|
Aprószentek - Giotto di Bondone |
A keresztény egyház szentjei és vértanúi
sorában legalábbis a Kr. u. II. század óta ünneplés tárgyai azok az
ártatlan kisdedek, kiket a Máté evangéliumában feljegyzett (2., 16-18.)
jámbor hagyomány szerint Nagy Heródes, az idemeai Antipatros fia,
Betlehemben és környékén azzal a szándékkal mészároltatott le, hogy
köztük a zsidók Messiását, féltett trónja követelőjét is leölesse.
E régisége mellett azonban az ünnep időpontja
jó sokáig ingadozott, a karácsonytáji többi emléknappal együtt. Ennek
oka azonban egyszerűen az, hogy maga ez ünnepkör középpontja régebben a
Vízkereszt volt. Erről csak a IV. század vége felé hárult át a Jézus
embertestben való első megjelenésének, tehát már a születésének
ünneplése az ifjabb Karácsonyra.
Az Aprószentek napja különben már az
evangélium tanúsága szerint is szorosabb kapcsolatban állott a
Vízkereszttel, legalább annyiban, amennyiben ez a napkeleti bölcsek
hódolatának az emléknapja. Hisz Máté imént idézett helye, a Heródes
öldökléséről szóló versek, egyenesen a mágusok jöttéből és abból a
körülményből folynak, hogy ezek Heródestől tudakolják a zsidók újszülött
királyát, kinek csillaga őket Júdeába vezérelte. A Karácsonnyal való
szorosabb kapcsolat különben már csak azért sem lehet régibb az V.
századnál, sőt talán ennél is fiatalabb, mert az Aprószentek napját
megelőző két ünnep kijelölése is a Karácsony dátumának végleges
megállapításától függött. Ez pedig, jóllehet már 554-ből említi egy
római ünnepjegyzék, legalább a nyugati egyházat illetőleg, általánossá
csak Justinianus császár egy törvénye erejével emelkedett.
Ugyanez időtájban válhatott el a
Vízkereszttel való kapcsolatból és csatlakozhatott negyedik napul (dec.
28.) az Aprószentek ünnepe is a Karácsony mellé.
Megkönnyítette ez áthelyezkedését bizonyára
az is, hogy valamint a Karácsony a római Saturnaliák, úgy az Aprószentek
napja az előbbiekkel kapcsolatos Sigillariák
pogány ünnepének örökébe lépni volt hivatva. Legalább rész szerint,
minthogy másfelől e pogány ünnep egynémely vonása a Saturnaliákat
kiszorító Karácsonyban szintén elég jó menedékre talált. Viszont az
Aprószentek napján dívó népszokások némelyike meg a Saturnaliákon
gyakoroltaknak örököséül ismerszik fel.
Egyébiránt az egész karácsonytáji idő, amely
tulajdonképpen már Advent első vasárnapjával kezdődik és Vízkeresztig
tart, körülbelül ugyanily hosszúságú pogány ünnepkörnek a helyét
foglalta el. Ennek csak középpontja volt a Saturnaliák eleinte 1, majd
2-3, utóbb 4, sőt a csatlakozó Sigillariákkal hétnapnyi ünnepe. Ehhez
meg már oly közel esett az Újév (Strenae)
napja, hogy a dec. 17-én kezdődő Saturnáliáktól egészen jan. 1-ig meg
sem szűnt Rómában az ünneplés, ajándékozás és dőzsölés. Ez az általános
cécó és dínomdánom pedig oly mélyen benn-gyökeredzett a megtérítendő
pogány lelkekben, hogy az egyház csak úgy tudott vele valahogyan
boldogulni, ha valamiképpen keresztény színezetet adott az ünneplésnek,
de az avval járó szokásokat, bármily idegenek valának is ezek az ő tanai
szellemétől, nem irtotta ki teljesen, hanem legfeljebb enyhíteni, és a
maga ünnepeivel vonatkozásba juttatni igyekezett.
A Saturnaliák, kivált az elnyomottak, a
rabszolgák és a társadalom egyéb mostoha gyermekeinek az örömünnepei, a
velök kapcsolatos Sigillariák pedig kiválóképpen az apró nép
megörvendeztetésére szánt napok voltak. Mind amazokon, mind ezeken
általános ajándékozás volt szokásban, amely a Strenae újévi ünnepén is
folytatódott.
A Sigillariákon különösen a gyermekeknek,
főleg bábukkal való megajándékozása dívott. Ezek különben is sok
mindenféle szabadságot engedhettek meg maguknak e napokon, éppúgy, mint a
rabszolgák a Saturnaliákon. Mint amazok gazdáikat úgy a gyermekek a
felnőtteket szabadon és büntetlenül bosszanthatták mókáikkal és
mindenféle pajtáskodásukkal. Képzelhetjük, hogy a fescennini dévajságok
honában és a farsangi bohóságok klasszikus szülőföldjén e tréfák
ugyancsak kemény próbára vetették a római „gravitas” [méltóság] ünnepies
komolyságát.
De az év e bolond szakában, amely valaha a
föld gyümölcseinek teljes betakarítása utáni hálaadás és egyúttal a
fordulóra került nap újjászületésén való öröm ünnepe volt, mindenki, még
a legráncosabb homlokú augur [madárjós] is, szívesen átengedte magát az
általános dáridónak. A tógát felcserélték csuklyás pongyola köntössel, a
dominóköpeny ősével: álarcosok csapatai futkostak az utcákon:
fáklyákkal, zenével járó körmenetek gajdoltak végig az egész városon:
harlekin csörgő-sipkás előde, különben is az itáliai népies bohózat, az
Atellana egyik állandó alakja, jól elpaskolta, akit éppen ért, a
csattogó pálcájával. Hegyen-völgyön síp- és dudaszó, tánc és lakmározás:
koszorús és mámoros fők ide s tovaröpködő élces ötletei mindenfelé a
levegőben, közben-közben egy-egy mérges fullánk is azok ellen, akik
máskor ilyet nem hagynának megtorlatlanul, de most a szent hagyomány
tiszteletéből ezt is tűrni, sőt hozzá jó képet vágni kénytelenek.
Az általános dévajkodás és az urak meg az
idősebbek tekintélyének e napokon fel sem vevése volt tehát a
Saturnaliák és a reájuk következő Sigallariák egyik fő jellemvonása. Mi
természetesebb, mint az, hogy ez ünnepi szokásokból valami az
Aprószentek napjára is áthárult, amely éppen a Sigillariák ideje tájára
helyezkedett a pogányság alkonyulata idején. Ez annál könnyebben
megtörténhetett, minthogy ennek a kivételes rakoncátlankodásnak valami
mélyebb erkölcsi értelmet is tulajdonítottak, és általa bizonyos
malasztban való részesülést reméltek. A Sigillariákon ajándékozott
agyag, bronz, utóbb a fényűzés emelkedtével pedig ezüst és arany-bábuk
és szobrocskák ugyanis eredetileg bálványképek, még régebben váltság-jelek
voltak a hajdani emberáldozatokért. De ugyanezeket ábrázolták, a
Saturnáliákon gyújtott színes viaszgyertyácskák is, amelyeknek későkori
utódaival a mi karácsonyfánkon is találkozunk.
Nem ok nélkül engedtek tehát e kivételes
napokon annyi szabadságot a rabszolgáknak és gyermekeknek, hanem annak
homályosan derengő tudatában, hogy ez általános örömünnep és őskor ama
barbár vallási törvénye alól való felszabadulást is jelképezi, amelynek
ércigája alatt valaha társadalmi állás különbsége nélkül valamennyien
raboskodtak. Saturnus, akinek nevével a Saturnaliákat kapcsolatban
lévőknek tartották, ha nem tökéletes párja is a görög Kronosznak, de
annyiban találkozik ezzel, hogy valaha ő is ember-, kivált gyermekfaló
istenség lehetett, még pedig a regének nem pusztán allegóriái
értelmében, hanem valóságos „Kindlifresser”. Ha később eleven áldozatok
helyett ilyek ábráival, gyertyácskákkal, sőt végül ember formájú
kalácsokkal is beéri, az a mind jobban szelídült erkölcsök egyik
eredménye. De ezek sem törülhették ki végképp a régibb kannibáli idők
emlékét, amely valamely újabb rokonjelenség ötletéből gyarapult erővel
lép a köztudatba.
Ilyenül szolgálhatott a Saturnaliák és
Sigillariák szokásaira vonatkoztatva a félig keresztény, félig pogány
Rómában a gyermekgyilkos Heródes emléke. Áldozatainak ünnepén kettős
okuk lehetett az evangélium mellett még a pogány szokásokat és
hagyományokat is tartó őskeresztényeknek arra, hogy gyermekeiknek
egyet-mást engedjenek és ajándékozzanak.
Az ajándékozás utóbb a Karácsonyra
összpontosult ugyan, de nem mindenütt és sehol sem kizárólag. Kijut
belőle a Karácsonyi ünnepkör egyéb jelentős napjainak, közöttük az
Aprószentek ünnepének is. De itt már bizonyos szolgálatok ellenértéke
gyanánt, amelyeket éppen a gyermekektől várnak a felnőttek. Szóljanak e
részben magukért az Aprószentek napján világszerte dívó népies szokások,
amelyek közül itt csak néhány példán akarjuk a legjellemzőbbeket
bemutatni.
Nálunk az Alföld déli vidékein, különösen Szeged környékén; de mindenütt is szokásban van e napon az ún. odericsolás.
Igaz, hogy e (neve vallomása szerint) szláv eredetű szokást a felnőttek
is gyakorolják. Szőregen pl. és Tápén a férfiak verik végig az
asszonyokat és leányokat mindaddig, amíg e kérdésre: „Hányan vannak az
aprószentök?” azt nem felelik: „Száznegyvennégyezren”. Ezért diót és
mogyorót kapnak ajándékba, másutt meg pálinkát, bort, sőt pénzt is. A dió és a mogyoró
ez idő tájt hagyományos. Valamint nálunk, kivált Karácsony és
Szilveszter éjszakáján, úgy a rómaiaknál a Saturnáliákon is dívott a
dióra való játszás.
Az odericsolás célját egy másik ilyen alkalommal mondani szokott versike árulja el, amelyből kitűnik, hogy egészségosztás
a vesszőzéssel járó szándék! Erre vall a hazánk egyéb vidékeiről
gyűjtött többi adat is, így némely helyütt, kivált a himlő, rüh és egyéb
kiütések ellen tartják e vesszőzést jónak. Bács megyében a kisebb
gyermekeket verik el hajlékony nyírfavesszővel az egészségosztó nagyobb
fiúk. Eközben verseket mondanak, melyek valamely régebben e napon
előadott Heródes-játék töredékei lehetnek. Ilyenek játszása pl. az
erdélyi szászoknál (Nagysiken) 1750-ig évenként szokásban volt. Másutt a
fenti kérdésre, hogy hányan vannak az aprószentek? azt szokás felelni:
365-en.
Karintiában mind a németeknél, mind a szlovén
lakosságnál a gyermekek fenyőgallyal járnak házról házra. Míg a
felnőtteket a gallyal megcsapkodják, versikét mondanak, mely
fordításomban így hangzik:
Fenyőgallyam vígan suhog, |
|
|
Ezért aztán ajándékot kapnak, mely többnyire aszalt gyümölcsből, dióból, almából és helyenként pénzből is áll.
Jellemző és a szokás pogány kori eredetét még jobban megvilágítja az, hogy némely helyütt e napon a gazda a gyümölcsfáit
is végig veri, azon hitben, hogy erre bőven teremnék. E verésnek tehát
ugyanolyan termékenyítő, áldó, szaporító, gonosz hatást elhárító erőt
tulajdonít a homályosan bár, de még mindig feltetsző pogány szellem,
mint aminőt a fescennini pajkoskodásoknak tulajdonítottak a régi rómaiak gazdasági, családi és állami ünnepeiken. Amit a fascinummal,
a termékenység jelképével akartak elérni a rómaiak az irigy és ártani
sóvárgó szellemek megfékezésére, ugyanazt óhajtja a nép még ma is
világszerte a sok termékenyítő és áldó babonával. Ezek gyakorlatára
pedig ősidők óta a téli napfordulat idejének tája a legalkalmasabb. Hogy
Aprószentek napján az áldás és egészség osztása elsősorban az ártatlan
gyermekek hatalmában van, az e nap keresztény vallási értelmével függ
össze részben. De csakis részben, mert amint láttuk, némi alapja az
evangéliumi vonatkozású ünnep pogány elődjében is meglelhető.
Kitetszik ez az Aprószentek napján dívó
flamand szokásokból is, amely szerint a gyermekek a betlehemi kisdedek
emlékünnepén valósággal felfordítják az egész házat. Valamint a római
Saturnáliákon a rabszolgák és a gyermekek voltak az urak, és teljesen
felfordult világot játszottak vagy egy hétig: úgy Belgiumnak, kivált
flamandok lakta vidékein, dec. 28-án a gyermekek szüleik és nagyszüleik
ruháit öltve magukra, „én atyuska, én anyuska vagyok” kiáltozással
ugrándoztak az öregek nyakába. Hogy az örömük teljes legyen, meg is
ajándékozzák őket. Franciaországban meg, főleg Párizsban, régente e
napon a hivatalba lépők, az újonctanulók, s egyéb kezdők, akiket
tréfásan „sárga csőrűek”-nek (béjaunne) hívtak, bizonyos adót fizettek. A
párizsi kollégiumok e béjaunne-jait
egy föléjük rendelt elöljáró, a „sárga csőrűek” apátja szamárháton
nyargalva vezette végig a városon, és szentelt vízzel hintette meg.
Ebben kétségtelenül a „szamarak és bolondok” középkori ünnepének egyik
csonka emléke rejlik. Ez ünnep pedig szintén a Saturnaliák egyik késői
sarjadéka, amely ellen az egyház váltig küzdött ugyan, de teljesen nem
tudta kiirtani. Egyes nyomai még most is ott bohóskodnak a karácsonyi
misztériumok némely tréfás, sokszor elég durva pajzánsággal fűszerezett
részletében. A szamárnak különben is megvolt a jussa az Aprószentek és
az egész karácsonyi ünnepkor szertartásaiban való részvételhez.
Keresztet viselő hátán menekült a Heródestől üldözött Megváltó kisded
korában Egyiptomba, és szamárháton vonult be utóbb diadalmasan a nép
hozsannáival üdvözölt Messiás kínszenvedésének szent városába. S
valamint már születésekor egész sereg ártatlan vértanú került ki miatta a
gyermekek sorából, úgy diadalmenetén is a gyermekek üdvkiáltása esett
isten-emberi szívének legjobban.
Méltó és illő tehát, hogy születése napján és
az Aprószenteknek ehhez oly közel eső ünnepén ma is örömmel teljenek el
a zsenge szívecskék, melyekben a kis Jézus mennyei képe még oly tisztán
tükröződik. A betlehemi kisdedek vértanúságának emléke az egyház ősrégi
himnuszainak különben komor fenségébe is egy enyelgőbb sugarat ejt, s
rózsákat hint e mosolygó angyalsereg égi játszóterére, midőn így ünnepli
őket:
S mint feslő bimbót a vihar, |
Letört az Úrnak ellene, - |
Üdv néktek, Krisztusért halók |
Kik fenn az égi trón előtt |
Babéritokkal játszotok!
Forrás: Katona Lajos: Folklór-kalendárium (mek.niif.hu)