– Indulása szerencsés időszakra esett. Az 1960-as évekre enyhült az állampárti szigor, a dzsessz a tiltott kategóriából az engedélyezettbe került, megnyílt az út nyilvános művelése és hallgatása előtt. Hogyan gondol ma vissza azokra az évekre?

– Akkoriban már sok minden érlelődött zenei vonalon, de Kertész Kornél zongorista bátorsága kellett ahhoz, hogy át lehessen törni a dzsesszt körülvevő falat. Ő vállalta, hogy szembe megy a hatóságokkal, és harcot kezd a dzsessz jogaiért. Évekig tartott ez, míg 1962-ben a legfelső kommunista szervek azt mondták, hogy jó, próbáljuk meg. A KISZ-nek volt egy nagyméretű szórakozóhelye Budapesten, ahol minden este rendezvényeket tartottak. A hatóságok engedélyezték, hogy csütörtökönként este 6 és 10 között dzsesszklub működjön. Ez lett a híres Dália. Hetenként három együttes lépett fel, amit jam session követett. Mindenki megfordult ott, akit a dzsessz érdekelt, többek között Pege Aladár, Szabados György, Szakcsi Lakatos Béla, Vukán György. Egy egész generáció startolt onnan, én is többször felléptem a klubban.
– A mai fiatal muzsikusok legfeljebb könyvekből és történetekből ismerik azt a kort, amely politikai okokból tilalom alá helyezte a dzsesszt. Honnan lehetett tudni akkoriban erről a zenéről? Ön hogyan került kapcsolatba vele?
– A fiatalságra jellemzően mindig akad egy réteg, amelyik elégedetlen azzal, amit éppen hallani lehet. Például a tánczenével vagy a rádió műsorával. A keresőgombot csavargatva hamar híre ment, hogy rövidhullámon elérhető az Amerika Hangja Jazz Hour című adása. Legendás műsorvezetője, Willis Conover évtizedeken át minden este szerkesztette és vezette a műsort, amit az egész világon lehetett fogni. Lemezek nem voltak kaphatók Magyarországon, de lehetett külföldi rokonokkal postán küldetni, amit kemény vámolás után vehettünk át. Ezeket magnószalagokra másoltuk. És hát volt az élőzene, az igényesebb szórakoztatózenészek jól ismerték, és itt-ott játszották is a dzsesszt.
– Mi vonzotta a ritmikus improvizatív zenéhez?
– Édesanyám hegedűtanár volt, de nem érdeklődött a dzsessz iránt. Családunkat tizenkét éves koromban osztályidegenné nyilvánították, és két évre kitelepítettek egy Békés megyei faluba. Volt ott egy detektoros rádiónk, amit én magam csináltam, azon keresgéltem zenéket. Rátaláltam az újvidéki rádió dzsesszadására. Tito Jugoszláviájában nem volt betiltva a dzsessz, így figyeltem fel Stephane Grappelli és Django Reinhardt, majd Glenn Miller, Benny Goodman és a többi bigband zenéjére. Remek szvinget játszottak, amire táncolni is lehetett. Más, újszerű hangzású, nálunk szinte teljesen ismeretlen zene volt. Engem különösen a ritmusvilága vonzott. Az állandó izgalom, a szinkópák, az előlegzések, a késleltetések, illetve ezek keveréke: olyan ritmusképletek, amelyek a klasszikus zenében nem léteznek. Aztán a hangzás a maga végtelen lehetőségeivel. A klasszikus zenében évszázadok alatt kialakult formák vannak, amelyek hangulata, atmoszférája egy idő után nekem már nem nyújtott annyi izgalmat, mint amit a dzsessz sokszínűsége kínál. A teljes interjú a Magyar Nemzet február 15-i, szombati számában olvasható.

Forrás:  mno.hu

Kapcsolódó tartalom: Deseő Csaba 70