Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak

A politikai mozgalmakban bizonyos jelszavak kerekednek felül. Ezek a frázisok és szállóigék bizonyos felfogást rendszerint nagyon éles kidomborításban fejeznek ki. Ennélfogva többnyire egyoldalúsággal vádolhatók. Dacára annak azonban nagy hatást gyakorolnak és a közvélemény kialakulását erősen befolyásolják. Az alábbiakban néhány ilyen jelszót vizsgálat alá vettem és behatóan elemeztem.

Politikai frázisok és jelszavak

A politika úri huncutság.

Ez a szálló ige bizonyára onnan ered, hogy dacára a politikusok és különösen a képviselőjelöltek hangzatos ígéreteinek, a nép helyzete a pártok változó kormányai alatt aránylag keveset javult. Ezt a nép fia természetesen csalásnak nézte és ennek a fájó érzésnek az említett szállóigében adott kifejezést.

A németek még tódították és azt az általános tételt állították fel, hogy a politika rontja a jellemet.

Ezt nemcsak a csábos, hiú ígéretekre vonatkoztatták. Látták ugyanis, hogy a pártszenvedély elvakítja az embereket és különben igazságos férfiak is pártjuk érdekében olyan dolgokra vetemednek, melyekért mint magánemberek nem vállalnák el a felelősséget.

Az a tudat, hogy nem a tulajdonképpeni egyéni haszon, hanem a pártérdek forog kockán, a politikusokat vakmerőkké teszi és abban a relatív önzetlenségükben úgyszólván menlevelet látnak sok kifogásolható és gonosz cselekedet elkövetésére.

A közéleti küzdelemben felkorbácsolt szenvedélyek kitörései is hozzájárulnak ahhoz, hogy a politikának túlnyomóan rossz befolyást tulajdonítanak az erkölcsökre. Pedig ebben nincs igazság.

A politikai hitszegésről és az ígéretekről való megfeledkezés olyan szemrehányás, mely sok esetben nem helytálló. Jóllehet sok jelölt ámítás céljából és a teljesíthetetlenség tudatában hamis ígéretet tesz, mindazonáltal hamis ígéretről csak akkor lehet szó, ha a politikai ígéret természete szerint elbírálva is hamisnak kell azt mondani.

Mert a politikai ígéret rendszerint inkább egy program, egy patetikus szózat jellegével bír, körülbelül ilyen hangnemben: áldozzuk fel az utolsó embert és az utolsó garast! Ezt mindig cum grano salis kell érteni.

A politikai ígéret többnyire az általános elvet jelöli meg és annak megvalósítása tudvalevően sok stádiumon megy keresztül.

A tapasztalat azt mutatja, hogy minden reformot tízszer megígértek, amíg végre keresztülvitték és így tízszer hazugságban maradtak. A politikai ígérethez mindenki hozzáteszi: »Amennyire tőlem telik,« Rebus sic stantibus stb. stb.

A hamisság vádját csak akkor lehet a politikusra rásütni, ha egy elvet hirdet és annak hirdetése által érvényesülni kíván, azután pedig azt az elvet szubjektív okokból cserben hagyja.

A politikai ígéret természetszerűen nagyon sokszor teljesítetlen marad. De nincs olyan terrénum, amelyen a vis-majoron alapuló mentsége annyira jogosult lehet és elfogadható, mint a politikában. És az ígéretek teljesíthetetlensége folytán az egész politikát szőröstől-bőröstől úri huncutságnak megbélyegezni: nagyfokú igazságtalanság.

És ha igaz is, hogy a pártvélemény sokszor az elfogulatlanság és tárgyilagosság rovására megy, viszont az is áll, hogy a politikai küzdelem valósággal neveli az embert arra, hogy az ellenfél erejét és jellemét megbecsülje.

A politikában a szenvedélyek inkább a tömeget izgatják, a magasabb régiókban a politika a tárgyilagosság és a realitás magas iskolája.

Az a politikus, aki felzaklatott indulatai hevében nem tud az ellenfél erejének megbecsülésére emelkedni, az képzelt világban él, az rossz hadvezér és eleve elvesztette a csatát, mielőtt még abba belebocsátkozott volna.

A szenvtelen tárgyilagosság nagy tényező a politikai hadviselésben. Az ellenfél megbecsülése azután a legnemesebb formában juthat kifejezésre.

Sok kérges szívű parlamenti ember könnyezett, amidőn Gladstone a feleségét gyászoló Disraelinek nyílt ülésen legbensőbb részvétét fejezte ki és ellenfelének nagy vigasztalására az elhunyt asszonyt, mint férjének nemes bajtársát, mint küzdelmének részesét, mint életének díszét és ékességét ünnepelte. Viszont Beaconsfield, amidőn Gladston Herbert szűzbeszédét elmondta, nem mulasztotta el a miniszteri székből a polémiába beleszőni, hogy a házban mindenki, a párthívek és az ellenfelek, osztoznak a boldog apa örömében, aki a sasfiók szárnybontását büszkén szemlélhette.

Valóban, nincs az életnek olyan területe, amelyen az ellenfél megbecsülése annyira a mesterség kellékeihez tartoznék, mint a politika. Így tehát a politika, ha futólag elvadítja is az embereket, viszont humanizálja is, amennyiben együttműködésre, kölcsönös megbecsülésre, alárendeltségre és önmegtagadásra tanítja őket.

Már a szüntelen kritika, melynek a politikus minden cselekedete alá van vetve, neveli a felelősségérzetet és kényszeríti, hogy a közvélemény éber ellenőrzését tartsa szem előtt.

Ha tehát bizonyos szempontból nézve, a politika úri huncutságnak látszik is, viszont az is áll, hogy a közvélemény Damoklész kardja mindig a politikusnak feje felett lebeg és cselekedeteiről a közvélemény nagyon ritkán szokott, mint elnéző és kegyes bíró ítélkezni.



Politikai frázisok és jelszavak

A gazdagok pazarlása a szegény embert keresethez juttatja.

A luxust úgy szokták feltüntetni, mintha a gazdagok a bő költekezéssel társadalmi kötelezettséget teljesítenének, viszont a szegények abban kárpótlást találnának mostoha sorsukért. A luxus úgyszólván a gazdagok és a szegények közt való kínos különbség harmonikus kiegyenlítésére törekszik. Hogy ez beállítás a valóságnak meg nem felel, az nyilvánvaló. De az ósdi nemzetgazdászati tudomány eme felfogás által kívánta az általa bemutatott elszomorító világképet egy pár világos folttal felderíteni. A régi teória a gazdagságban és a szegénységben megmásíthatatlan tényt látott. Ez szerinte a világ természetes rendje, melyről csak az utópista hiszi, hogy azon lényegileg változtatni lehetne. De a társadalmi állapotnak ilyen bemutatása mégis csak lesújtó volt. Azonfelül nem is felel meg az igazság és a humanizmus követelményének. Hogy tehát az igazságot némileg érvényre juttassák, bizonyos korrektivumokat találtak fel és a gazdagoknak melegen ajánlták a bő költekezést, viszont a szegényeket figyelmeztették arra, hogy milyen hálával tartoznak a bőkezű gazdagoknak, akik némelykor a virágárus leánynak még öt pengőt is adnak egy kis csokorért. Egyszersmind ez a beállítás alkalmat adott annak hangoztatására, hogy a szegényeknek sorsa nem is olyan kétségbeejtő, különösen, ha a gazdagok erkölcsi kötelességüket teljesítik és nevezetesen, ha ínség idején pénzeszsákjuk zsinórját megoldják és amint mondani szokás: élnek és engedik, hogy más is éljen. (Leben und leben lassen.)

A modern elmélet ezt a felfogást teljesen halomra döntötte. A mérhetetlen gazdagságot és a végtelen nyomort a társadalomban csupán a fejlődés múló fázisának tekintik, mely egyszer éppúgy véget fog érni, mint más előző korszakok, mint a kannibalizmus, a rabszolgaság és a jobbágyság érája.

A jelenlegi korszakban a jótékonyság, vagy a gazdagoknak egyéb költekezése természetes folyománya egy fonák gazdasági rendszernek. De hogy attól a szociális rend égbekiáltó hibáinak javítását várjuk, vagy azt, mint a mellőzhetetlen társadalmi reform pótlását fogjuk fel: az merő utópizmus. A luxus annál kevésbé képes ilyen funkciót teljesíteni, miután egyesek nagy költekezésével ezreknek elszegényedése mindig együtt jár. Plutokratizmus és pauperizmus párhuzamosan haladnak egymás mellett. Ott, ahol a milliárdos felesége kedvenc ölebének születése napján sampányerlakomát rendez, ott a pauperizmus annyira dühöng, hogy minden tizedik lakót mint mindenből kivetkőztetett szegényt kell a tömegsírban eltemetni. Ennek a világnyomornak a milliárdosok pazarlása vajmi kevés enyhítést tud nyújtani !

A luxuskiadásokat különben nem lehet teljesen meddőknek tekinteni. A munkás szempontjából tökéletesen egyre megy, vajon ő posztót és csizmát, vagy mesterséges virágokat csinál, vagy pedig pezsgőgyárban dolgozik-e? És csak oly különcködő költőnek, mint Tolsztojnak jut eszébe afelett keseregni, hogy vannak gazdagok, akik nagy összegeket költenek sampányerre, míg ezrek nyomorognak, akiknek cipőre és kabátra sem telik.

A modern közgazdaság legnagyobb vívmánya éppen az a tétel, hogy a jelenlegi állapot nem a természetes rend, hanem csak egy átmeneti stádium. A fejlődés pedig oda irányul, hogy a javak szétosztásánál az igazság és a humanizmus elvei mindinkább érvényesüljenek.



Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak

A nép nem érett.

A nép körülbelül hatezer év óta nem érett. Midőn Arisztofanes a »Madarak« című vígjátékában a felséges athéni démoszt kigúnyolta, ez épp oly kevéssé volt érett, mint most, midőn az általános szavazatjog körüli vitában azt hangoztatják, hogy a nép nálunk arra még nem érett meg. De vajon mikor lesz érett a nép és ki hivatott arra, hogy ebben a fogas kérdésben kimondhatná a szentenciát? Ez a kérdés teljesen homályban marad.

Egy angol publicista erre nézve egészen sajátságos különvéleményt kockáztatott meg, mondván: »A nép bizonyos jog gyakorlására megérett, mihelyt ezt a jogot követeli. Éppen a követelés annak a jele, hogy jelentőségét felfogja és tud is, akar is vele élni.«

Hogy a nép jogát nem mindig a maga javára használja, az igaz. De vajon a vezérlő osztály mindig csak a haza javát nézte, helyesen megértette és kiküzdötte-e? Nem inkább arra tanít-e a történelem, hogy a nemzet érdeke éppen a vezérlő osztály önzését, korlátoltságát és pártoskodását súlyosan megszenvedte? A nagy tömeg szenvedélye tehát nem elég indok a jogtól való megfosztásra. Az oligarhikus bűnök egy hajszállal sem csekélyebbek, mint az oklokratikus veszedelem.

Ha speciálisan az általános szavazatjogra nézve azt hozzák fel, hogy népünk arra meg nem érett, azzal lehet replikázni, hogy az intelligencia vezetése alatt álló cenzusos választók több cikluson át olyan képviselőházat választottak, melyet általánosan analfabétának neveztek. A mostani képviselőház értelmi nívója tehát nem olyan magas, hogy azt az általános szavazatjog küldöttjeitől félteni kellene. Azok a széles rétegek, melyek a középosztály mellett a választójogot elnyerték, Európában mindenütt a legkiválóbb és legértékesebb parlamenti erőket szolgáltatták. Erre nézve elég csak John Burns, Keir Hardie, Jean Jaurés, Aristide Briand, Bebel Ágost és Kautzky Károly nevét említeni, akik a parlamentarizmus egén mint elsőrendű csillagok ragyognak.



Politikai frázisok és jelszavak

Hazafiság.

Ha művelt ember egy társaságban kibökné: »Jaj' be szeretem az édesapámat!« vagy: »Végtelenül tisztelem a feleségemet« - ezt joggal tapintatlannak, sőt gyanúsnak mondanák.

Ami pedig a hazafiságot illeti, mely szintén a szív szentélyében rejtőző intim érzés, az általános szokás nem ellenkezik azzal, hogy az ember unos-untalan nyilvánosan a hazafiságával dicsekedjék és színpadi kifakadásokban, hazaszeretetével hozakodjék elő. Pedig erre nézve jó lesz Shakespeare mondására visszaemlékezni: »Kordélia szeret és hallgat.«

Ha nálunk a hazafiság tüntető erősködése nem kelt olyan visszatetszést, amilyent megérdemel, ennek különös oka van.

Belviszályaink és különösen a függetlenségi harc, mely némely fázisában a polgárháború jellegét öltötte magára, azzal a vészes következménnyel jártak, hogy a honpolgárok egy részének hazafiságában való bizalom hosszú időre megingott. A hazafiság tehát nálunk megszűnt egy magától értetődő elemi érzésnek tekintetni, melynek hiánya nagyon kivételes és majdnem természetellenes. A hazafiság különös erényszámba ment, amelynek hangoztatása a politikai hitvallás egy integráns részét képezte.

Belháborúnk egyik keserves következménye éppen az volt, hogy a hazafiságot sokféleképpen magyarázták és ami a magyarságnak hazaárulás volt, azt sok idegen ajkú éppen a hazafiság netovábbjának tekintette.

Ennek a szomorú korszaknak nyomai azonban mindinkább kivesznek a lelkekből. És végre általánosan érvényesülni fog az a felfogás, hogy a hazafiság az ember lelki világában olyan elsőrendű helyet foglal el, mint a családi érzés. Annak hiánya pedig feltűnő és nagyon kivételes perverzitásnak nevezhető. Ezzel a váddal, ha azt az ellenféllel szemben hozzák fel, hovatovább kevesebb hatást lehet elérni. Mert a politikai intelligencia terjedésével mindinkább belátják, hogy a hazafiság meggyanúsítása vagy kétségbevonása üres szóbeszédnél semmi egyéb. Azt is tudják, hogy az országos ügyekről, az alkotmányról való ellentétes vélekedés még nem igazolja a hazafiatlanság vádját, épp oly kevéssé, aminthogy más felekezetűeket vallástalannak nevezni nem lehet. Csak azt, aki az alkotmány felfüggesztését vagy eltörlését tervbe veszi, lehetne politikai ateistának nevezni és a közvélemény őt a cégéres ateistának kijáró megrovásban fogja részesíteni.

Érdekes különben arra a nagy különbségre rámutatni, melyet a gyakorlati életben a haza és az állam között tesznek.

Magyar haza és magyar állam tulajdonképpen azonos. Legföljebb úgyszólván formális szempontból lehetne azt mondani, hogy az egyik, a magyar haza, az érzelmi momentumot hangsúlyozza, míg a másik, a magyar állam, a politikai momentumot domborítja ki. Ez a formális különbség pedig korántsem ad menlevelet arra, hogy a kötelességeket, melyeknek a haza iránt való teljesítését megkövetelik, az állammal szemben semmibe se vegyük.

A hazának mindennel tartozunk, sőt életünket és vérünket is fel kell áldoznunk érte. Ezt számtalanszor erősítjük. Senki sem merné ezt a kötelességet tagadásba venni. Ellenben az állammal szemben, ami tulajdonképpen vele azonos jogegyén, hogyan állunk? Nemcsak, hogy senki sem kíván érte áldozni, de mindenki iparkodik belőle minél több hasznot húzni, kedvezményeivel visszaélni, tartozásait kijátszani, sőt azt sem tartják nagy bűnnek, hogy az államot, mely az imádott hazának csak más elnevezése, mindenfajta visszaélés és csalás, adóeltitkolás, bélyegcsonkítás és csempészés által jogaiban megkárosítsák. Ebben a tekintetben olyan nagy az elvakultság, hogy a közfelfogás szerint az anyagi megkárosítás, melyet a magánegyénnel szemben becsületbevágó dolognak tekintenek, sokkal enyhébb megítélésben részesül, ha azt az imádott hazával szemben követik el. Ennek az erkölcsi megtévelyedésnek magyarázata az, hogy a hazával szemben, melynek életünket és vérünet nagylelkűen felajánljuk, ez a fogadkozás semmiféle kellemetlen következménnyel nem jár. A felajánlott áldozatot rajtunk nem hajtják be. Ellenben az állam nagyon pontosan követeli a magáét. Itten tehát minden patetikus ígérkezés és felajánlás megszűnik.

Ha a közérdek ellen vétünk, a szent hazát mindig az állammal helyettesítjük és a bűnt elkövethetjük anélkül, hogy a közvélemény kárhoztatását kockáztatnók.

Nagy és hatalmas pártok lángoló hazafiságuk hangoztatása mellett nem átallnak olyan programot kítűzní, melynek alapján az államtól minél több jogtalan kedvezményt csikarhassanak ki és az állami terheket igazságtalanul gyengébb vállakra háríthassák át. Jó volna, ha már az iskolában is ahelyett, hogy ott csak a szavalási hazafiságot kultiválják, a haza iránt teljesítendő mindennapi komoly kötelezettségekre figyelmeztetnének. Mert az mégsem járja, hogy az édes hazát, mely ápol és eltakar, az állam elnevezése alatt úton-útfélen becsapjuk és érdekeit megsértsük.


Politikai frázisok és jelszavak

A radikalizmus.

Minden okos politikus óvakodik attól, hogy a radikalizmus hírébe keveredjék, Tény, hogy a radikalizmus, mint általános elv, nehezen fogadható el. Mert a politikus, aki az intézmények átalakítását az egész vonalon keresztülvinni akarná, legyőzhetetlen akadályokba ütköznék és általános felforgatást idézne elő.

Viszont az is áll, hogy mélyen gyökerező közbajokat csak gyökeres kiirtással lehet orvosolni. A radikális módszer nem csak a legjobb, legtöbb esetben az egyedüli jó. Radikalizmus tulajdonképpen annyit jelent, mint alaposság és észerűség. Okos ember magánügyeiben rendszerint radikális.

Ha például anyagi bajokkal küzdünk, a legrosszabb eljárás tudvalevően az, ha a pillanatnyi zavaron segítünk, anélkül, hogy a baj okát eltávolítanók. Épp úgy a betegség, melyet csak operáció által lehet kúrálni, kenőccsel és flastromokkal soha meg nem gyógyítható. Ez a radikális gyógymód azonban, mint a radikalizmus általában, bátorságot, erélyt és erős elhatározást feltételez, ezek pedig olyan dolgok, melyek emberek közt, különösen nagy állásban levő rangos politikusoknál, nagyon ritkán találhatók.

Aki nyugalmát és kényelmét szereti, aki irtózik az ellenségeskedéstől és a veszélyektől, az soha ne forduljon radikális eszközökhöz. Viszont az államférfiúi dicsőség, a világhír másképen el nem érhető és nagy államférfiak mind úgy szereztek elévülhetetlen érdemeket, csak úgy értek el halhatatlanságot, hogy minden kicsinyes, felemás eszközt megvetve, az előítéletekkel és a kényelmes, gondatlan szegénységgel bátran szembeszálltak és a közbajok orvoslásánál radikális eszközöket alkalmaztak.

Ennek a tételnek az igazolására a legjobb példa Bismarck, aki az Ausztria és Poroszország közt való százados versengést nem félszeg kompromisszumokkal iparkodott megszüntetni, hanem a legradikálisabb módszerrel, háborúval, mely a viszonyt véglegesen szabályozta. Épp úgy járt el a nagy államférfi a belügyek terén. Midőn arra a meggyőződésre jutott, hogy a proletáriátusban elharapódzó államellenes és felforgató tendenciák jórészt abból származnak, hogy a munkástömegek baleset, betegség és rokkantság esetén kétségbeejtő nyomorba jutnak, rettenthetetlen bátorsággal levonta annak a tapasztalatnak végső konzekvenciáit, amennyiben a középosztály ádáz ellenkezésével szemben az államszocializmust inaugurálta. Épp olyan radikálisan járt el egy másik nagy államférfiú: Gladston, különösen az írországi állapotokat illetőleg. Ő nem rettent vissza attól, hogy az anglikán egyházi vagyont, mely a katolikus Írországban csak mint a régi hódoltság csökevénye maradt fenn, szekuralizálja, sőt az angolszász nagybirtokot is kárpótlás fejében az ír parasztok javára kisajátította. Ha Írországban a századokon át lappangó forrongás megszűnt, ez Gladston radikális politikájának az érdeme.

Érdekes, hogy az általános nézet szerint Bismarckot a konzervatív államférfiak rubrikájába sorozzák és ő magát is konzervatívnak mondta. Ezt azért tette, mert nem akart összetévesztetni az ő idejében fennállott radikális párttal, mely épp abban a pontban vallott radikális elvet, ti. a monarchia jogkörét illetőleg, melyben ő hajthatatlan konzervatív volt. De ha Bismarck ebben a tekintetben konzervatív volt is, az őt nem akadályozta abban, hogy alkalomadtán a legradikálisabb eszközökhöz, a háborúhoz, a szocializmushoz és az általános szavazatjoghoz ne folyamodjék.



Politikai frázisok és jelszavak

A magyar nemzet jövője.

A XIX. század második felében a magyarságnak három nagy alakja volt: Deák Ferenc, Arany János és Andrássy Gyula.

Ha Deák Ferencről egyebeket fel nem jegyeztek volna, mint hogy ő a kiegyezés megalkotója, legnagyobb diadala napján, a koronázáskor vidékre menekült, hogy az ünnepeltetést és a feléje harsogó éljenkiáltozást kikerülje: már eme páratlanul álló vonás révén is belekerülne a Plutarkba, a nagy emberek díszcsarnokába.

Akkora puritánizmust, akkora megvetését a külső dísznek, akkora diogenészi lenézését mindannak a formai kitüntetésnek, amit a hálás nemzet és a király nyújthatott: egy modern nemzet államférfiánál sem lehet találni.

Deák az egyetlen politikus, akinek elhisszük, hogy a hatalmat nem a külső fény miatt kereste, hanem azért, hogy a köznek, egész egyénisége feláldozásával használjon.

A másik nevezetes egyéniség Arany János volt. Ha ezt a nagy költői géniuszt más nemzetek híres lantosaival összehasonlítjuk, akkor a roppant tehetsége mellett tetejébe még nagyon ritka és értékes emberi vonást találunk, melyet Hugo Viktorban, Byronban és másokban hiába keresünk.

Majdnem példátlan ugyanis a nagy költő csendes, szerény filiszter életmódja. A költőkirály úgy viselkedett, mint egy napidíjas. Fantáziája és temperamentuma bámulatos művekben pattant ki, de sohasem merész botlásokban, kifogásolható ballépésekben és sohasem a polgári közfelfogás ellen való lázadásban.

Végtelen szerénység van abban, hogy ez a nagy géniusz soha sem vette igénybe a közönség elnézését magánéletének gyarlóságai iránt. Nagy hírneve, nagy alkotásai sem szolgáltattak neki alapot az arrogáns előjogra, hogy, a közvéleményt megbotránkoztassa.

Sokan ezt egész közönséges és mellékes körülménynek fogják mondani. Ha Arany János nem dorbézolt, ha nem volt szoknyahős, ha nem foglalkoztatta a világot szerelmi kalandjaival: mindez privát gusztusa volt. Ez se nem emeli, se nem csökkenti költői értékét. Helyes! Mi evvel teljesen egyetértünk. Mindazonáltal, nemzeti költőnknek ezt a jellemvonását nagy becsben tartjuk. Mert egy tipikus alakban mutatja, mennyire hamis a magyar nemzeti jellemről alkotott vélemény, hogy tüzes vére minden fegyelemmel dacol, hevessége őt nagyon gyakran züllésbe sodorja és életképességét lefokozza. Holott hála Istennek, a higgadtság, a szolidaritás és a komoly megbízhatóság legalábbis annyira képviselve van közöttünk, mint a túlcsapongás és szertelenség. És legnagyobb költőnk életrajza, - kinek pedig bizonyos privilégiuma volna a nemzeti bohémség előjogára - tüntetőleg bizonyítja, hogy mennyire igazságtalanul és hamisan ítélkeznek felettünk.

Végre a harmadik tipikus alakban, Andrássy Gyulában látjuk a sikeres realizmus, az életrevalóság ragyogó példáját. Ő minden helyzetbe bele találta magát és minden téren egész férfinak bizonyult. Mint forradalmár, mint diplomata, mint fejvesztésre ítélt bujdosó, mint udvaronc: minden téren és minden helyzetben tudta kiváló alkotó és vonzó egyéniségét érvényesíteni. Ő az volt, amit az angolok találóan magnetical man-nak neveznek. Valami delejes bűverő, melyet lelke kisugárzott, meghódította neki az emberek szívét. Ő született vezér, a szívek királya és az állam kormányzója volt.

Boldog az a nemzet, amely három ilyen férfiút magáénak vallhat! Egy nemzet, melynek természetes adományai ilyen fényes megtestesülést nyernek, amelynek kebelében a talentum és jellem ilyen kiváló típusokban egyesül: az bátran tekinthet a jövőbe!


Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám