TÖRÖK SOPHIE: BOLDOG ASSZONYOK

Mikor benyitott az orvos szalonjába, hirtelen visszadöbbent: mennyi ember! Botorkálva s a rácsüggesztett szemektől zavartan menekült az első székig s félénken leült, ügyetlen, kényelmetlen mozdulattal, s moccanni sem mert, bár lábai zsibbadoztak s szíve torkáig áradt.

Az asszonyok ültek körös-körül a vászonhuzatos szalonszékeken, kényeztetett és kényeskedő úrinők. A leány nézte őket, mint izgató látványt, mint szinházat, mint az Élet nagy jelenését! a hálószobák fészekillatát érezte rajtuk! Sóvárgó ösztönei előtt vetetlen ágyak kísértettek, kéjes bágyadás... szenvedélyesen becéző férj... gyermekváró misztérium! ahogy zavaros-éles serdülőkorából őrizte az asszonyi élet és anyaság borzongató képeit. Gyötrő irígységgel nézte őket, iszonyatos boldog lehetőség megannyi! ezek a lomhán büszkélkedő asszonyok! ez a szemérmetlen és dicsekvő anyaság! óh, ez a hivalkodó anyaság!

A figyelem, mit bájos gyermek-arca s kislányos alakja keltett e helyen, lassankint elfordult tőle; a gyenge selyem alatt érett melleiket mutogató nők visszatértek lényük legfőbb és örök témáira: szülésekről beszéltek, idézték iszonyú éjszakáikat, foganás örömét és foganás félelmét, beszéltek síró-rívó gyerekről, némán rugdalódzó magzatról s elvetélt gyenge kis csiráiról. A gyerekleány sápadva hallgatott, viziós szagok szédültek ideges orra előtt, szerelem szaga, vér szaga, újszülött csecsemő anyatej szaga - mily szörnyű nyíltság! csupa érett, betelt szemérmetlen virág! De ágyak és testek e kitárt meztelensége előtt mégis heves kéjt érzett, gyötrő és ópiumos kéjt, felszakadt csomók őrületig zavarodó mámorában, óh, micsoda leplek hasadtak le róla! megmeztelenítve gyermekkorának küszöbalatti chaoszos titkait! Értelmetlen, rég elsülyedt emlékek tolakodtak föl friss élmény erejével, látta magát rácsos kis ágyában, hol alvást színlelve hallgatta a rettenetes beszédet anyja s a doktor között, a rettenetes nyögést, rettenetes neszét a márványra koccanó hideg műszernek, s véres víz rettenetes csobogását, - a halott kistestvér ijesztő fantomjával eltorzult arca előtt.

Kissé hátrább dűlt a széken, legalább fizikailag megnyugodva, s egy képes ujságot vett le az asztalról. - Rosszul kezdődik! - gondolta, ennyi asszony! Valahogy azt képzelte, hogy egyedül lesz itt, s amint belép, rögtön beszél az orvossal. Ez a sok fölényes úriasszony megzavarta, s a hosszú várakozás kínja idegeire ment.

Torka még egyre lökte az undor sűrű, olajos hullámait, az ágyban töltött két nap rettenetes emléke vészjelekkel táncolt előtte. Eleinte talán maga is elhitte, hogy csak múló rosszullét... gyomorrontás... - vagy csak még akkor nem mert gondolkozni!... Mintha még most is ott zúgna fejében a szomszéd szoba varrógépének fürészelő zaja, óh, csillapíthatatlan kísérőzene élete legsötétebb perceihez! Itt ülve egy idegen orvos szalonjában, mint távoli idegenre nézett vissza: látta magát puffadó párnákba sülyedve, sülyedve és émelyegve a lesötétített szoba magányában, kísértve vidám varrólányok viháncoló hangjától, aggódó anyja sopánkodó hangjától és kísértve szagoktól, külvárosi utcák poshadt zöldségszagától, a varroda vasalószagától, ruhát próbáló hölgyek átható parfümszagától; se ajtó, se ablak nem tudta elzárni tőle a világot, a tépőhangú, émelygőszagú világot! s mi zárhatta el észbontó gondolatait? amikkel úgyis szembe kellett már néznie!

Egy új asszony lépett be az orvos szalonjába, kit férje a küszöbig kísért, s gyengéden támogatott, - bágyadtarcú szép szőke nő volt, drága selyemruhája takarva mutogatta boldog állapotát.

Elviselhetetlen fájdalom volt ezt nézni, de a fiatal leány nem tudta elborult szemeit levenni róluk, e felmagasztosult boldog asszonyokról! kiket szerelmes férj erős karja támogat a nehéz úton, kiket védelmező fészek vár, kiket fenséggel véd az asszonyi cím méltósága! nekik nem kell élettel duzzadó testüket még szégyelt titokkal is megterhelni, kettős szívverésüket nem akasztja el alázott félelem.

- Olyan könnyű, kicsi keze van, mint egy asszonynak, - mondta egy paciens. Mikor az első kisfiam született, egész éjjel mellettem volt, azóta nem engednék mást magamhoz!

- Négy gyerekemet hozta ő a világra! - mesélt egy másik asszony. A negyediket fogóval kellett elvenni, mondta is utána, hogy most majd jó lesz vigyázni! dehát mégis csak megtörtént a baj! Ideszaladtam könyörögni neki, doktor úr, ha Istent ismer! Ő borzasztó szigorú... dehát mégis segített rajtam. Azt mondta: maga már megtette a kötelességét... Most elválasztom a kislányt...

...segített rajtam! - mint mentőszózat harangozott a leány füleibe. Segített! nem lesz irgalmatlan...

...az ilyesmi sok pénzbe szokott kerülni! - tört rá váratlanul egy cinikusan józan gondolat. De a retiküljében csak közönséges orvosi vizitre való kisbankó rejtőzött, azt is úgy vette el titokban az anyja fiókjából, ...a vékony jegygyűrűvel együtt, mely most dermedt kislánykezén dicsekszik...

Nem sok tapasztalata volt az életről, özvegy anyjának egyetlen gyermeke, kit a robotoló varrónő kisasszonynak nevelt, szegény külvárosi félkisasszony! De édes gyermekarcán a proletárlányok koraérettségéből is volt egy vonás, a sokszeretőjű varrólányok társasága nem maradt nyom nélkül; most váratlanul arra gondolt, hogy a férfiak viselni szokták az ilyen költségeket... Elpirult, legmélyebb szégyenig izgatva, inkább meghalna... A kedvesre gondolt, úri, szép ifjú kedvesére, dehát volt-e perc, amikor nem őrá gondolt? Rémületek, izgalmak és fájdalmak chaoszában is nem őt érezte egyre? mint egymásra rajzolt képek között a legélesebbet. Patikus! ez a legszebb, legédesebb szó volt, alázatot érzett, talán nagyonis cselédalázatot! A hűs patika kimondhatatlan illata szédítette már tornyos emlékeit, a laboratórium plüspamlagán eltöltött órák sikoltoztak feléje, hűs, édes, halálos őrjítő illatok! A titkos fiókok, mérges tégelyek, tarka üvegek és fenséges márványfejek mint elvarázsolt mesebarlang, staffázs voltak körülötte, életének vészes díszlete. Őrült volt! eszeveszett őrült! hová jutott?... A kedves most valami vidéki kurián nyaral, egy vidéki kuria kisasszonyánál nyaral! Nővérei, kiknek ruhát szokott hazavinni anyja szalonjából, diszkrét célzásokkal dicsekedtek: gazdag leány... előkelő... Dehát mi mást várt? Talán a szerelem romantikus hatalmában bízott, mely elsöpör minden korlátot? Miért is nem volt démon, kacér, gonosz! Ha a férfi hívta, alázattal ment, ha elküldte, némán távozott, - félénk, áhitatos, szerelmes kis cseléd! bűvölt gyermekajkát merte-e bizalmas szóra is nyitni valaha? De halálfélelemig hajszoltan most minden idege védelemért sikoltott, óh, erős vállára símulni mégegyszer! ruhájának kábító, babonázó illatát szívni mégegyszer! Elérhetetlen úri erejéhez menekülni! - De jaj! a gyógyszertárban idegen arcok néztek rá, s a laboráns, szerelmük meghitt tanúja, nem akarta megismerni! A nővérekhez is elment, egy új párizsi divatlap nehezen kieszelt ürügyén: - jó, majd legközelebb felnézünk, - mondták - úgyis alighanem több nagy toaletre lesz szükségünk... A bátyjuk címét mondják! - sikoltott benne egy hang, de illedelmes ajka csak halk kezétcsókolom-ot ejtett.

Az orvos ajtaja negyed- s félórai időközönkint nyílt csak, mégis a paciensek lassan elfogytak, már csak hárman várakoztak a leány előtt, s öten-hatan utána. Mit is fog mondani? Vizsgákon való felelés páni félelme elenyészett mostani izgalmához képest; ügyetlen szavakat fogalmazott már ezredszer ujra: Kristófné vagyok... egy nagy kéréssel... nem! nem! óh, ha úrinő volna! fölényes, könnyen csevegő asszony, szellemes, büszke úri szavakkal!

Ha szegény jó anyja tudná... dehát mi lehet nagyobb az ő szenvedésénél! Az imádott férfi gyermekével... milyen boldogság... és nem lehet! nem... Pici, finom kis kezecskéje volna s csodálkozó nagy kék szeme... azzal a bálványozott tekintettel! és puha édes testecskéje... ölelni lehetne... csókolni... Apró kelengyére gondolt, csipkés szalagos pici főkötőre... majdnem felzokogott: nyilas vágyai szívéig csapódtak.

Mint lidércnyomás valószínűtlen álomban, ment az ajtó felé, egy fehérköpenyes idegen ember felé: Kelemenné... Kelemen doktor úr? - dadogta őrült zavarban - Kristófné... majdnem elalélt, szinte bebotlott a szobába, ahol a doktor szó nélkül leültette, vizes poharat tartva kocogó ajkai elé.

- Na, most már jól vagyunk, úgye? - szólt, s mint okos, jó bácsi, megsímogatta a kis szenvedőt. - Hát lássuk, mi a panasz?

- Egy idő óta... - lehelte a leány.

- Várjunk csak! - a doktor íróasztalhoz ült, s toll után nyúlt.

- Szabadna mégegyszer a nevét?

- Kristófné. Kristóf Gézáné. - A hazug szavak eltörölhetetlenül ültek a nagy könyvben.

- S hány éves, kis nagyságos asszony? Azt hiszem, még bátran elárulhatja!

- Tizennyolc!

- S mióta van férjnél?

- Egy éve... - s ártatlan őzszemei irgalomért esedeztek.

Az orvos tovább kérdezgetett: mikor lett nagyleány? S a periódusok? Ahá! - no, üljön csak fel ebbe a székbe, majd meglássuk.

Hogy ezt a szégyent is túl lehet élni! Alázott könnyei kiömlöttek, szegény kitakart térdei hideglelősen rángatóztak szétnyujtott talpain, kacsaszájú hideg műszer gyötörte gyermektestét - óh, szörnyű, szégyenteljes élet!

- Bátran, kicsi asszony! Bátornak kell lenni! Szép kis gyermekünk lesz, szép bizony, egészséges! öröm látni ilyen erős fiatal anyát! Támogatva vitte a leányt vissza a székhez, - mondhatom, ritkaság ilyesmi manapság! Negyvenéves kiszáradt nők jönnek, hogy most már segítsek... segítsek a bajon, amit sokéves bűnös könnyelműséggel szereztek! vénkorukra akarnak anyák lenni.

- És hát kedves nagyságos asszonyom...

A leány megnyílt ajkkal nézett reá, előbbi sötét keserűsége elolvadt, valami váratlan, édes boldogságot érzett, boldogságot, noha tudta már, hogy nem hozhatja szóba azt, amiért idejött... De nem akart most erre gondolni se, élvezni akarta váratlan helyzetét: hogy ő most gyermeket váró boldog fiatal asszony... akinek ura és külön otthona van... aki olyan törvényes, rendes asszony, mint azok künn... Ártatlan lelkén vérzett a hazugság, de már nem tudta ledobni, nem, két kézzel, szomjasan kapott utána, mint kiéhezett morfinista a csillapító édes méreg után. S percek mulva már gyönyörű szerepében élt csupán, áradva, s felvillanyozva élt benne, ezer finom kis részlettel, mint komplikált szinésznő, s lágy pillákkal árnyas barna szemein fényes csóvákkal lobogott az öröm.

...Minden reggel puha kis kefével meg kell dörzsölni a mellecskéket... ez szükséges előkészület. Mert bizony az a kis kópé nem lesz nagyon kíméletes, mikor megéhezik! Edződni kell hozzá. Aztán most ne járjon ám egyedül. Ebben az állapotban szédülősek az asszonyok... kedves férje kísérje el, ha sétálni megy... mivel foglalkozik a kedves férje?

- Á... mi... igen... mi menekültünk Erdélyből... s a férjem... ő most a törvényszéken van... - elhallgatott, megrémülve, hogy még talán a címét is megkérdi, mit mondjon? Hátha olyan címet mond, ahol éppen ismerőse lakik a doktornak! Riadtan kutatott emlékeiben valami alkalmas ismerős után, kinek adatait elmondhatná. De a doktor nem érdeklődött tovább, a menekült célzásra felsóhajtott: bizony, ez a rettenetes háború! no, de csak legyen sok ilyen fiatal egészséges asszonyunk!

Talán már menni kellene? Idegesen gondolt a künn várakozókra, de mint édes kényszer nyügözte székéhez a bűvös téma. Másnak egy egész hosszú, boldog asszonyi élet jut, neki csak ez a pár perc... mint vizbefúló, kapaszkodott látszat-boldogságához, halkan, szégyenlősen beszélni kezdett az uráról, aki türelmetlen reménnyel várja őt... s a boldog hírt... Ez már igaz volt, való eleven élet! fölötte a kicsi hazugságoknak, az ura! aki várja és félti s csak őérte él! Beszélt a kedves kis lakásról, cselédről, akivel annyi baj van... És anyósról, sógornőkről, mint egy igazi asszony. Most majd hozzájuk költözik az édesanyja is, mert úgye nem jó ilyenkor, ha házigondokkal mérgelődik az ember?

- Félidőig nincs sok tennivaló - szólt az orvos. - Akkor majd, úgy három-négy hónap mulva lesz néhány tanácsom. Most csak pihenni kell és jól táplálkozni.

- Jaj, úgy utálom az ételt! - húzta el édes finnyáskodással a száját.

- Na, persze. Jól teszi, ha ágyban reggelizik. És ha erős a hányinger, igyék jeges limonádét. Komolyan kell venni a dolgot, ez a legszentebb idő egy asszony életében, most már felelős egy másik életért is. Türelmesnek kell lenni, hősnek! Bizony, ilyen pici gyerekasszony, s ép olyan kötelességtudó komoly anya lesz, mint a régi nemzetes asszonyok. Üdvözlöm a kedves férjét, nagyságos asszonyom! Gratulálok neki!

Menni kellett. Még nyujtotta a kezét, még visszanézett az ajtóból a szobába, ahol hitvány kis élete legboldogabb perceit töltötte. Ahol szégyene és hazugságai felmagasztosultak, ahol valósággá vált az Elérhetetlen, valósággá egy eleven ember előtt...

Végigment lassan a szalónon, kényes, suttogó úriasszonyok közt, emelt fejjel, s titkon búcsúzva aranyrámás képektől, vászonhuzatos fotelektől, s már az előszobából is kinn volt, túl a meghajló szobalány látókörén, - eddig még bódultan folytatta szerepét; ő asszony! feleség! s az ura várja... s most üres és hideg lépcsőház sötétje zuhant reá, dülöngő, sülyedő lépcsőház, egy távoli, ijedt gázláng részeg lobogásában; - az uram vár! - de már leszakadt reá minden otromba súlyával az elviselhetetlen Valóság. Hol az én uram, aki vár? Hol van egy akármilyen utolsó hitvány férfi, aki nevet adna... és hűséges szeretetet... Mint meggyötört kis állat, szeretett volna visszafutni a jóság enyhítő szavaiért, új ópium bódulatáért, védelemért! A jelen szörnyű volt, leírhatatlan! s szájában még az üdvösség foszló íze... A karfára dült, émelygő szédületben, elbillent lábai alatt táncolt a gázláng.

Meg kell halni... meg kell halni!

A gázláng ugrált, oszlopok és fokok csavarodó zűrzavarában, mint nyelv, csúfolódó nyelve az ördögnek! jaj! vissza! visszamenni! könyörögni! ha Istent ismer!...

De támolygó feje már átlibbent a himbáló korláton, s még látta a lángot, ugráló, részeg lángot, mint kiöltött csúfolódó nyelvét a Kárhozottnak...

Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 5. szám