Molnár Antal: Bartók quartettje

Igen félénken szoktak ehhez hozzányúlni: mi az hogy Bartók. Valaki aki ősmagyar érzéssel egyszerre a német nagy zene tömkelegébe lépett és ebből tisztán és félszegség nélkül, oszlopként került ki: ez Bartók. A magyarországi zenetanítás lényege, hogy a nyugati értékeket megvilágítsa; ilyen világítás mellett csak hunyt szemmel maradhat az ember magyar. Csakhogy van más mód is: az alvajárás, a zseni pedig alvajáró. Akinek az egész léte át meg átszívódott új álmokkal, az az ellenző jelenségeket is csak saját dolgának jóvoltára szívja magába. Mindent átvesz, ami egy szemernyivel előbbre viheti saját akarásában, a többi pedig lepereg az ösztönéről. Fiatalkori zongorascherzójának középső része határozottan Wagneres, ott úszik rajta az az ólomtestű álmodozás, harmóniai körében rengeteg még a germán. De hol van Wagnerben az a hajlékony, fiatal hősi levegő, amely már átszivárog a nehéz akkordokon és mint reményteljes, friss szellő simogat? Ez nem Siegfried odafestett nagyvonalú alakja, mondjuk ki, ez magyar alak.

Ha a magyarosság dicsőség, nem azért az, mert mi magyarok vagyunk, hanem mert esztétikai érték. A fajiság minden művészetnek épp oly erős tartozéka, mint az egyénnek. Ha a zeném nem magyaros, hát németes, franciás, vagy egyéb, vagy pedig keverék. A mai magyar komponista - az állapotok természetes következéseként - csupán keverékzenét írhat, hiszen egész technikánk nyugati. Csakhogy Bartók ősi ösztöne úgy tör át ezen a - nála külsőséggé változó - elemen, a technikai közösségen, mint szerelmesek egymást megértése a konvenciókon. Kevésbé erős művész, aki nem hozta magával a fajiság csodás következményekkel járó biztosító tüzét, az átvett idegen technikával idegen érzésvilágot is olvaszt magába. Bartók azt is eredetivé teszi, ami tán még hasonlít is kissé valami idegen darabra. Kitűnő egyének képesek egész társaságra kiterjeszteni hangulataikat. Kiváló tanárok tanítványai mind hasonlítanak valahogy egymásra: mert ösztönszerűleg mímelik a vezetőt. Így sorakozik a hangok világa is abba a különös rendbe, mely úgy elárulja uralkodója lelkét. Bartók Kossuth-szimfóniája, I. szvitje, quintettje új érzéseket, új bélyeget, új ösztönöket tettek a nyugati zeneművészet alapjára. Ezek az új eredmények: a Bartók magyarossága.

A magyarosságot senki sem tudja meghatározni. Cigányzene, operettzene, Erkel-zene, tánczene, Liszt-rapszódiák és népdal: ismerje ki magát valaki. A legfonákabb, (de hát nem segíthetünk rajta) mikor a népdalgyűjtő maga sem tudja megérezni, mi a szláv és mi a magyar elem. Nem a dolog megkönnyítésére de esztétikai okból vessük föl a kérdést: fontos-e, hogy kritikai szempontból mi magyaros? Fontos-e ez a komponista munkájára? A művésznek ugyan beszélhet a kritika, a teória akármit, úgyis csak ösztönét kérdezi meg. Bartók zenéje tagadja az Erkel-féle, Liszt-féle irányt. Hangulatai népdal-hangulatok tovafejlődései, (ő maga is szorgalmas gyűjtő) a cigánytól pedig átolvasztotta az eredetit, azokat a hangulatokat, miknek sehol máshol nincs nyomuk, mik közelről érintik faji erünket. Mindegy, cigány-e, magyar-e, de vannak ritmusok, hangzások, előadási módok, melyek tűzbe hoznak, melyekben többet érzünk, mint ezer jóravaló, ügyes, közepes német operában vagy szimfóniában. Álomlátó zsenialitással adott kuruc hangulatokat is Bartók (zongora-rapszódia zenekarral), s még ki tudja mi mindent, mihez méltóbb tollaknak kell még hozzányúlniok, hogy egész varázslatos jelentőségükért síkra szálljanak. A kuruc hangulat alatt itt nem tárogatót kell érteni paprika illattal, hanem a mélyen érző költőnek visszaszálló, megértő, lelkes sóhajtását.

Ez a periódus végigrobogott a magyar kultúr-síkon, egyszer-egyszer megszólaltak a darabok jó-rossz előadásban (többször rosszban), keltettek csekély vagy nagyocska érdeklődést (többször csekélyt), s ahogy a rövid visszhang elhalt, Bartók tovább is élt még és tovább is dolgozott. Ő nem törődhetett azzal, hogy a közönség még csak Wagner 45-ik életévénél tart, ő túl volt Strausson is és túl volt a saját első életszakaszán is.

Az ezutáni kora, melyben a 2. szvit, egy csomó zongoradarab, a Portrait és a quartet készültek, a legutóbbi időkben folyik le és nagyon elütnek eredményei mindentől, amit bárki bármikor produkált. Még mindig ott lélegzik az a különös fajiság, de sötét burokba került, még mindig friss a levegő, de mély barázdák merülnek az üde arcba, a nevetés eltorzult és a fájdalom átszellemülő megbéküléssé vált. Az élet legelhagyottabb mélységeiből szól föl ez a zene, s mint egykor az egyházi kompozíciókról mondták, mintha nem ebből a világból való volna. De nem az égi angyalok éneklik, hanem a végső cél, az örök emberi megadás, az egyetlen igazság köznaptagadó szellemei. A rendesnek titulált gondolkozás szerint a Nap a mi éltető erőnk, gyógyítónk, világítónk. A mélységek extázisában ott látjuk az embert az egész állat- és növényélettel összefogózva, amint együtt csókolja azokkal a napsugarakat és összeolvad velük a meleg és fényesség végtelen imádatában. Bartók újabb zenéjét csak olyan hallgató tarthatja szépnek, akitől az élet extázisai nem esnek távol. Quartettjéről akarunk szólani.

Ez a munka a négy hangszerre írt dolgozási mód tökéletes mintája. Oly céltudatos és biztos a fölépítésben, mintha az egész kompozíció önmagától vésődött volna márványba. Ritka remekművekben egyesülnek csak ilyen biztos vonalú szólamok a végcél sallangtalan harmóniájában. Az első rész (Lento) hangulatára ne használjuk az átszellemültnek jelzőjét. Más is átszellemült. Ez a halkan kezdődő és fúgaszerűen tovaszövődő áradat a maga minden pillanatban újabb nagy megfeszülést hozó rezgéseivel úgy halad, úgy hullámzik föl a nagy fortékig, úgy éli le titokszerűen fenomenális életét, mint az álom, melyről reggel csak annyit tudunk már, hogy fönségesen rettenetes volt, de olyan, hogy nem lehet a napvilágra idézni, még homályos emlékezése is megborzongat. Regék vannak látványokról, miktől kővé vált a bátor megkísértő: ilyesfélét hozott föl Bartók a sosem hallott csodák, gyönyörűségek és fájdalmak mélységéből. Ez az első rész a legtisztább nyugalommal járja meg az útját, úgy halad befejezéséig, mint a mártír, akit senki sem ért meg s aki többet érzett életében, mint elítélőinek egész pereputtya. Lehet, lesz idő, melynek érzésvilága az ártatlan hangulatok közé sorolja ezt a hatalmas darabot, de akkor már olyan lesz az erőteljesebb, hogy mai szervezetnek sejtése sem lehet róla. Egy leszögezhető: ezt minden időben csakis fönt élő ember élvezheti, könnyű vérű nevetni fog mellette vagy elalszik vagy dühöngve otthagyja.

A második részt tematikusan áthidalja, a tempo - a következő szonátaforma gazdagságának egyik fontos alkotó témájával - lassacskán gyorsabbá lesz. Az új szellem-élet egy másik, az elsőből folyó, azt természetesen kibővítő biztos folyású, rengeteget adó jelentkezése. A legsokatmondóbb, legegységesebb, legfolyékonyabb részek méltó társa. Az a pizzicato cello-epizód a hegedű dolcissimójával a legpokolibb élet-megszólalás, ilyesmi csak úgy juthat eszébe embernek, ha egy órával később már maga sem hiszi, hogy megcsinálhatta. Ismét csak azt mondjuk, hogy mégis csak érdemes élni, ha a létezésünk borzalmának ilyen vetítése lehetséges. Mert emellett ordítunk egy furcsát, de ez az ordítás iszonyú kacagássá változik, melyből könnyek törnek elő örök megbéküléssel.

Az utolsó részt három fő összetevő tartja egyben. Az egész olyan, mint az öntudatlanban való fékevesztett tovarohanás, de extázisa nem szilajság, hanem a megláncolt szabadság utáni vágyakozás tehetetlen, de sosem nyugható küzdése. Az említett részek: 1) a főrész kalapácsosan leütő témái, 2) az ellentétes, csendes téma, 3) Adagio, be-beszőve a rohanó tömegek közé. Az a csendes, kimondhatatlanul beszédes téma (2) lehet példája az ilyen viszonyok közt felszökő magyarosságnak (vagy tán szláv? mindegy), szóval fajiságnak. Nem lehet meghatóbbat képzelni ennél a sugallatnál, jókedve olyanfajta álmodozással vegyül, mint a legnagyobb fájdalmakon átszűrt boldogság fölcsillanása. Az Adagio (3) forró és erős, mint a férfi ölelése, mikor az életet magát öleli, mikor mindent odaad valamiért. Közbül az egyik főmotívumból táplált fugaszerű tréfa bukfencezik el. Bartók zavarba hoz a fugatóival: eleinte nevetünk a tréfás kedvén, aztán verni kezd bennünket konzekvenciájával, a valóság mindjobban átüt a könnyed hangon, táncunk haláltánccá szélesedik, a víg arcok torzultak már, a tréfa öl, mert szikrája az örök nyomorúság.

Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám