SZABÓ LŐRINC: NŐK

1.

Mikor a kielégülés
hűti már vágyad tetszhalottra
s mégy megint, mégy gőgös robotba
s látod, hogy mindent férfi-kéz

épitett, férfi-ész s verejték,
valami hősi akarat
esztelen kényszere alatt
kalapálva célt és szerencsét:

hogy bírsz (az Anyákon kívül)
a nőkre gondolni, e csacska,
gyerekes és élősdi fajra,
hogy bírsz gyűlölettelenül

gondolni még a nőkre, átkos
sorsod kétes diszeire,
akiknek semmi közük e
csikorgó és sötét világhoz?!

2.

Hiába épít, látni kell, hogy
sivár csoda s bús rend az ész
s erő, dicsőség, munka, pénz
s a többi gőg mind hamar elfogy,

s ha végleg megnyilt a titok:
hogy butaság a hősiesség
és minden harc és cél üresség
és a jobb rész nekik jutott:

nem térünk-e meg akkor áldva
hozzájuk, és nem mennyei
vigaszunk-e épp gyermeki
szivük édes anarchiája,

vagy jaj, ha ez már nem elég
s a végső feledést keressük,
tudjuk-e nélkülözni testük
iszonyu kábitószerét?!

Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · SZABÓ LŐRINC: NŐK