A beretvás róka - japán népmese

Valamikor, réges-régen a hegyek rengetegében élt egy róka, aki hírhedt bűbájos és csínytevő volt. Az emberek csak beretvás rókának hívták, mert a hágón átkelőket mind egy szálig csúful rászedte, s úgy megberetválta, hogy egy árva hajszál nem sok, de annyi sem maradt a fejükön.
- Hát nincs köztünk egy se, aki ép fővel térhetne haza a hegyről? - mondogatták a falubeliek, mintha csak ez volna a szavuk járása.
- Na hát majd én elmegyek és móresre tanítom azt a rókát! - állt elő egyszer egy rátarti legény.
- Ejnye, hát nem félsz, hogy téged is megkopaszt? - intették a komái, de hiába.
- Ugyan már! Az én eszemen nem jár túl, annyi szent! - felelte magabiztosan a legény, azzal fogta magát, s útnak indult.
- Na, te bűbájos, gyere csak elő! - hívta a rókát, amikor felért a hágóhoz. Hát ahogy ezt kimondta, aranyvörös, bozontos farkát csóválva máris ott termett előtte a róka.
- Na, te drágalátos! Hát te vagy az, aki mindenkivel a bolondját járatod! De bennem aztán emberedre akadtál! Hiába is próbálod, rajtam ugyan ki nem fogsz! - kiáltotta hetykén, s elindult a róka után.
Az ment egy darabig, majd hirtelen megállt, fölkapott néhányat egy datolyaszilvafa levelei közül, és a fejére tette. Ezután pördült-fordult, s egy szép menyecske képében bukkant elő a datolyaszilvafa törzse mögül.
- Ez igen! Jól csinálja! - ámuldozott a legény.
Eközben a menyecskévé változott róka odasétált Dzsizó bódhiszattva útszélen álldogáló szobrocskájához, az ölébe vette, majd a patakból vizet merített, s meghintette vele a kőszobrocskát, mire az egy szempillantás alatt csecsemővé változott.
- Tyűha, milyen ügyes! - ámult a legény tágra nyílt szemmel.
A "menyecske" hátára vette a "csecsemőt", s elindult vele. Ment-mendegélt, amíg egy kis házhoz nem ért. Egy öregasszony jött ki ajtót nyitni neki.
- Édes lányom! Hát te vagy az!? De jó, hogy jöttél, olyan régen láttalak! S a kicsi is mekkorára nőtt, mióta nem láttam! - lelkendezett az öregasszony, s azzal betessékelte őket a házba.
A legény, aki a rókát követve szemtanúja volt a jelenetnek, jót derült magában, s úgy gondolta, jobb, ha szól az öregasszonynak.
- Hé, öreganyám! Vigyázzon, mert az nem ám a kend lánya, hanem a szemfényvesztő róka a hágó környékéről, s a csecsemő sem más, mint Dzsizó bódhiszattva útszéli szobrocskája!
- Elment a kend józan esze! Hiszen ez az én édes lányom meg az egy szem kedves unokám! Még hogy róka!! Félrebeszél kend! - förmedt rá mérgesen a vénasszony.
Hiába erősködött a legény, az öregasszony nem hitt neki.
- Nem úgy van ám az, ahogy kend mondja! Hiszen láttam! Na, ha nem hiszi, tegyünk próbát! Gyújtsunk alá tüzet rőzséből! Ha tényleg róka, akkor nem fogja állni, s előbb-utóbb kénytelen lesz kimutatni a farkát! - ajánlotta végül a legény.
Azzal a menyecskét a gyerekkel együtt egy létrához kötözte, s rőzséből tüzet gyújtott alattuk.
Amint a vesszők lángra kaptak, a csecsemő rögtön óbégatni kezdett, s kínkeservesen rítt a menyecske is.
- Na, most mindjárt kidugja a farkát, figyelje csak! - mondta a legény.
De hiába leste, s egyre csak rakta a rőzsét a tűzre, a róka csak nem mutatta ki a farkát. Így aztán az lett a próbatétel vége, hogy a menyecske is, a csecsemő is hamuvá égett.
No, megrémült ám erre a legény, s már maga sem tudta, hogy miről mit gondoljon. Hiszen a saját két szemével látta, amint a róka menyecskévé bájolta magát! Vagy káprázott volna a szeme?
- Ó, te elvetemült! Megölted a lányomat meg az unokámat! Hogy teszed ezt jóvá? - sápítozott az öregasszony keserves könnyekre fakadva.
- Most aztán mitévő legyek? - keseredett neki a legény, s egész testében remegni kezdett.
Hanem ekkor váratlanul betoppant a falusi bonc.
- Hát itt meg mi történt?
Az öregasszony könnyek között elmesélte töviről-hegyire a dolgot.
- Bizony gonoszul elbánt veled ez a legény. De ha most bosszúból agyonütöd, a lányod meg az unokád attól nem támad föl. Tudod mit, öreganyám! Add nekem ezt a legényt! Én elviszem, magamhoz veszem a templomba szerzetesnek. Majd ott levezekli a bűnét imádsággal.
Az öregasszony szó nélkül beleegyezett, s a bonc a templomba kísérte a legényt. Amint megérkeztek, tüstént hozzálátott, hogy kopaszra borotválja, hiszen a szavát adta, hogy a legényből szerzetest csinál.
- Mintha csak tövestől tépnék a hajamat! - jajdult fel a legény, annyira fájt neki a borotválás.
- Tűrnöd kell, tűrnöd kell! Ezentúl mindent ki kell bírnod, vezekelned kell a szegény elhunytakért! - csitította a bonc, s csak folyatta a kopaszítást.
Hanem ekkorra a falubeliek már megsokallták a várakozást, s mert aggódtak a legényért, nekivágtak a hegynek, hogy megkeressék. Amint fölértek a hágóhoz, látják ám, hogy a legény keserves képpel ül az út szélén, a róka meg a fogaival tépdesi a haját. Hát persze, hogy fájt neki!
Erre mindannyian egyszerre elüvöltötték magukat, a róka meg hipp-hopp!, eltűnt a rengetegben.
- Szégyenszemre mégiscsak rászedett a róka! - ismerte be a legény lógó orral, s megsimogatta sajgó, kopasz fejét.
A többiek nem bírták megállni nevetés nélkül, s a hasukat fogva kacagtak a póruljárton.

Forrás: Polczer-Porta