SÁRKÖZI GYÖRGY: GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN

Könyvek között élek.

Nappal egy könyv-gyárban keresem a kenyeremet. Kék zubbonyt húzok szellememre, szellem-egyénből falanszter-szellemmé öltöztetem, s odaállok a géphez: elől betöltöm az irodalmat s hátul kijön a könyv. Parancs szerint fekete vassal etetem a gépet, de néha, mikor nem néz oda senki, titkon kinyujtom merítőkanalam a magas irodalom aranypatakjai felé, amelyek titokzatos párába burkoltan cseregnek az ócskavasdombok mentén s egy-egy kanál forró aranyat csapok a vas közé: arannyal hamisítom meg a vasat.

Odahaza persze levetem a kék zubbonyt s székláb helyett ismét szobrot faragok képzeletben. Dombok közt lakom, fák közt, madárcsipogás közt, de mire a munkából egy órai alvással kipihenem magam, a dombok a szürkület ködébe vesznek, a fák lombjai elfeketednek, s a madarak szárnyuk alá dugják fejüket. Meggyujtom a villanyt alacsony, tágas szobámban, s ismét könyvek közt vagyok: a falakon körülfutó polcokon kék, zöld, piros, fekete kötéseken csillognak az arany címnyomások s közöttük elszórt foltokban huzódnak meg szégyeneim: a kötetlen, lompos könyvek.

Sajnos, ma már többször gyönyörködöm a villanyfényben csillogó könyvsorok irodalmár-szivemet melegítő látványában, mint ahányszor kinyitom a könyveket. Mégsem egy hetyke sznob, vagy könyvbútort gyüjtő fatuskó könyvtára ez, - ezeknek a könyveknek mindegyikéhez élmények, kicsi és nagy élmények fűznek, még ahhoz is, amelyiket sohasem olvastam el. Ha körülnézek köztük, megiratlan önéletrajzom néz vissza rám. Másfélezer könyvből másfélezer szikra pattan felém, napok, hónapok, évek s idestova már évtizedek emléklángja lobban ki a lapok közül. Ha megérintek egy-egy régebbi kötetet, vagy tétován végighúzom ujjam egy sor könyv hátán, szinte testileg látom magam, jóval több hajjal és sokkal kevesebb plombált foggal, életem egy-egy letünt korszakában, amelynek valóságát jóformán már csak ezek a könyvek őrzik.

A gyermekkori, diákkori könyvek, sajnos, eltüntek. Mackó úr utazásait, a Székely mesemondót, Copperfield Dávidot, Cascabel Cézárt, a könyfacsaró Kis Izét és a szivárványos Rab Rábyt züllött öcsém lopkodta el annakidején s eladogatta utcai barátainak. Egy csomó más könyvet magam adtam el az antikváriusnak, hogy brácsát vegyek rajta: diák-kvartettünknek nem volt brácsása, s már akkor hajtott valami láz, hogy elvégezetlen feladatokat oldjak meg - akkor az volt a feladat, hogy megtanuljak brácsázni. Később eladtam a brácsát s az árán megint könyvet vettem: hegedű azóta sem volt a kezemben. Íme, még az elveszett könyvek is arra csábítanak, hogy emlékeket elevenítsek föl, - emlékeket, amelyek egyedül nekem fontosak.

A diákkori olvasmányokból csak egy nyaláb olcsó füzet hever valahol hátul a könyvek mögött; bizonyára bolyhos por fedi őket, mint magukat a messze éveket is. De még megvannak a német romantikusok írásai, amelyekben ifjúságom kezdetén makacs fenköltséggel kerestem a «kék virágot», s megvan a katolikus misztika, hagiográfia irodalmából néhány kötet s a kis franciszkánus gyüjtemény, melyen át neofita hévvel akartam a katolicizmusban gyökeret verni - s rajongó léggyökereket eresztettem a magasság felé, amelyeket azóta megtéptek s lefagyasztottak a valóság kemény szelei.

Ám a könyvek megmaradtak s bennük én, amilyen akkor voltam: nyurga, elvont és valószerűtlen, mint egy tisztét ideiglenesen betöltő arkangyal. Egy emelettel följebb, a magasabban fekvő polcon már filozófiai művek sorakoznak, köztük Hegelnek egy mellékesebb műve, a Philosophie der Geschichte, mely gondolatformálásomra roppant hatással volt s ugyanennek a filozófusnak főműve, a Phänomenologie des Geistes, amelybe - bevallom - mindmáig bele se néztem.

Bizony bőven vannak társai az olvasatlan könyvnek: néha szemrehányón pislognak rám a megpergetett lapok. Mikor lesz időm ezeket mind elolvasni? De vannak bőven bizalmasaim, tanácsadóim, titkaim letéteményesei is: itt vannak a magyar költők gyüjteményes kiadásokban, a szellem-baráti kör Balassitól Tóth Árpádig, s a kortárs-baráti kör könyveinek sora. Itt van egy külön kis könyvtár: a szabadságharc és emigráció irodalma, főképpen egykorú naplók, emlékiratok, amelyeken át hősök és kémek, nagy szellemek és ostoba fickók, politikai naivisták és ravasz rókák egész társadalmával kötöttem szoros ismeretséget. Ők mesélték éveken át emlékeiket, jajongtak, tépődtek, pletykáltak, hazudtak a fülembe, hogy segítsenek nagyszándékú és bizonyára csak féligsikerült regényem megírásában, az ő nagy és zűrzavaros életüknek megelevenítésében.

Minden könyv és minden könyvsor jelent valamit: változó és maradandó érdeklődési köröket, lélekállapotokat és szellemállapotokat, amelyeket levetettem, amelyekből kigyógyultam, vagy amelyekben holtom napjáig sínylődni fogok. Tudom, hogy az irodalom nemcsak életnyilvánulás, hanem betegség is, de az orvosok szerint soká el lehet élni vele. Én könyvekkel kapcsolatban sohasem gondoltam a halálra: a remekművekben és a fércművekben egyaránt tovább élnek íróik s én a körülöttem lévő könyvekben érzem legintenzívebben elmult életemet Egy sarokban szerényen húzódik meg jövő életem: a pár könyv, amelyeket magam írtam. Ezekhez nem szívesen nyúlok: úgy hatnak rám, mint untig ismert, agyonolvasott könyvek, amelyekben már semmi új meglepetés nem érhet. Néha, mikor nagyon olvasónak érzem magam, szinte restelkedve állok meg előttük: hogyan eshettem magam is az írásbetegségbe? Orvosok érzik ezt a szégyent, ha megbetegszenek - s éppen azok az orvosok, akik boldogtalanok lennének betegségek és betegek nélkül.

*

Ha vendégségben vagyok, ha idegen lakásban fordulok meg, lábaim előbb-utóbb maguktól megindulnak és odavisznek a könyvespolchoz, mint ahogy a ló is odatalál mindenütt a jászolhoz. A szalon-műveltség összehordott halmai hidegen hagynak, a díszkötéses sorozatok, amelyeknek dús aranyozásából kiabál az olvasatlanság, feldűhítenek, de néhány rongyos könyv, amelyből egy témával, egy íróval, vagy egy korral való foglalkozás szól felém, mélységesen meghat és föllelkesít. Ha két könyv kerül egymás mellé, amelynek köze, van egymáshoz, közöttük meleg vibrálást lehet érezni, ha egy tucat, eleven áramlás támad, amely hasonló a vér píros keringéséhez a testben. Egy szobában, ahol könyv is van, sohasem lehet hideg.

Előfordul, hogy az író idegen helyen saját munkájával találkozik. Ilyenkor engem zavar fog el: tudom, hogy az idegennel már van kapcsolatom, de tudom azt is, hogy személyem csak kiegészítése, korrigálása vagy elrontása annak a képnek, amelyet olvasóm rólam eleve alkotott. Volt, aki így szólt hozzám első találkozáskor:

- Érdekes, önt öregembernek képzeltem, fehér szakállal...

Nagyon meg voltam sértve, pedig gyermekkoromban titkos vágyam volt, hogy bár öregúr lennék, fehér szakállal s tekintélyes pocakkal. De máskor meleg csillanást láttam egy-egy szemben és kitaláltam, hogy az előttem-járó szellemképet itt igazolta testi képem.

Én magam sem tudom egészen elválasztani az írót írásától. Barátaim között természetesen sok az író, s látásomat, sőt érzéseimet is befolyásolja irodalmi véleményem róluk. Mint jóakaratú vagy rosszindulatú szellemek lengik körül őket könyveik s eltorzítják szép vonásaikat vagy fényt hintenek alapjában rút arcukra. Egyik barátom kedves és megnyerő fiú, de rossz versei egyre szélesebb folyóként hömpölyögnek közöttünk s egyre távolabb löknek egymástól bennünket. A másik morcos és goromba, de kimondott szavait édessé teszik leírt szavai, amelyek fölé a belső tetszés borzongásával és vonzódásával hajoltam valamikor. Vannak időleges haragjaim, amiket egy-egy gyenge írás lobbantott föl bennem valamelyik barátom ellen, egy-egy jó sor azonban könnyen lelohasztja felindulásomat.

Mi ez? Sznobizmus? Könyvmolyság? Szoba-élet? Néha csakugyan támadnak apró összeütközések könyv és élet között Bejön a feleségem a szobámba, szépen és fiatalon, s mond valamit. Szemem azonban nem tud elválni a sortól, amelyet még nem olvastam végig, agyam odatapad a befejezetlen mondathoz, s hullámának partotérését lesi.

- Tessék? - kérdem elkésetten, egy negyed perc mulva.

- Te persze oda se figyelsz, ha beszélek . .. - mondja feleségem sértődötten és kivonul a szobából, szépen és fiatalon.

Érzem, hogy bűnös vagyok megcsaltam a feleségemet egy könyvvel, egy pillanatig jobban szerettem egy mondatot, mint őt. De ugyanakkor elkeseredem, hogy feleségem nem ért meg, nem érti meg, hogy mindig meg fogom őt csalni az irodalommal s ebbe a bigámiába bele kell nyugodnia. Élet és irodalom kis csatája ez a jelenet: s nem tudok választani.

*

Mert szenvedélyesen szeretem az életet is. Nem kell, hogy addig csúfoljam magam: könyvmoly! könyvmoly! amíg szégyenemben kiszaladok könyveim közül a szabad ég alá. Inkább bocsánatot kell kérnem könyveimtől, hogy néha kicsinylem, keveslem őket. Porrongy helyett Vörösmarty szavaival csapkodom végig őket:

Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját? nemzet életét!

A nemzet életét! Amely bizonyára nagyobbrészt könyvektől távol, irodalomtól idegen messzeségben folyik le. Mindegy: engem érdekel az élet, mert élek. Érdekel nemzetem élete, mert nemzetemben élek. Érdekel azért is, mert ha a nemzet meghal, az irodalom is meghal. Igaz, holt nyelv és holt irodalom is lehet nagy kincs, amilyen a görög vagy a latin, de nem vagyok benne biztos, hogy a magyar irodalom olyan kiért gyémánt-e már, amely alól nyugodtan kihalhat a nemzet s ő azért megmarad múzeumi kincsként, hideg sugárzással jövendő évezredeken át.

- Javíthatatlan sznob! - mondják majd egyesek, fokosukat rázva felém. - Ez még a tulajdon nemzete életét és halálát is irodalmi szempontból nézi!

- Áruló! - kiáltják majd mások, orrukról lekapott pápaszemüket lengetve fenyegetően. - Ennek a szellem csak aféle váladék, amelyet egy nagy test izzad ki! Ezt a paráznát igazában a test érdekli s mindjárt egy egész nemzet testét akarja kebléhez ölelni!

Szemlesütve állok a két párt között. Bevallom egyfelé vétkemet: csakugyan a szellem embere vagyok, engem csakugyan a szellem sorsa érdekel. De bevallom másfelé is: engem az a szellem is érdekel s talán még mélyebben és fájdalmasabban, amely sötéten és öntudatlanul vergődik a testben. Hajlandó vagyok megcsodálni az arisztokrácia zárt és kialakult életformáit és a pénzarisztokrácia mohó kultúra-szomját. De éppugy csodálom az istenadta nép kialakult életformáit és énekszóban- meseszóban, színben-nyelvben megnyilatkozó kultúráját. Az, hogy az én magasröptű verseimet s e szerény sorokat, melyeket most rovok, nem a mezítlábasok olvassák, hanem a lakktopánosok, nem tud a nép ellen hangolni. Én egyiküknek sem írok - hanem magamnak. S ha van bennem egy természetes vágy, hogy amit magamnak írtam, azt másokkal is közöljem, bizonyos, hogy legalább annyira szeretném közölni az alsó milliókkal, mint a felső tízezerrel. Aztán a tapasztalás mégis csak azt mutatja, hogy jóllehet akad a grófok között és a bankelnökök között is egy-egy kulturáltabb olvasó, az igazi olvasók mégis a mélység partjain laknak. Szegény tanárjelöltek, fizetéstelen múzeumi gyakornokok, kezdő orvosok, sóvár magánhivatalnokok: mennyi igazi olvasnitudó akad köztetek! Az írástudóknak ti vagytok az igazi tábora! Nektek is megvan a magatok arisztokratikusan zárt életformája és a magatok ízes tájnyelve: ne szégyeljétek, hogy kaszinótok a tejcsarnok és «roszsebegyemeg»-etek a «tudniillik».

De ha már füleket keresek, amelyek befogadják az irodalom szavát: kevesen vagytok s ti is ezer hazugság, életkényszer s megalkuvás kötelékeiben vergődtök. Hányan vannak köztetek, akik szívesen vagy muszájból hasravágódnak a hódolattól a pénzeszacskók és címerek könnyű műveltsége előtt, de orrukat befogva fordulnak el a műveletlen, büdös paraszttól. Az író azonban utopista: ha a középosztály a műveltség hordozója, vagy jobban mondva a középosztály választja ki magából az igazán művelteket, természetesen szeretné kitágítani a középosztály határait, szeretné belevonni kereteibe az alsó rétegeket s friss anyagukkal szaporítani a nagy bogrács gulyáslevesét, amelyben lé is van, de hús is van! S különben is: az író azért író, hogy fájjon neki, ami másnak fáj, hogy százszorosan fájjon neki a mezítelen talpakba furódó tüske - s ezért szeretné, ha nem is lakkcipőbe, de legalább a ti félretaposott sarku cipőtökbe bujtatni a sok mezítlábat. Ezt a lábkérdést meg kell oldani, mielőtt a fejkérdésre kerül a sor. A megoldás bizonyára nem az író feladata, de a megoldást sürgetni, követelni kétségkívül az író érdeke. Az író érdeke a tudatlan elnyomottak mellé állni s ha a művelt hatalmasok egyuttal elnyomók, a hatalmasok ellen fordulni.

Nem tagadom, furcsa kiállás: irodalmi szempontból szociális reformot követelni; dehát annyiféle szempontból lehet ugyanazt akarni, miért éppen az irodalom szempontjából ne lehetne?

*

Nyitva legyen tehát a könyv az «élet» előtt s eressze be lapjaira az emberi sors profánabb problémáit? Vagy csukódjon keményen táblái közé az élet süvöltő szelei elől? Magányos hegyi ösvényeken járjon-e az író, vagy a tömeg poros országútján?

Mit lehet erre felelni? Járjon arra, amerre ösztöne hajtja. Ne féltse saruit az országutak porától az, akit odavonz a sorsa, de milyen unalmas lenne, ha a hegyi utakat senkise járná! S ne fitymálják a vándorok egymás tarisznyájának tartalmát. Ne kutassanak a magas utak vándoránál paprikás-szalonna után s ne kívánják, hogy a porbanjáró nektárral csillapítsa szomját.

A «politikát» kitiltani az irodalomból nem lehet. A szociális ösztön éppoly szenvedély, mint a szerelem. S az irodalomban nemcsak gondolatok, hanem szenvedélyek is öltenek formát. Talán nincs is olyan magyar költő, akinek ne volna «politikus» verse, de olyan van s éppen a legnagyobbak között, akinek egyetlen szerelmes verse sincs. Arany Jánosra gondolok. De ahogy a könyvből nem lehet a politikát kitiltani, éppúgy úgy nem lehet tőle megkövetelni se. És semmiesetre sem lehet a politika jelenléte, vagy távolléte értékítélet alapja. A politika szenvedélye is csak anyaga az irodalomnak, étel, amely belehull az író bendőjébe s csak akkor lesz érték, ha vérré válik. Ha csak pang a gyomorban megemésztetlenül, akkor az az írói szervezet nem kívánja az eféle ételt s jobb, ha mielőbb kikúrálja magából.

Elképzelhető azonban egy harmadik eset is. Hogy az író szellemproblémái és életproblémái ellentétes irányuak. Hite a «népi» politika mellé szegődteti, de irodalmában nincsen semmi népies, sőt semmi politikus.

Minek tagadjam: magamról beszélek.

*

Késő este van, a szomszéd szobában alszik már az asszony, még egy szobával arrébb két kis gyerek szuszog. Kinn a cselédszobában, a tarkahuzatos dunyha alatt, egy fiatal parasztlány álmodik. Kutyánk is alszik óljában, lenn a kertben, oldala csöndesen jár föl-le. Még a könyveim a polcokon is mintha aludnának - mint csirkék az ágon, sűrűn egymás mellett.

De ha leveszem valamelyiküket s fölütöm, rögtön fölrezzen: s már nem vagyok egyedül. Ha akarom Proust, ha akarom Goethe, ha akarom Homéros beszélget velem. Vagy Vörösmarty szól hozzám izgatott, tépődő, sötét hangján:

Országok rongya! könyvtár a neved,
Dehát hol a könyv, mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?

Odamegyek az ablakhoz és kinézek a csillagtalan, fekete éjbe. A falakat nem látom már, csak az éjszakát, amely egyformán borul a fél világra. Magyarország, Dunavölgy, Európa, nagyvilág, mi lesz veled? Fáradt vagyok, gondolataim összezavarodnak, barátaim, a könyvek, nem segítenek többé. Egy utcai lámpa ráveti álmos fényét egy kerítésre, amelyet tarka összevisszaságban borítanak el a választásra induló pártok plakátjai. A könyvek által megy-e a világ elébb, vagy e plakátok által? - kérdem magamtól csüggedten. Nincs felelet - de félszédületben, az éjszaka mély csendjében érzem, hogy a világ lassan forog lábam alatt. A világ forog tovább, a falak ismét körém záródnak s a falak mentén mindenütt könyvek zsúfolódnak körülöttem, - könyvek, könyvek.

Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 4. szám