Eminescu: Volt egyszer, volt egy énekes

Volt egyszer, volt egy énekes,
Ki szép és büszke volt.
Pompás kastélyban a király
Asztalánál dalolt.

Volt a királynak egy csodás lánya, egy gyönyörű
Aranyhajú és nevető,
Mosolygó kék szemű.

S megszerette az énekes
A lányt, s egy holdteli
Este a kertben remegőn
Megvallta: szereti.

Meghallgatta a lány s eképp
Válaszolt gőgösen:
----Tied csak akkor lehetek,
Ha királlyá leszel.

És elindult, országokat
Lázított, népeket
Várakat vitt, királyokat
Futtatott, kergetett.

S parancsot adott mindenütt:
Királlyá őt tegyék!
Volt, ki szerette,s volt, aki
Csak rettegte kegyét.

És aztán ment, ment, mendegélt,
S abba a várba ért,
Ahol szerelme tündökölt,
Mint éj egén a hold.

De jaj! A magas és rideg
Termekbe hogy belép,
Ravatalon találja ő
A gyönyörű leányt,

Mint a viasz, oly sárga volt
És dús aranyhaja
Összeziláltan, kócosan
Terült szét vállain.

Papok mormoltak csöndes mély imát,
Harangok tompán konduló
Fájdalmas hangja szállt.

-----Mennyi szenvedtem, mennyit én,
Míg utam ide ért,
És most mindennek vége van
Ó mondd: miért? miért?

Azt hallotta a lány, hogy ő
Harc közben elesett,
Nem bírta el a bánatot,
S a szíve megrepedt.

/Kányádi Sándor fordítása/


Forrás: Farkas Hedi