B. Kántor János: PHANTA RHEI, avagy nincsenek véletlenek…

„Hagyjuk el a múltba révedést, ideje a jövővel foglalkoznunk. A mának, a pillanatnak élünk. Ez a haladás útja.” Mondják, harsogják korunk újdonsült prókátorai, akik semmit nem tanultak a történelemből, de még a közelmúlt történéseiből sem. Igen, „A múltat végképp eltörölni…”, ez az elnyűhetetlen jelszó.

Ámde az élet, a múlt, a jelen, és a jövő egy finom kötésű szőttes, melynek végtelen fonalán ezernyi „idegpálya” kering. Ahol a „volt” mintájára, az „istenparány” rezdülései hímezik az Életfának cifra ékeit. Ebbe az organikus rendszerbe mártogatják gátlástalan „újítóink” a világmegváltó eszmék durva késeit. Ezt nevezik haladásnak, a múltba révedő tespedés ellenében. Persze az ilyen kísérletek előbb, vagy utóbb katasztrófához vezetnek, és a gyógyulás, a szövetek helyreállítása nem kevés időt igényel. Mindennek ellenében az alapokon való építkezés, a „Honnan jövünk, hová tartunk?” kérdés felvetése, annak megválaszolása csodákra képes. Csak a valahová tartozás tudatában, a gyökerek birtokában lehet maradandót és értékeset alkotni.

Valóban, honnan is jöttünk? Amint köztudott, a magyarságnak két eredetmondája létezik. Kezdjük mindjárt a Turul mondánkkal, amely szerint Emesét álmában látogatja meg, egy Turulnak nevezett madár. Ennek a „látogatásnak” következménye Álmos születése. Mielőtt tovább szőnénk mondandónkat, érdemes Emesénél, mint ősanyánál kicsit elidőznünk. Vagyis az anyag, anya szavunk elsődleges jelentése, az a „valami”, amiből minden vétetett, példának okáért; anya-ág, anyaföld, anyanyelv, anya-folyam, anyaország, ágy, agy stb.. A felsorolásból külön kiemelendő a föld, mivel „Porból lettünk, s porrá leszünk.”, vagyis tőle származik minden élő és „élettelen”. A „föl-domborodó” föl-d-ből, az anyaföldből, amelybe ugye, vissza is hull minden. A Föld, vagyis az anyag „szellemmel áldott” állapota, a szülő, tápláló, majd befogadó volta következtében, az újjászületés, az isteni szellem érzékelhetővé válásának szimbólumává lett. Ezek után, az lenne a csoda, ha nem alakultak volna ki Istenanya kultuszok, vallások, ami nálunk, magyaroknál az Emese ősanya képben öltött testet. Emese eredeti szótöve szerint, mint em, emelkedő értelemben, természetszerűleg köthető a földomboruló, fölemelkedő Földhöz, a létezés forrásához, valamint az emes, emlős, emse szavaink által, a világot táplálni kész Istenanya fogalmához egyaránt. Egyébként nyugodtan asszociálhatunk, a több tucat emlővel ábrázolt Efézusi Artemiszre, vagy - minden érzelgősséget félretéve – a hasonló, „mellbőséggel” bíró anyasertésre is. Megjegyezném, hogy az ellentmondás csak látszólagos, tudniillik az ősi kultúrákban sokkal természetesebb kapcsolatban voltak a teremtett világgal, mint a mai, sterilizált értékrendszerünk viszonyai között.
Egyszóval, nagy valószínűséggel a magyarok Emeséje egy Istenanya, Földanya. Hogy mennyire közel járunk az igazsághoz, bizonyítja az ember megnevezésünk, ami semmi mást nem üzenhet, minthogy emből-eredőek, Em, a Föld gyermekei vagyunk. Mondom ezt annak ellenére, miszerint a Turul legendában Emese, Álmos anyjaként szerepel. Meggyőződésem a történet sokkal régebbi eredete, elvégre mi sem lehetett természetesebb Álmos és nemzettsége részéről, mint az ősi, isteni magtól való származás felelevenítése. Tehát, a Turul legenda egy ősi teremtésmítosz része, és mint ilyennek az egyszerű emberek által érthető szimbólumrendszerrel kellett rendelkeznie, mintegy leképezvén egy magasabb rendű világ csodáit. Egyszóval hogyan magyaráznánk az isteni mag anyagba, földbe jutásának körülményeit, egy olyan korban, ahol még a Napot is szárnyakkal ábrázolják? Természetesen a Nap, és az Ég jelképének, egy madárnak a segítségével. Ezen archaikus impulzus következménye még a sumér Imdugud Ningirszu, az Anzu sas, Iana, Artemisz, vagy Izisz madarai, az ősanyák szárnyas ábrázolásai. Ezt jelképezi Attila sólyma, az újgurok, mongolok szent madara, a szkíta szárnyas istennők, vagy az ősanyát, tojásával megtermékenyítő, kínai, húsvét-szigeteki fecske. De „közelebbi” példával szolgálva, az sem véletlen, hogy Zeusz hattyú képében termékenyíti meg Lédát. Egy szó, mint száz, a mi Turulunk mag-, lélekhozó (vivő) madár, amit a nagyszentmiklósi kincseken, vagy a rakamazi hajfonatkorongon lévő ábrázolások egyértelműen alátámasztanak. Viszont mit jelenthet maga a Turul szó?

Vannak akik, a tud szóból, vagy a tórul, tódul szavakból származtatják, mások a sumér tur (megújulás), ul (isteni erő) szógyökökből. Ugyan, az utóbbi értelmezés tökéletesen kiszolgálja elméletünket, mégis megemlítenék egy viszonylag egyszerű megoldást, ami a „túl-rul” kifejezésből eredeztet, mint túlról (odaátról) jövő értelemben.

De nézzük a másik eredetmondánkat, a Csodaszarvas históriáját. Amiben - pontosabban a Turul történettől eltérő voltában -, nem kevesen a magyarság különböző származásának bizonyítékát látják. Csakhogy a szarvast űző ikerpár (Hunor és Magor), a ragadozók által üldözött szarvasünő közismert, korabeli motívumára vezethető vissza, továbbá a régebbi leleteken, többnyire madár az üldöző. Valamint, tudnunk kell, hogy a pusztai népeknél a zsákmány elejtése, az abból történő egyszeri jóllakás szexuális tartalommal bírt. Mindezt összevetve – amennyiben a szarvast ősanyaként vesszük figyelembe – visszaköszönni látszanak a Turul história alapvető elemei. Tehát könnyen elképzelhető a két monda azonos gyökerekből való származása. Ez a bizonyos közös eredet pedig nem lehet más, mint maga a teremtés, a kezdetek kezdete, pontosabban az előzőekben taglalt misztikus örökségünk. Aminek keletkezési ideje meghatározhatatlan, legalábbis évezredek távolságába vész. Így nem csoda, ha a szájról-szájra átadott eseménysor változáson, jelentős átalakuláson ment át. Nézzük mindjárt a Földanyát, kinek személye a későbbiekben inkább vízhez, földhöz, dombhoz, hegyhez, vagy az ezekhez köthető állatok képében jelenik meg, de nem ritka az anya, a madár, vagy az életfa képzetének összeolvadása sem. Ezen metamorfózisok vetületei az ókori leletek korábban taglalt szárnyas istennő ábrázolásai mellett, a fatestű Tefnut, a szárnyas Ízisz (az örök anya), vagy az „életfát” magán hordó szarvas. De ide sorolandóak az általunk is ismert világköldöke, földköldöke kifejezések is. Persze bőven található az ősi formát hűen megtartó szimbólum is, ilyen a világközepén a Világfával elhelyezkedő nagy hegy, az újgurok szenthegye, az egyiptomi Nut-ból keletkezett „ősdomb”, a tibeti Csomolungma, aminek fordítása; a „Világ Anyja”. Hol is található a Szentfa, vagy az Életfa? A világ közepén, egy nagy hegy (Emes, a világ anyja) csúcsán. Ezek után az lenne az igazi csoda, hogyha a „Világfát” szarvaival megjelenítő szarvas nem épült volna be regéinkbe, hiedelmeinkbe, mint Magna Mater, minden élő, és „élettelen” anyja. Jó példa a hasonló történetek, az abban szereplők átalakulására, szarvasunk későbbi transzformációi; Ő a megszentelt hely, a haza kijelölője, a gondoskodó anya, „…ezer ága-bogán ezer égő gyertya…”, „Szarvai közt van a pirosan felkelő Nap…”, „Homlokán van az aranyos hajnalcsillag…” „Ő a világmindenség.”. Természetesen, az ilyen átváltozások jellemzőek az egész emberiség misztériumkincsére, példának okáért vegyük az azték Quetzalcoate-t, ami megfelel a maya Itzamma-nak, a nagyhatalmú Tollaskígyónak, a legfőbb istenségnek. Aki később, immár emberi tulajdonságokkal felruházván, vörös keresztekkel díszített köntösben tanítja népét. Igen, a Tollaskígyó, amit képzelet szülte lénynek, madár és kígyó egyesülésének tartanak. Mit is mondtunk, egyesülés? Biztos, hogy csupán képzeletbeli lénnyel állunk szembe, hasonlóan a mesebeli sárkányhoz? (Már amennyire a sárkány is az.) Nem lehetséges, a korábban tárgyalt archaikus impulzus - a sugárzó és a befogadó princípium ősi násza, a teremtés – következménye az „új Isten”, Quetzalcoate? Úgy vélem, lehetséges. Hiszen a madár, az isteni Mag közvetítője egyesül, a kígyóval, a sertéssel, a szarvassal, magával a földdel, az anyaggal. Hasonlóan a mai, Mexikó zászlaján látható, kígyót evő sashoz, amely motívum egyébként azték eredetű. Pontosabban, a hosszú vándorlásban elgyötört népnek, a kígyóból lakmározó sas jelezte az elfoglalandó, „új” haza helyét. Hogyan is történt ez a mi szarvasunkkal? Mit is mondtunk a ragadozó (madár) zsákmányából történő evésről? Igen, az üldözött, elejtendő szarvas mutatta meg az „új” hazát, és a zsákmányból történő egyszeri jóllakás, a pusztai népek szexuális szimbólumai közé tartozott. Azaz, mindkét eset, a ragadozó, a sas, mint fény-, napszimbólumok, az elejtett kígyó, ünő, mint földszimbólumok az ősfogantatást, az eggyé-válást, az egyesülést jelenítik meg. A Csodaszarvas pedig nem „degradálódott” iránymutató állattá, hanem a teremtés helyszínére, a származási helyére, a sokat keresett szent földre, az Édenbe vezeti el az ősi tanítást emlékezetükben megőrző népeket. Hogy mindez a véletlen műve lenne? Aligha hiszem.


Forrás: Szelek Szárnyán