Ha semmi más nem segít, próbáld ki ezt!

Charles Schwab megkérdezte egyszer az egyik acélüzem igazgatóját, akinek az emberei a megszabott mennyiséget nem tudták megtermelni: "Mi az oka annak, hogy olyan ügyes ember, mint ön, nem tud annyit termelni az üzemében, amennyit kellene?" Az igazgató így felelt: "Nem tudom, pedig már mindent megpróbáltam, de sem a szép szó, sem a szidás, sem az elbocsátással való fenyegetés nem használt. Egyszerűen nem dolgoznak többet." Véletlenül éppen a vége felé járt a nap; közel volt az éjszakai váltás ideje. Schwab kért egy darab krétát, aztán a legközelebb álló munkáshoz fordult: " Hány szalajtást csinált ma ez a csoport?" A válasz az volt, hogy hatot. Schwab nem szólt semmit, csak a krétával egy hatost rajzolt a padlóra, aztán elment.
Mikor az éjszakások megérkeztek, meglátták a hatost és megkérdezték, hogy mit jelent. A nappali munkások így feleltek: Itt volt a nagyfőnök és megkérdezte, hány szalajtás-unk volt ma, és mondtuk, hogy hat. Azt írta a padlóra." Másnap reggel Schwab ismét végig ment az üzemen. Az éjszakai csoport kitörölte a hatost, és egy hetest írt a helyére. A nappali munkások első pillantása erre a hetesre esett. Micsoda? Szóval az éjszakaiak különb legényeknek hiszik magukat? No, majd megmutatjuk nekik! Keményen nekigyürkőztek, és mielőtt elmentek, egy óriási hivalkodó tízes számot hagytak a padlón. A termelés pedig nőttön nőtt. Ez az üzem, amely ezelőtt hátul kullogott a termelésben, rövidesen többet teljesített, mint bármelyik vetélytársa.
A módszer?
Hallgassuk meg Charles Schwab szavait. "Ha bárkivel el akarunk végeztetni valamit, versenyre kell ösztönöznünk. Nem a szennyes, pénzsóvár küzdelemre, hanem a másokon való túltevés vágyára gondolok." Ez az: túltenni a többieken! A versengés! Odadobni a kesztyűt! Biztos módszer az önérzetes embereknél! Versengésre való kihívás nélkül Theodore Roosevelt sohasem lett volna az Egyesült Államok elnöke. Nemsokkal azután, hogy Kubából visszatért New Yorkba, jelölték New York állam kormányzójának. Az ellenzék rájött, hogy a törvény szerint már nem ennek az államnak a lakója; erre Roosevelt megriadt, és vissza akart vonulni. Thomas Collier Platt azonban nem hagyta annyiban, és nyilvánosan megkérdezte: "Csak nem gyáva a San Juan Hill-i hős?!" Roosevelt felvette küzdelmet -- a többi pedig a történelemé. Ez a kihívás nemcsak az ő életét változtatta meg, hanem hatással volt az amerikai nép történelmére is.
Nemcsak Schwab és Platt ismerte a kihívás hatalmas erejét, hanem Al Smith is. Amikor Smith New York állam kormányzója volt, nagy nehézségekkel kellett megküzdenie. A Sing Sing fegyháznak, az Ördögsziget után a világ e leghíresebb büntetőintézetének, nem volt igazgatója. A börtönben egymást követték a botrányok. Smithnek erőskezű emberre volt szüksége, igazi vasemberre. De ki legyen ez? A New Hampton-beli Lewis E. Lawest szemelte ki erre a célra.
"Mi lenne, ha átvenné a Sing Sing vezetését? -- kérdezte meg kedélyesen Lawestól -- Tapasztalt emberre van ott szükség." Lawes zavarba jött. Ismerte a Sing Sing veszélyeit. Mindig politikai kinevezésnek számított ez az állás, és ezért a politikusok szeszélyeinek volt kitéve. A börtönigazgatók jöttek és mentek; egyikük csak három hétig állt az intézet élén. Lawes előtt szép pályafutás állt enélkül is; vajon megéri-e a kockázatot?
Ekkor Smith, aki látta Lawes habozását, hátradőlt a székében, és mosolyogva így szólt: "Fiatalember, megértem az ijedelmét. Nehéz hely az. Csak erőskezű ember állja ott meg a helyét." Bizony, ez is kihívás volt. Lawes úgy gondolta, kipróbálja, hogy elég erőskezű-e. Elfogadta az állást -- és ottmaradt. Ő lett a világ leghíresebb fegyházigazgatója. Könyve, amelynek a címe Húszezer év a Sing Singben, több százezer példányban kelt el. Rádióelőadásokat is tartott; fegyháztörténeteiből a filmek tucatjai születtek. A bűnözőkkel való emberi bánásmódja pedig csodákat tett a fegyházi életben.
"Sohasem tapasztaltam -- mondta Harvey S. Firestone, a nagy gumigyár megalapítója --, hogy a pénz és egyedül a pénz össze tudná hozni, vagy együtt tudná tartani a jó munkaerőket. Azt hiszem, csak a versengés képes erre..."
Ez az, amit minden sikeres ember szeret: a verseny. Lehetőség az önmegvalósításra, értéke bebizonyítására, a kiemelésre, a győzelemre. Ezért rendezik a gólyalábon járás, az árbocon ülés meg a lepényevés versenyeit, hogy kitűnjenek, hogy fontosnak érezzék magukat.
Ha tehát az emberek gondolkodását -- az önérzetes, bátor emberekét -- magadéra akarod formálni, ez a szabály:

HÍVD KI VERSENYRE A MÁSIKAT!


Forrás: Dale Carnegie: Sikerkalauz (245-248. oldal) – Minerva, Budapest, 1989