Gellért Oszkár: Magamhoz

Nézd, ott a kis felhő-gomoly.
Tömörülni akar, hogy életadó
Esőt árasszon a földre,
S nedve füvek fák husában éljen.
És vége már.
Még össze sem állott,
S már foszladozik, mert
A Nap elé hajtotta a szél.
S a Nap: halála. Magába szívja.
Egy pillanat, s emléke a földön
Volt nincs. Árnyéka sem él.

Most húnyd a szemed le.
Miért is gondolsz mindig ilyenkor
Életed annyi fekete fekete
Nappalára,
Mikor úgy érezted: meghalni volna jó.
Miért nem inkább
A csillagos éjjelekre,
Mikor úgy érezted:
Beh jó is volna megszületni!
Elérni a partot, a földi partot
A Mindenség méhében úszva:
Óh, hányszor akartad.

Most nincs már más:
Olvadj a Napba, megadón.
S gondolj csak arra:
Ha lelked nedvvé súlyosul,
És páraként nem illan el,
Mielőtt még földet ért:
Mi lett, mi lehetett volna?
Ne arra,
Hogy hányszor akartad életedet
Eldobni magadtól.
Hogy hányszor akartál megszületni
Évezredek során:
Csak erre,
Napba-szállásod pillanatáig
Csak erre,
Mindig csak erre
Gondolj.

S hogy meddők voltak teveled
Anyáid

Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám