A balett

A balett a XV. századi Itáliában alakult ki, amikor az arisztokraták hivatásos táncmestereket alkalmaztak.

Ilyen alkalmakkor az udvaroncok, udvarhölgyek drámai dialógusokat és méltóságteljes táncokat (olaszul ballo) adtak elő. Ezek a csillogó színpadi produkciók a francia királyi udvarban is meghonosodtak, miután az itáliai Medici Katalin házasságra lépett II. Henrik francia királlyal, s magával hozta a pazar balettelőadások megrendezésének szokását.
Az udvari balett már éppen veszíteni kezdett népszerűségéből, amikor 1643-ban XIV. Lajos lépett a francia trónra. Az új király nem csupán megőrizte és továbbfejlesztette a balettelőadások hagyományát, de maga is részt vett bennük, egészen addig, míg annyira el nem hízott, hogy nem tudott már táncolni. A "Napkirály" nevet is egy szerepe nyomán kapta, Az éjszaka balettja c. előadásban a Nap jelmezében jelent meg a fején koronával.

XIV. Lajos uralkodása idején a balettelőadások megszaporodtak, a színpadi látvány minden addiginál pompásabb volt. A műkedvelő főúri táncosok mellett megjelentek a hivatásos táncművészek. E művészet tökélyre vitele céljából Lajos 1661-ben megalapította a Királyi Táncakadémiát. Tíz év múlva létrejött a Királyi Zeneakadémia. A kettő egyesülése után a Királyi Zene- és Táncakadémia alkotta a párizsi Opera előadásait. Ennek színpadán jelentek meg az első hivatásos táncosnők 1681-ben. 32 évvel később a párizsi Operában balettiskolát hoztak létre, hogy elegendő képzett táncos legyen az új, népszerű műfaj, az opera betétjeinek előadásához. A ma is fennálló iskola első híres növendékei Marie-Anne de Camargo és Marie Salle, valamint a férfitáncos Louis Dupré voltak.

A táncstílusok jó ideig alig változtak, amíg Jean-Georges Noverre francia táncos és koreográfus újfajta elgondolásait át nem ültették a gyakorlatba. Noverre azt akarta, hogy a szabadabb mozgás érdekében a táncosok vessék le a kényelmetlen jelmezeket, ne öltsenek álarcot és igazi jellemeket alakítsanak. Jean Dauberval 1789-ben Noverre sok javaslatát, újítását felhasználta a Rosszul őrzött lány c. balettje megalkotásakor. A darabban nincs szó istenek és istennők hősteteiről, nincsenek maszkok és merev jelmezek.

A romantikus balett

A XIX. század elején a romantika minden művészeti ágban éreztette hatását, így a balettban is. Feltámadt az érdeklődés a folklór és a középkor, az ősi mondák világa iránt. Romantikus stílusjegyek jellemzik a Szilfid és Giselle c. balettokat is. Ez idő tájt alakult ki a légiesség illúzióját fokozó spicctechnika, ám mivel ekkor még nem léteztek a mai balerinák által használt, tömött orrú spicc-cipők, a táncosnők csak nagyon rövid ideig tudtak lábujjhegyen állni és táncolni. Az itáliai Marie Taglioni emelte e spicctáncot virtuóz ügyeskedésből a táncművészet fennkölt eszközévé. A romantikus balett a balerinakultusz csúcsa volt, a férfitáncosok partnerük árnyékában maradtak. Taglionin kívűl, Carlotta Grisi, Luceille Grahn, Fanny Elsser, és Fanny Cerrito voltak a korszak ünnepelt belerinái.

A klasszikus balett

Egy francia táncos Marius Petipa a Szentpétervári Balett vezető táncosa. Bár Nyugat - Európában már alkotott néhány balettot, az igazi siker 1862-ig váratott magára. Ekkor vitte színre Szentpétervárott a fáraó lánya c. darabot, amely akkora diadalt aratott, hogy Petipát kinevezték a társulat első balettmesterévé , ezen a poszton aztán 40 évig meg is maradt.
Nem kevesebb, mint 50 egész estét betöltő balettot koreografált. Hírnevét a következő három balettnak köszönheti: Csipkerózsika (1890), Diótörő (1892), Hattyúk tava (1895). Mindhárom Csajkovszki zenéjére készült, s a Petipa által tökélyre vitt "klasszikus" stílusban a mindenkori balettrepertoár legnépszerűbb darabjaivá váltak.

Az orosz balett

Ahogy Petipa öregedett, pétervári táncosai kételkedni keztek a mester előírta klasszikus stílus szigorú szabályiban. Érdekesebb történetekre vágytak, s szerettek volna megfelelni a kor kihívásainak, vagyis a kortárs képzőművészeti hatásokat is visszatükröző díszletek között, modern zenére komponált táncműveket akartak előadni. A cári balett lázongó művészei között volt Mihail Folkin táncos is, akit 1909-ben Szergej Gyagilev fölkért, hogy dolgozzon együtt vele Párizsban egy évadon át, amikor is bemutatta az orosz balettot a francia közönségnek. Az 1909-es párizsi évad diadalmenet volt. Az Orosz Balett (Ballets Russes) társulatának némelyik produkcióját sokan vitatták, annyi azonban biztos, hogy nagy hatással voltak a balettra. Folkin koreográfiái A rózsa lelke, a Tűzmadár, a Petruska és más balettok ma már a század klasszikusainak számítanak. A társulathoz tartozott Anna Pavlova, aki Folkin Haldokló hattyú c. koreográfiáját minden idők legnépszerűbb táncszólójává tette és minden idők legkiválóbb férfitáncosa Vaclav Nizsinszki is, aki maga is koreografált. Gyagilev a balettot a táncművészetek valóságos gyújtópontjává tette, s ezzel forradalmi újdonságok létrejöttét segítette elő a zenében és a látványtervezésben. 1929-es halála után társulata feloszlott. Ám egyik tagjuk, a Szentpéterváron tanult George Balachine idővel New Yorkban telepedett le, ahol megalapította a School of American Ballet nevű iskolát, ebből jött létre az 1948-ban átalakult New York City Ballet. Balachine a XX. sz. egyik leghatásosabb koreográfusa lett. Gyagilev másik pártfogoltja, Serge Lifar 1945-ig a párizsi Opera balett - társulatának igazgatója, működése alatt a francia balett új fénykorát élte. Gyagilev befolyása Angliában is érezhető mind a mai napig. Társulatában tűnt fel: Marie Rambert, Alicia Markova és Ninette de Valois. Markova partnerével Anton Dolinnal hozta létre a London Fesztivál Balett elnevezésű társulatot, ez ma az Angol Nemzeti Balettegyüttes. Ninette de Valois nevéhez fűződik a Vic-Wells Balett és egy balettiskola alapítása. Növendékei közé tartozott Peggy Hookham, aki később Margot Fonteyn néven kora legkiválóbb balerinája lett, a Vic-Wells Társulata pedig a brit Királyi Balett néven vált világhírűvé. Európa legnagyobb balett társulatai közül talán csak a koppenhágai Dán Királyi Balett maradt érintetlen Gyagilev és az Orosz Balett hatásától. A szentpétervári cári balett - utóbb Kirovnak nevezték - és a moszkvai Bolsoj is túlélte az orosz forradalmat és a kommunista rendszerben sem veszítettek csillogásukból.


Forrás: Kultúrport