a farmon [...], részben házi használatra őrölt belőle lisztet [...], és a jövő évi vetésre tartotta meg a többit”.A Legfelsőbb Bíróság Filburn ellen döntött, kijelentve, hogy „a törvény az »értékesítés« szó és annak derivátumai olyan meghatározását adja, mely a búzára vonatkoztatva szokásos jelentésén túl felöleli a »baromfi és lábasjószág (bármilyen módon történő) etetését, mely haszonállatok vagy termékeik értékesítésre vagy árucserére kerülnek [...]«. Tehát az értékesítési kvóták [...] kiterjednek a helyszíni fogyasztásra is. A bírság nem függ attól, hogy a búza valamely részét [...] eladták vagy el kívánták adni.”

Figyeljünk csak fel az értékesítés szó Legfelsőbb Bíróság általi újra-meghatározására, mely szerint a saját igények kielégítését is jelenti, s annak a nyílt elismerésére, hogy efféle meghatározások jogosan állíthatók elő ad hoc, jelen esetben a „búzára vonatkoztatva”. A Kereskedelmi Záradék drogtilalmi ürüggyé tételének eredménye, hogy az amerikai kormányzat ténylegesen és jogilag megfoszt attól az ősi szabadságunktól, hogy – a saját földünkön és saját fogyasztásra – bármit termeszthessünk.

Jogaink: lehetőségek és kockázatok

Átlagolvasóm, aki támogatja a jelenlegi drogtilalmi intézkedéseket, talán hajlik arra, hogy elutasítsa a Donról szóló hipotetikus forgatókönyvet, és valós problémákra, intravénás droghasználatra, AIDS-re, crack-csecsemőkre meg egyéb válogatott rémségekre terelje a szót. Viszontválaszom kettős. Először is jusson eszünkbe a szállóige, mely szerint nehéz esetekből rossz törvények származnak. Ezért érdemes a könnyebbik esetből kiindulni. Ha ebből az derül ki, hogy egy sajátos törvény fontos politikai elvet sért, jól meg kell gondolnunk, eltekinthetünk-e az elvsértéstől valamilyen éppen divatos társadalmi célért. Másodszor tartsuk eszünkben, hogy a szabadság lényege a döntés, ez pedig feltételezi a rossz döntés lehetőségét is, a szabadsággal való „visszaélést”, s hogy elviseljük a következményeket. Hosszú mese szól erről, egy reménytelen keresés és sok lelkes kereső története. Mint a Szent Grált keresők a középkorban, ők is egy abszurd kérdésre keresik a választ. Hogyan csökkenthetjük vagy iktathatjuk ki a szabadság kockázatait és nemkívánatos következményeit úgy, hogy közben megőrizzük jótéteményeit és előnyeit? Ennek lehetetlensége nem gátolta az embereket, különösen a „szociáldemokratákat” és más optimista államelvűeket abban, hogy próbálkozzanak. Mi több, a modern jóléti állam története részben ennek az önmegsemmisítő törekvésnek a története.

A jogok mind lehetőségeket, mind kockázatokat magukban foglalnak. Ezért tekinthetik egyesek a tulajdonjogot jólétünk és szabadságunk, mások konjunktúrák és dekonjunktúrák forrásának; az ingatlantulajdon-jogot vagy építészek, ügynökök és otthonokat biztosító főbérlők lehetőségének, vagy gátlástalan uzsorások és kapzsi háziurak létfeltételének, akik kihasználják a hajlék nélkülieket. Ugyanígy tekinthetjük a drogokhoz való jogot is lehetőségnek arra, hogy egészségügyi és fiziológiai sorsunkat a saját kezünkbe vegyük, vagy a drogokkal visszaélők és „crack-csecsemő” forrásának.

Mindkét kép valós, mindkettő „igaz”, és miénk a döntés. Az amerikai szupermarketek tulajdonosairól és ügyvezetőiről például egy ilyen döntés alapján úgy véljük, hogy a világon a legjobb és a legkiadósabb ételekkel és italokkal látnak el, és nem olyan gonosztevőknek tekintjük őket, akik a bulimiások és az anorexiások életét szándékosan megnehezítik. A kövér emberek elhízottságáért nem azokat hibáztatjuk, akik élelmiszert adnak el nekik, de a függők szerhasználati szokásait azoknak rójuk fel, akik a szert árulják. Bármely árucikk és szolgáltatás forgalmazója lehetőség szerint eleve csábító; csak az a kérdés, hogy sikeres vagy sikertelen csábító. A sikeres csábítóból virágzó üzletember vagy vállalkozó lesz, a sikertelen tönkremegy, vagy kivonul a piacról. Dióhéjban ez a szabadpiac – az egyéni szabadság egyetlen szilárd alapvetése. Ha megpróbáljuk a szabadságot oly módon redefiniálni, hogy csak akkor legyen szabadság, ha következményei egyénileg és közösségileg „egészségesek” – ami a szerek esetében azt jelenti, hogy megfizethető és hatékony kezeléseink legyenek betegség esetére, ugyanakkor elejét tudjuk venni a szerekkel való visszaélésnek mind az orvosok, mind a betegek részéről –, csak azokat csapjuk be, akik eléggé hiszékenyek ahhoz, hogy még higgyenek a csodákban. Néha az ő csoportjuk alkotja a többséget: visszatekintve ilyenkor tömegőrületről szoktunk beszélni.

A droghoz való jog mint tulajdonjog

A droghoz való jog tulajdonjognak tekintése nyilván egyén és állam viszonyának kapitalista felfogását feltételezi, mely az illető viszony szocialista felfogásával összeegyeztethetetlen. A kapitalizmust már meghatároztam valamivel fentebb. Ami a szocializmust illeti, Webster szótára szerint olyan „társadalmi vagy közösségi rendszer vagy állapot, melyben nincs magántulajdon”. Quod erat demonstrandum: a szerek cenzúrája, akárcsak a könyvcenzúra, a kapitalizmus és a szabadság elleni támadás. A pszichiáterek vagy eltekintenek ettől az alapösszefüggéstől a politika és a „drognak” hívott vegyi anyagok között, hogy a szerhasználathoz pusztán elme-egészségügyi vagy pszichopatológiai kérdésként viszonyulhassanak, vagy ha felismerik, a szabadsággal és a tulajdonnal szembeni szokásos rosszindulatukkal kezelik. Ennek szemléltetésére korunk két kiemelkedő gondolkodója, Ludwig von Mises és Sigmund Freud szabadság- és tulajdonfelfogását szembesíteném. Habár mindketten Bécsben éltek, nagyjából azonos időszakban, és korunk néhány jelentős problémáját egyaránt tárgyalták, tudomásom szerint még sohasem vetették össze álláspontjaikat, se nem hozták összefüggésbe a szerfelügyelettel kapcsolatos kortárs elképzeléseinkkel.

Ludwig von Mises kontra Sigmund Freud

1922-ben Ludwig von Mises, a 20. század legalulértékeltebb zsenije a Szocializmus című kötettel jelentkezett, mellyel hírnevét, legalábbis a hozzáértők körében, megalapozta. Zárómondatai a következők: „Hogy a társadalom jó vagy rossz, egyéni értékelés kérdése lehet; de aki csak előnyben részesíti az életet a halállal, a boldogságot a szenvedéssel és a jólétet a nyomorral szemben, annak [...] minden korlátozás és fenntartás nélkül el kell fogadnia a termelőeszközök magántulajdonát.”

Hét évre rá Sigmund Freud, a 20. század legsikeresebb csalója megjelenteti Rossz közérzet a kultúrában című könyvét, máris számottevő hírnevét öregbítvén, különösen a kapitalizmus és a szabadság szcientista ellenségei körében. „Nem törődöm – jelenti ki Freud – a kommunista rendszer semmilyen gazdasági bírálatával; nem áll módomban vizsgálni, hogy a magántulajdon felszámolása eredményes és előnyös-e.” Freud antikapitalista megjegyzése nem elszigetelt, alkalmi kiszólás. Évekkel korábban naivitás és optimizmus keverékével üdvözölte a magántulajdon és a vallásszabadság elleni bolsevik hadüzenetet. „Egy olyan korban, mikor a nagy nemzetek kijelentik, hogy csak a keresztény jámborságban látják az üdvözülést – írja 1917-ben –, az oroszországi forradalom – minden kellemetlen részlet ellenére – egy jobb jövő ígéretét tűnik közvetíteni.” Nyilvánosan Freud szidta Amerikát, mert az nem osztotta vallásellenességét, de magánemberként csakis dollárban bonyolította ügyleteit.

A modern liberálisok sajnos továbbra is inkább az emberi jogokra, mintsem a tulajdonjogra fektetik a hangsúlyt. Miért? Mert ezzel látszólag társadalmi törődést tanúsítanak, „együttérzést” és „gondoskodást”. Lehasítván a tulajdonjogot az emberi jogokról, a liberálisok sikeresen rossz hírét keltették az előbbinek, és ezzel aláásták az összes többi jog erkölcsi alapját. Mert a tulajdonjog nemcsak ugyanannyira érvényes, mint az emberi jogok, hanem megelőzi és szükséges feltétele az emberi jogoknak.

A szabadság mint döntés

A magántulajdon gazdasági alapvetésként és feltételként elengedhetetlen egy szabadságra érett kormányzat kialakításához. Ezt a szokatlan kifejezést azért használom, hogy nyomatékosítsam: egyetlen kormányzat sem elkötelezett a szabadság iránt, és nem is lehet az. Szabadság iránt elkötelezettek csak egyének lehetnek. A kormányzatnak természeténél fogva anyagi érdeke, hogy cselekvési szabadságát kiterjessze, szükségképpen korlátozva ezzel az egyének szabadságát. Ugyanakkor a magántulajdonhoz való jog mint politikai és gazdasági eszme nem elégséges megalapozása egy szabad és felelős személyek szükségleteit szolgáló és a lojalitásukra érdemes kormányzatnak. Ne feledjük, hogy a szabadpiaci kapitalizmus atyjának tekintett Adam Smith nem közgazdász volt (ilyesmi a 18. században nem is létezett), hanem az erkölcsfilozófia tanára. Így az Adam Smith márkájú közgazdaságtan meg sem próbált értékmentes lenni. A mai hivatásos közgazdászok és a gazdasági szcéna megfigyelői tévednek abban az igyekezetükben, hogy értékmentes társadalom-„tudománnyá” tegyék ezen emberi ügyek tanulmányozását.

Mi hát a szabadpiac erkölcsi érdeme? Mi a jó benne attól eltekintve, hogy árucikkek és szolgáltatások létrehozásának, illetve cseréjének hatékony eszköze? A válasz az, hogy a szabadpiac azért jó, mert bátorítja a társadalmi együttműködést (a termelést és a kereskedelmet), és elrettenti az erőszakot és csalást (a sokaságnak a kényszerítő hatalommal bíró kevesek általi kizsákmányolását); mivel olyan törvényi és erkölcsi rend, mely az egyénként felfogott személy értékét a valamely közösség tagjaként felfogott személy értéke fölé helyezi. A szabadpiac eszméje feltételezi, hogy az előnyeit élvezni kívánó személyeknek felelősséget tulajdonítunk, és nekik vállalniuk kell tetteikért a felelősséget; hogy a szabadság gyakorlásában rejlő kockázatok elleni védelemként a caveat emptor elvét tartják szem előtt, s nem a paternalista államot; illetve hogy azon kockázatok sorában, amelyek között élnek, helyet kapnak a szerekkel és az orvosi kezelésekkel kapcsolatos rizikók is. Röviden, az erkölcsfilozófia és a gazdaságpolitika elveit nem lehet egymástól elválasztani: szimbiózisban vannak, egymástól függenek. „Jogtalan [...] – figyelmeztet Mises – a »gazdaságit« az emberi cselekvés sajátos szférájaként elkülöníteni más cselekvési szféráktól [...]. A gazdasági elv minden emberi cselekvésre érvényes.”

Amennyiben hajlandók vagyunk szabatos gazdaságpolitikai nyelven beszélni és komolyan venni ennek a szótárnak a terminusait, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy amiképpen az Alkotmány biztosítja számunkra a jogot, hogy olyan isteneket imádjunk és olyan könyveket olvassunk, amilyeneket akarunk, ugyanúgy azt a jogot is biztosítja, hogy olyan szereket használjunk, amilyeneket akarunk. Mises megállapítása a 20. századra jellemző konfliktusról, melyet a jóléti államra gondolva tett a század elején, érvényes maradt a század végére is, és különösen igaz a drogproblémára: „A 16–17. században az európai politikai viták fő tárgya a vallás volt. A 18–19. században, mind Európában, mind Amerikában, a képviseleti kormányzat kontra királyi abszolutizmus. Ma ez a fő kérdés a piacgazdaság kontra szocializmus.”

Mises sohasem szűnt meg hangsúlyozni, hogy véres századunkat két homlokegyenest ellentétes gazdasági rendszer küzdelme jellemzi: az államilag ellenőrzött parancsgazdaság, melyet a szocializmus (kommunizmus) testesít meg, kontra szabadpiaci gazdaság, melyet az egyéni termelők és fogyasztók kínálata és kereslete szabályoz, és a kapitalizmus (klasszikus liberalizmus) testesít meg. A parancsgazdaságon alapuló államok természetüknél fogva zsarnokiak: néhány felettes parancsolgat, és számos alattvaló engedelmeskedik. A piacgazdaságon alapuló államok természetüknél fogva demokratikusak: itt egyének döntik el, hogy mit termelnek, mit adnak el, és mit vesznek milyen árakon, úgy, hogy mind a termelők, mind a fogyasztók szabadon bocsátkozhatnak bele vagy tartózkodhatnak a piaci ügyletektől.

A jelenlegi amerikai szerpiac

Hogy világosan megértsük, mi történt az amerikai szerpiaccal az elmúlt évszázadban, szükséges, hogy előbb különbséget tegyünk a használatban kimerülő fogyasztási javak (pl. élelmiszer, ruha) és a más javak termelésére szolgáló tőkejavak (pl. gépek, szerszámok) között. Ez a terminológia rögtön fel is hívja figyelmünket arra, hogy a „fogyasztási jószág” fogalmának határozottan individualista (nem paternalista) konnotációja van: azt feltételezi, hogy valamely egyén mint fogyasztó érdeklődik bizonyos termék iránt. Elvégre nem minden, amit egy személy elfogyaszthat, fogyasztási jószág (mindig és mindenki számára); hogy az legyen, rá vágyó fogyasztók kellenek. S az egyetlen mód arra, hogy megbizonyosodjunk: a fogyasztó valóban kíván bizonyos jószágot vagy szolgáltatást, az, hogy kész érte fizetni. Ez az, amit a közgazdászok egy jószág iránti „keresletnek” neveznek, és a szállóige értelme is, amely szerint „az emberek fizetnek azért, amit értékelnek, és értékelik azt, amiért fizetnek”.

A kereslet jelenléte vagy hiánya gazdasági és kulturális, nem pedig tudományos vagy orvosi kérdés. Például jelenleg az Egyesült Államokban kereslet van a marihuána és nincs kereslet a porrá őrölt rinocéroszszarv iránt (kivéve talán San Franciscót). A „kereslet” minden bizonnyal emberi kategória, akárcsak a „betegség”: mindkét esetben újra lehet rajzolni a fogalmi körvonalakat, hogy jobban megfeleljenek a meghatározást indítványozók stratégiáinak, és mindkét „állapotot” rá lehet kényszeríteni egyénekre. A bíróságok manapság szokásos módon rehabilitációs programokban való részvételre utasítják az illegális droghasználókat, amiből az elmeegészségügyi szakértők és a közgazdászok arra következtetnek, hogy társadalmunkban nagy „igény van a rehabilitációs szolgáltatásokra”.

De függesszük csak fel egy pillanatra bevett szempontjainkat a szerhasználó indítékai, a használat társadalmi megítélése, valamint az egyes szerek farmakológiai hatásai kapcsán, és tekintsük ezek helyett a módokat, ahogyan egy szereket használni vágyó amerikai ma hozzájuk juthat. Hozzáférési vagy terjesztési lehetőségeik osztályozását kapjuk meg ezáltal; éspedig:

1. A forgalmazást nem korlátozza különösebb kormányzati ellenőrzés: pl. kávé, aszpirin, hashajtó. Magánvállalkozók termelik, a szabadpiacon kaphatók. A termék neve „élelmiszer”, „ital”, „vény nélküli gyógyszer”; forgalmazója „eladó”; fogyasztója „vevő”.

2. Kormányzati ellenőrzés korlátozza a forgalmazást:

a) felnőttekre: pl. alkohol, dohányáru. Magánvállalkozók termelik, a szabad- vagy államilag ellenőrzött piacon forgalmazzák. A termék neve „sör”, „bor”, „cigaretta”; forgalmazója „eladó”; fogyasztója „vevő”.

b) páciensekre: pl. digitalis, penicillin, szteroidok, válium. Államilag ellenőrzött gyógyszergyártók termelik, ellenőrzött orvosi receptre, szintén államilag ellenőrzött gyógyszertárakban forgalmazzák. A termék neve „receptre kapható gyógyszer”; forgalmazója „gyógyszerész”; fogyasztója „beteg”.

c) függőkre: pl. metadon. Államilag ellenőrzött gyógyszergyártók termelik, szövetségileg külön jóváhagyott terjesztőknél hozzáférhetők. Nincsenek törvényes eladók, sem vásárlók. A termék neve „drogkezelésben (drogabúzus kezelésére) használatos gyógyszer”; forgalmazója „(drog)rehabilitációs program”; fogyasztója „(hivatalosan elismert) drogfüggő”.

3. A kormányzat mindenkinek tiltja a forgalmazást: pl. heroin, crack. Magánvállalkozók termelik illegálisan, és a feketepiacon szintén illegálisan forgalmazzák. A termék neve „veszélyes drog” vagy „illegális drog”; forgalmazója „díler” vagy „üzér”; fogyasztója „drogélvező”, „drogfüggő”.

Amint azt a szerek forgalmazásának piaci szempontú megközelítése mutatja, Amerikában távolról sincs szabad szerpiacunk. A legtöbben mégis elhamarkodottan „legálisnak” gondolják az orvosi receptre kapható szereket, még a kimondottan korlátozottakat is, mint a metadon.

Bár közhelyszámba megy, talán nem árt ismételten rámutatni, hogy a szabadság romlatlan fogalma nem feltételez semmilyen sajátos eredményt, csak a közmondásos egyenlő játékteret, amelyben mindenki egységes szabályok szerint játszhat – és nyerhet vagy veszíthet. Minden ellenkező szónoklat ellenére senkit sem öl és nem is ölhet meg illegális szer. Ha valaki adott szer használata következtében meghal, az abból adódik, hogy valamilyen kockázat mellett döntött. A szer éppúgy lehet Cytoxan, mint kokain, és a kockázat vállalását ugyanúgy indokolhatja a vele egykorúak, mint a rák nyomása; a szer mindkét esetben megölheti. Némely illegális szerhasználatnak tulajdonított halál lehet baleset (például nem szándékos túladagolás), közvetett öngyilkosság (orosz rulett ismeretlen szerekkel) vagy közvetlen (szándékos túladagolás).

A drogpolitikai „reform” mint piactorzítás

Mivel a szerfelügyeleti rendelkezések bírálatai általában az egyes szerek forgalmazási módját célozzák meg, a reformjavaslatok megfelelnek a fentebb leírt kategóriáknak. A szerfelügyelettel kapcsolatos álláspontokat a képviselőik által javasolt stratégiák szerint írom le:

1. Kriminalizálók („Több crack-csecsemőt akartok?”): tartsuk a 3-as típusú szereket a 3-as kategóriában; terjesszük ki a 3-as, 2b és 2c, illetve szűkítsük az 1-es és 2a kategóriákat; a drogbűnözők gonosztevők és egyszersmind betegek, akiket büntetni és (kényszer)kezelni kell.

2. Legalizálók („A drogok elleni háborút nem lehet megnyerni”): vonjunk ki a tiltott kategóriából néhány 3-as típusú szert, és helyezzük át a 2b-be vagy 2c-be (tegyük az ez idáig tiltott szerek gyártását és forgalmazását kormányzati monopóliummá); a drogfüggők betegek, akik államilag finanszírozott programok keretében (kényszer)kezelésre szorulnak.

3. Szabadpiacosítók („Mindenkinek joga van az öngyógyszerezésre”): töröljük el a 2b, 2c és 3-as kategóriákat, és helyezzük át az összes jelenleg korlátozott szert a 2a kategóriába; a szerhasználat egyéni döntés kérdése, se nem bűncselekmény, se nem betegség.

Ami engem illet, nem értek egyet sem a drogot kriminalizálókkal, sem a legalizálókkal. Előbbiekkel azért nem, mert a büntetőtörvénynek meggyőződésem szerint arra kell szorítkoznia, hogy másoktól védjen meg és nem önmagunktól; utóbbiakkal pedig, mert az emberi viselkedés meggyőződésem szerint nem lehet betegség, még ha esetleg (ön)ártalmas is, és semmilyen viselkedést sem kellene „kezelésnek” hívott megtorlással szabályozni.

Mint láttuk, az Egyesült Államokban jelenleg három különféle szerpiac működik: a legális (szabad)piac, az egészségügyi (receptes) piac és az illegális (fekete)piac. Mivel a „drogkezelés” majdnem összes költségét mások állják, nem pedig az úgynevezett beteg, és a legtöbben törvényes kényszer hatására vetik alá magukat ilyen kezelésnek, a drogkezelés terén gyakorlatilag egyáltalán nincs szabadpiacunk. Bárhogyan is próbálnánk, sehogyan sem tudunk eltekinteni attól, hogy az egyes javak és szolgáltatások iránti szabadpiaci keresletről alkotott felfogásunk merőben különbözik a droghasználatról és -kezelésről alkotott felfogásunktól. Szabadpiaci körülmények között a kereslet aszerint alakul, amire a vevő vágyik; márpedig a vevőnek, Marshall Field kereskedelmi mágnás szerint, mindig igaza van. Ezzel szemben a receptes szerpiacon az orvosnak van mindig igaza; ő dönti el, hogy a vevőnek mi iránt kellene keresletet tanúsítania, és ez minden, amihez törvényesen hozzájuthat. Végül a pszichiátriai szerek piacán a betegnek sosincs igaza; a pszichiáter dönti el, hogy a páciensnek mire lenne szüksége, és adott esetben erőszakkal is kényszerítheti rá, hogy elfogyassza.

Így a kereskedők hirdetnek – hogy keresletet alakítsanak ki a javak iránt, melyeket el akarnak adni: a Tylenolt például vevőknek reklámozzák. Az orvosok előírnak – hogy megnyissanak egy az egyének számára zárt szerpiacot, rendelkezésükre bocsátva egyes szereket: a penicillint pácienseknek rendelik. A pszichiáterek kényszerítenek – hogy a páciensek kötelezően oly módon bóduljanak el, ahogyan azt ők mint orvosok akarják: a Haldolt erőszakkal fecskendezik be pszichotikusokba.

Az előbbi, hosszú ideig érvényes általánosítások azonban már nem teljesen azok. A gyógyszergyártók elkezdtek receptes gyógyszereket hirdetni a nagyközönségnek. Például dohányárut, ami legális termék, nem szabad a televízióban reklámozni, de Nicorette-et, ami illegális, szabad

Íme néhány friss, a nagyközönséghez szóló receptes gyógyszer-reklám:

Estraderm ösztrogéntapasz: „Az élet változik, te nem változol.”

Minitran transzdermális nitroglicerin-tapasz: „Minden, amit egy tapasztól vártál, kevesebbért.”

Seldane, antihisztamin gyógyszer: „Mindent kipróbáltál szénanátha ellen. Kérdezted már az orvost?”

Rogaine hajnövesztőszer: „Minél hamarabb kezded, annál több hajad nőhet.”

A Rogaine-hirdetés tovább is megy annál, hogy egyszerűen felhívja a vásárló figyelmét egy olyan receptes gyógyszerre, amiről esetleg nem tud: készpénzt ajánl neki, hogy felkeressen egy orvost, aki előírja receptre. A szelvényen, az oldal alján ez áll: „Töltsd ki, és megtölti hajjal a fejed”; értéke tíz dollár, „ösztönzésképpen”, hogy elmenj az orvoshoz. Mivel a nagyközönségnek reklámozott számos receptes gyógyszer igen drága, ezen gyakorlat logikája azt sugallja, hogy a gyógyszergyártók hajlamosak lehetnek akár nagyobb összegeket felajánlani a jövendőbeli pácienseknek, gyakorlatilag megvesztegetve őket, hogy bizonyos receptet kérjenek az orvostól.

A gyógyszergyártók persze védik ezt a praxist. „A reklámok – mondják – segítenek felvilágosítani a betegeket, és esélyt adnak a fogyasztóknak, hogy jobban részt vegyenek az általuk kívánt gyógyszer kiválasztásában.” Ezt a dicséretes célt sokkal inkább szolgálná azonban a szerek szabadpiacának bevezetése. Meglátásom szerint a nagyközönségnek szóló receptesgyógyszer-hirdetések ennél sokkal utálatosabb feladatot látnak el: tovább infantilizálják a laikusokat, egyszersmind aláássák az orvos szakmai tekintélyét. A jelenlegi gyógyszerpolitika igen szorult helyzetbe hozza az orvosokat. A receptfelírási törvények monopóliumot biztosítanak számukra bizonyos szerek eljuttatásában bizonyos egyénekhez, míg a receptes gyógyszerek reklámja nyomásgyakorlásra bátorítja az embereket, hogy az orvosaik azokat a szereket rendeljék el, melyeket szeretnének, és nem azokat, amelyekre szükségük lenne a szakorvosok szerint. Ha az orvos nem engedelmeskedik, a páciens máshoz fordul. A Columbia Egyetem professzora megerősíti a Time című folyóiratnak: „Egyes orvosokat vitathatatlanul befolyásolnak, hogy olyan recepteket állítsanak ki, amelyeket egyébként nem írnának meg.” Ellenben még mindig várat magára annak felismerése, hogy ez a gyakorlat megerősíti a páciens védtelen gyermeki szerepét, valamint az orvos tiltó és ellátó státusát. Hiszen mindannyian tudjuk, miért szólnak egyes müzlireklámok gyerekeknek: noha ők maguk nem vásárolhatják meg ezeket az élelmiszereket, nyomást gyakorolhatnak szüleikre, hogy megvegyék nekik. Ugyanígy az amerikaiak sem vásárolhatnak receptes gyógyszert, de nyomást gyakorolhatnak orvosaikra, hogy felírják nekik a reklámozott szereket.

A drogrehabilitációs programok koholmánya

Az amerikai törvény, orvostudomány és közvélemény nemcsak az elmegyógyintézeti kényszerbeutalást, hanem a „drogrehabilitációs” kényszerkezelést is jóhiszemű gyógykezelésnek tekinti. „Az önkéntes beutalást gyakran használják olyan esetekben, amikor a drogfüggőt valamilyen bűncselekményért letartóztatják. Az eljárás közepette a drogfüggőt kényszeríteni lehet a kezelésre, és elegendő ideig lehet kezelés alatt tartani ahhoz, hogy a rehabilitációs program előnyeit élvezni kezdje.” Felkapott drogkezelési retorikánk alighanem legfontosabb szerepe ily módon elterelni a figyelmünket arról a körülményről, hogy a szerhasználó a saját maga által előnyben részesített szert és nem a hatóságok által számára kiválasztott kezelést kívánja. Elárasztanak a hírek a drogért rablást elkövető függőkről. De ki hallott már olyan függőről, aki a drogkezelési program részvételi díjáért rabolt volna? Q. E. D.

Ha képesek volnánk az illegális szerhasználat és a törvényesen kikényszerített kezelések teljes kérdéskörét szabadpiaci szemszögből nézni, a szerhasználó viselkedését az általa előnyben részesített szer iránti egzisztenciális és gazdasági igénynek látnánk, a szertilalom híveinek úgynevezett szolgáltatásait pedig „terápiának” készakarva félrecímkézett, megtévesztő és kényszeres, illetéktelen beavatkozásnak. Mindaddig, amíg a drogtanácsadó (vagy ahogyan éppen nevezik) az állam fizetett ügynöke gyanánt tevékenykedik (vagy mint bármely harmadik, a szerhasználó saját maga által meghatározott érdekeit keresztező fél ügynöke), tevékenységét illetéktelen beavatkozásnak kell tekintenünk nemcsak névleges ügyfele életébe, hanem a szerek szabadpiacának működésébe is. Bastiat mindezen veszélyekre, sőt még nagyobbakra is figyelmeztetett: „Hogy megrabold a közt, meg kell tévesztened; ez pedig annyit tesz, mint elhitetni vele, hogy saját javára fosztják ki, és meggyőzni arról, hogy a tulajdonáért cserébe koholt vagy még annál is rosszabb szolgáltatásokat fogadjon el.”

Márpedig ha valaha is voltak „koholt vagy még rosszabb szolgáltatások”, azok a mi közpénzből finanszírozott drogkezelési szolgáltatásaink. Maga a nyelvhasználat kinyilvánítja erről az igazságot, és alátámasztja fejtegetésemet. Az elítélteket nem nevezzük „fogházi szolgáltatások fogyasztóinak”, sem a besorozott katonákat „hadügyi szolgáltatások fogyasztóinak”, de a beutalt elmegyógyintézeti pácienseket „elme-egészségügyi szolgáltatások fogyasztóinak” hívjuk, a feltételesen szabadlábra helyezett függőket pedig „drogkezelési szolgáltatások fogyasztóinak”. Ezzel az erővel akár a William Bennett által lefejezésre szánt drogkereskedőket is „Guillotine-szolgáltatások fogyasztóinak” hívhatnánk. Elvégre Guillotine is orvos volt, Mr. Bennett pedig etikatanár.

Az elítéltek, besorozott katonák és „vegyi függő személyek” minden bizonnyal részesülnek bizonyos szolgáltatásokban, mint például élelmiszer, lakóhely, ruha – és drogellenes propaganda. Az ilyen „szolgáltatásokkal” kapcsolatos intézkedéseket aztán arra használják, hogy elkendőzzék: a haszonélvezők sokkal jobban szeretnék, ha jótevőik békén hagynák őket. Amint persze a személyes életproblémáknak az elme betegségeiként történő mitologizálása, az illegális szerhasználat betegségként való mitologizálása is elsöprő sikert aratott. 1991-ben a szövetségi kormányzat több mint egymilliárd dollárt költ drogkezelési kutatásokra. Az ilyen „kutatások” iránti lelkesedésen pedig mit sem változtat, hogy a Legfőbb Állami Számvevőszék előző évi szeptemberi jelentése szerint „a kutatók ma sem tudnak többet a drogfüggőségek legjobb kezeléséről, mint tíz évvel ezelőtt”.

R. L. fordítása

*A szerző magyarul még nem olvasható könyve, amelyből figyelemfelkeltő és tájékoztató céllal közöljük e részletet, megjelenése óta a drogok szabályozása körüli nemzetközi vita egyik alapszövege. – Szerk. megj. Az írás eredeti megjelenésének helye: our Right to Drugs. The Case for a Free Market. Praeger Publishers, New York, 1992. 8–21.

Forrás: Korunk 2009. Július