Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (6.-7.-8.)

.

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (6.)

Egy szép autodaféról, amellyel a földrengést szerették volna megakadályozni, azonkívül arról, hogy mint fenekelték el Candide-ot

A földrengés Lisszabonnak háromnegyed részét lerombolta, mire az ország bölcsei nem leltek hatékonyabb módot a teljes romlás meggátlására, mint azt, hogy szép autodaféval kedveskedjenek a népnek; a coimbrai egyetem ugyanis amellett döntött, hogy pár ember lassú tűzön s nagy ceremóniával való megégetése mindennél csalhatatlanabb gyógyszer mindennemű földrengés ellen.

Fogtak is mindjárt egy biscayait, akit azzal vádoltak, hogy feleségül vette a komaasszonyát, valamint két portugált, akik a csirkét hája nélkül ették; aztán vacsora után Pangloss doktort és tanítványát, Candide-ot is megkötözték, az egyiket csak azért, mert beszélt, a másikat csak azért, mert helyeslőleg hallgatott, mind a kettőt külön-külön rendkívül hűs helyiségbe vitték, ahol biztosak lehettek, hogy sose kapnak napszúrást; egy hét múlva mindegyiket sanbenitó-ba öltöztették, fejüket meg papírból való püspöksüveggel ékesítették; Candide süvegjét s sanbenitóját felfordított lángnyelvek meg kisördögök díszítették, de nem volt se farkuk, se karmuk, Pangloss ördögei viszont karmosak és farkosak voltak, s a lángnyelvek egyenesen lobogtak mind felfelé. Így mentek szépen, processzióban, és még igen megható szentbeszédben is volt részük, szép egyházi énekkel, mégpedig hármasszólamúval. Candide-ot mindaddig fenekelték, amíg csak az ének tartott, s ugyanolyan ritmusban; a biscayait s a két másikat, akik nem akartak szalonnát enni, ott íziben megégették, Panglosst meg felakasztották, ámbár ez ellenkezett a szokással. Ugyanaznap a föld megint rengett, mégpedig rettenetes zenebonával.

Candide rémülten, elképedve, eszeveszetten, reszketve s csak úgy csepegve a vértől, magában így elmélkedett:

"Ha ilyen a legeslegjobb világ, milyenek a többiek? Hisz ha csak elfenekeltek volna! Ebben a bolgárok is részeltettek; de kedves jó Panglossom! a filozófusok legnagyobbja! azért látlak felakasztva, hogy még azt se tudjam, miért? Ó, kedves, jó anabaptistám, a világ legjobb embere, miért kellett megfulladnod a kikötőben? S Kunigunda kisasszony, minden kisasszonyok gyöngye, miért is jutott arra a sorsra, hogy hasát felhasítsák?"

Visszafordult, bár ugyan alig-alig vonszolta magát, kiprédikálva, elfenekelve, feloldozva és megáldva, amikor egy öregasszony került eléje, s így szólt hozzá:

- Ne félj, fiam, jöjj csak utánam.


Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (7.)

Egy öregasszonyról: mint viselte gondját Candide-nek, s hogyan lelte meg Candide azt, akit annyira szeretett

Candide bizony mégis félt, de azért követte az öregasszonyt egy kicsike házikóba: ott egy tégely kenőcsöt kapott, amivel bedörzsölhette a testét, meg aztán ételt és italt; az öregasszony egy eléggé tiszta ágyat mutatott neki; s az ágy mellett egy rend ruha is volt.

- Egyél, igyál, aludjál - mondta neki az öregasszony -, s legyen veled az Atochai Szent Szűz, Páduai Szent Antallal s Compostellai Szent Jakabbal együtt; holnap megint eljövök.

Candide még mindig ámult-bámult mindazon, amit eddig látott, mindazon, amit elszenvedett, s főkép az öregasszony irgalmasságán, akinek ott azonnal kezet is akart csókolni.

- Ne az én kezemet csókold - mondta neki az öregasszony -, holnap megint eljövök. Dörzsöld csak meg jól a bőröd, egyél, aztán aludjál.

Candide, annyi búbánat ellenére, azért csak evett, aztán elaludt. A vénasszony másnap reggel elhozta a reggelijét, megnézte Candide sebes hátát, bedörzsölte egy másik kenőccsel; aztán ebédet is hozott; késő este megint eljött, s vacsorával is kedveskedett. Harmadnap ugyanaz a parádé.

- Ki vagy hát? - mondogatta neki Candide. - Ki sugallt neked ennyi jóságot? Hogyan mondjak köszönetet?

A jó asszony sose felelt semmit; este megint visszajött, de már nem hozott vacsorát.

- Gyere velem - mondta neki -, de aztán ne szólj egy szót se.

Karon fogta Candide-ot, s vagy egy negyed mérföldet gyalogolt vele a vidéken; egy magányos házhoz értek, kertek és csatornák között. Az öregasszony kopogott egy kis ajtón; amikor ezt kinyitották, egy titkos lépcsőn szép aranyos szobába vezette Candide-ot, leültette egy selyemkanapéra, rácsukta az ajtót, és távozott. Candide azt hitte, álmodik; úgy nézett egész életére, mint egy gyászos álomra, és a jelen pillanatra, mint egy kellemes álomra.

A vénasszony megint megjelent; nagy nehezen támogatott egy reszketeg, fátyollal fedett, királynői termetű és ékszerektől csillogó hölgyet.

- Szedd csak le róla a fátylat - mondta az öregasszony Candide-nak.

A fiatalember közelebb megy; félős kézzel szedi le a fátylat. Micsoda perc! micsoda meglepetés! mintha csak Kunigundát látná! s őt is látja, mert valóban ő az. Minden ereje elhagyta, nem tudott szólni egy szót sem, s odahullt a hölgy lába elé. Kunigunda viszont a selyemkanapéra ájult. Az öregasszony mindenféle illatos vízzel locsolta őket; magukhoz tértek, beszélni kezdtek; először csak töredezett szavakat váltottak egymással, kérdéseik egyre-másra keveredtek válaszaikkal, könnyeztek, sóhajtoztak, sikoltoztak. A vénasszony mondta is nekik, ne lármázzanak nagyon, aztán magukra hagyta őket.

- Micsoda! hát kegyed az? - mondja Candide.
- Egyszóval él? Itt találom meg Portugáliában! Hát akkor nem gyalázták meg? Nem metszették fel a hasát, ahogy Pangloss, a filozófus mondta?

- De bizony - felelte a szép Kunigunda -, de hát az ilyen balesetek nem mindenkor halálosak.

- De apját, anyját, ugye, megölték?

- Bizony igen - zokogta Kunigunda.

- S a testvérét?

- Azt is megölték.

- S hogyan került Portugáliába? S hogy tudta, hogy én is itt vagyok? S micsoda furcsa úton-módon hozatott ide, ebbe a házba?

- Elmondok mindent - felelte a hölgy -, de előbb azt mondja el, mi minden történt kegyelmeddel, ártatlan kis csókja óta, amelyet énnekem adott, meg aztán a rúgások óta, melyeket miattam kapott.

Candide mély tisztelettel szót fogadott; s jóllehet nagy zavarban volt, jóllehet gyenge volt a hangja és amellett reszketeg, s jóllehet a hátgerince még most is sajgott, elmesélte a lehető legártatlanabb módon, mennyi mindenen esett át gyászos elválásuk óta. Kunigunda szép szemét egyre égnek emelte; megkönnyezte mind Pangloss, mind a jó anabaptista halálát, s azután így mesélt Candide-nak, aki minden szavát leste, őt meg csak úgy nyelte a tekintetével.

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (8.)

Kunigunda története

- Ágyamban voltam, s mélyen aludtam, mikor az ég akaratából bolgárok törtek be Thunder-ten-Tronckhba, a mi gyönyörű kastélyunkba; megölték apámat, bátyámat, s darabokra vágták jó anyámat. Egy hat láb magas rettentő bolgár, látva, hogy ennyi szörnyűségre elveszítem az eszméletem, hozzáfogott, hogy meggyalázzon, de erre már magamhoz tértem, visszanyertem az eszméletem, sikoltoztam, vergődtem, csíptem, haraptam, karmoltam, ki akartam kaparni a hatalmas bolgár szemét, mert nem tudtam, hogy ami apám kastélyában történt, akárhol s akárkivel is megtörténhet; a goromba a kését is belevágta a bal csípőmbe, ma is megvan még a nyoma.

- Remélem, hogy láthatom én is - mondta sóhajtva a naiv Candide.

- Majd meglátja - mondta Kunigunda -, de hadd folytassam.

- Folytassa - szólt Candide.

Így aztán megint fölszedte története fonalát.

- Akkor egy bolgár kapitány jött be, látta, csupa vér vagyok, de a katona nem zavartatta magát. A kapitány megmérgedt, hogy ez a goromba közkatona oly kevéssé tiszteli, s ott a testemen ledöfte. Utána bekötöztette a sebeimet, s elvitt hadifogolyként a szállására. Én mostam az ingeit, bár ugyan nem sok volt neki, s én főztem rá a konyhájában; bizony be kell vallani, hogy igen csinosnak talált engem; s a magam részéről nem tagadom, hogy jóképű férfi volt, s fehér és sima volt a bőre; egyébként igen kevés ész és még kevesebb filozófia: látszott rajta, hogy bizony nem Pangloss doktornál nevelődött. Három hónap sem múlt el, minden pénzét elvesztette, engem viszont úgy megunt, hogy eladott egy zsidónak, bizonyos Don Issacarnak, aki Hollandiában meg Portugáliában kalmárkodott, s csak úgy ette a szép nőket. Ez a zsidó rettentően utánam vetette magát, mégsem tudott meghódítani; neki jobban ellenálltam, mint a bolgár katonának. Egy úrinőt, nem mondom, meggyalázhatnak egyszer-kétszer, de attól csak még jobban megszilárdul az erénye. A zsidó, hogy jobban megszelídítsen, idehozott ebbe a kéjlakába, ahol most mi ketten vagyunk. Addig mindig azt hittem, hogy nincs a földön szebb kastély, mint a mienk Thunder-ten-Tronckhban; de alaposan csalódtam.

A főinkvizítor egyik nap észrevett a szentmisén, szemezett is soká velem, s izent, hogy mielőbb látni akar bizonyos titkos ügyek miatt. Elvittek a palotájába, elmondtam neki, ki vagyok; erre megmagyarázta, mennyire rangomon alul való, hogy egy izraelitával hagyom magam kitartani. Mindjárt ajánlatot is tettek az ő részéről Issacarnak, engedjen át engem néki, mármint őeminenciájának. De Don Issacar, az udvar bankárja s nagy tekintélyű ember lévén, hallani sem akart a dologról. Az inkvizítor ezek után autodaféval fenyegette. Az én zsidóm megijedt, s végül is olyan vásárt kötött, hogy a ház is meg én is kettőjük közös tulajdona leszünk, s hogy a zsidó kapja hétfőt, szerdát meg az egész szombatot, míg az inkvizítornak a hét többi napja marad. Ez az egyezség hat hónapja tart. Persze veszekedések is voltak; mert sokszor eldöntetlen maradt, hogy hova is számítsák, az ószövetséghez-e vagy az újhoz, a szombatról a vasárnapra virradó egész éjszakát. Jómagam eddig, higgye el, mindkettőnek ellenálltam, s azt hiszem, hogy ezért is szeretnek még mindketten.

Végül is, hogy elhárítsa a földrengések istencsapását, no meg hogy ráijesszen Issacarra, őeminenciája, az inkvizítor egy kis autodafét rendezett. Erre a szép ünnepre engem is kegyeskedett meghívni. Mondhatom, igen jó helyet kaptam; a hölgyeknek még külön frissítőkkel is szolgáltak a mise és a kivégzések között. Megvallom, bizony elborzadtam, mikor láttam, mint égették meg azt a két zsidót, meg a jó biscayait, aki a komaasszonyát vette feleségül: de mekkora volt az ijedtségem, zavarom és meglepetésem, mikor meg olyasvalakit láttam sanbenitóban, püspöksüveggel, aki hasonlított Panglossra! Megdörzsöltem a szememet, figyelmesen odanéztem, láttam, hogyan akasztják; elájultam. Alig tértem magamhoz, akkor meg kegyelmedet láttam, mégpedig anyaszült meztelenen; ez aztán több volt a borzalomnál, ijedtségnél, fájdalomnál s a gyilkos kétségbeesésnél. Bevallom, a kegyelmed bőre még fehérebb, még frissebb, mint az én bolgár kapitányomé. Ez a látvány minden fájó, minden gyötrő érzelmemet megkettőzte. Felsikoltottam, így akartam szólni: "Megálljatok, barbárok!" - de hát elfulladt a hangom, s különben is hiába sikoltoztam volna akármeddig. Mikor aztán kegyelmedet alaposan elfenekelték, gondolkodtam, mint lehetséges, hogy a szeretetre méltó Candide s a bölcs Pangloss itt van Lisszabonban, az egyik, hogy száz vesszőcsapást kapjon, a másik, hogy akasztófára jusson, és méghozzá őeminenciája, az inkvizítor parancsára, akinek én vagyok a kedvese? Pangloss hát becsapott kegyetlenül, amikor azt mondta nékem, hogy minden a lehető legjobb ezen a világon.

Nyugtalanul, félőrülten, hol egészen magamon kívül, hol azonnal készen arra, hogy meghaljak a gyöngeségtől, szegény fejem tele volt ezerféle gondolattal, apám, anyám, testvérem gyilkos lemészárlásával, a csúf bolgár katona ungorkodásával meg késszúrásával, szolgaságommal, szakácsnéságommal, helyes bolgár kapitányommal, no meg a csúnya zsidómmal, gyalázatos inkvizítorommal, Pangloss doktor felakasztásával meg a hármas szólamú misereré-vel, miközben kegyelmedet fenekelték, s főképpen azzal a csókkal, amelyet, ha emlékszik rá, egy spanyolfal mögött adtam kegyelmednek azon a napon, amikor utoljára láttuk egymást. Magasztaltam az Úristent, hogy annyi megpróbáltatás után visszavezérelte hozzám kegyelmedet. Az öregasszonyt megkértem, legyen gondja kegyelmedre, kísérje ide, ebbe a házba, mihelyt lehetséges lesz. Mint látja, jól végezte a dolgát; megértem hát azt a ki sem mondható nagy örömöt, hogy láthatom, hallhatom, közelemben tudhatom Candide-ot. De már rettentő éhes lehet; nekem is megjött az étvágyam; kezdjünk hát a vacsorához.

Mindketten asztalhoz ültek, és evés után belesüppedtek a már említett kanapéba; még akkor is ott henyéltek, amikor Don Issacar, a ház egyik ura megérkezett. Épp szombat volt. Azért jött, hogy élvezze jogait, s magyarázza szíve szenvedelmét.

Forrás: Gondolkodó