2009. június 9., kedd

Ég és föld - MÁRAI SÁNDOR


Ezért a nő -- a legokosabb nő is -- kissé úgy hallgatja a férfit, a legokosabb férfit is, mint egy érdekes és zseniális embert, aki, sajnos, kissé tökéletlen és hülye...



Ég és föld között élek, van bennem valami halhatatlan és isteni, de szoktam az orrom is piszkálni, ha egyedül vagyok a szobában, lelkemben elfér India minden bölcsessége, de egyszer pofozkodtam a kávéházban egy részeg iparlovaggal, órákon át tudom nézni a vizet és a madarak repülését, de öngyilkossági tervekkel is foglalkoztam már, mert egy hetilapban pimasz hangon írtak egy könyvemről, Kung-fu-ce testvére vagyok az emberi dolgok megértésében és a bölcs közönyben, de nem bírom ki, ha a hírlapok nem említik meg a jelenvoltak között a nevem, megállok az erdő szélén, és káprázó szemmel nézem az őszi lombok színeit, de nem tudok másként érezni a természet iránt, mint fenntartással és gyanakvással, hiszek az értelem felsőbbrendű erejében, s egészen ostoba társaságokban fecsegéssel töltöttem el életem legtöbb estéjét, hiszek a szerelemben, de legtöbbször fizetett nőkkel vagyok csak együtt, hiszek az égben és a földben, mert ember vagyok, ég és föld között, ámen.


Fegyvereim rendezgetem

Nem, a bölcsesség, ha van ilyen, nem pajzs; átdöfi a vágy és a félelem kegyetlen dárdája. Nem, a szellem, az értelem nem kivédhetetlen fegyverek; ócska mordályok csak, ha nincsenek töltve a jóság töltényével. Nem, a gúny és a közöny nem védenek meg; hideg ez a páncél, inkább elvetem és védtelenül állok a világ elé.

Mivel harcoljak hát? A titokkal, a hallgatással, az ellenállással?... Talán inkább azzal, hogy nem leszek olyan sebezhető, ha lemondok minden igényről, mely a világ felületéhez kötöz, azzal, hogy titokban készülök munkámra, mely könyörtelen és engesztelhetetlen. Mert két élet van és kétféle munka; s mint a rab, aki napközben papírzacskót ragaszt, de éjszaka ráspollyal dolgozza meg börtöne rácsait, úgy ne hidd, hogy a munka, amit látsz tőlem, a világi minősítés, melyet olvashatsz rólam, igazi munkámat jelenti s engem jelent. Mit csinálok? Majd megtudod egyszer... Szabadulni szeretnék. Addig is rendezgetem fegyvereim, s a kenyeret, melyet elémbe lök e rabtartó világ, óvatosan szelem ketté és keresem benne a ráspolyt.


Okos

„Okos nő!” -- mondják, s néha a nők is bólogatnak, s elismerik egy másik nőről, hogy okos, nagyon okos. S megjegyzik még, finoman mosolyogva: „Hja, a női okosság.”

Sok idő és türelem kell hozzá, míg ezt a női okosságot egy férfi igazán megérti, s végül talán méltányolja is. Néha már azt hiszem, hogy értem. Tehát: ez a nő okos, mert állandóan ugyanarra gondol; s ezért nem „rossz”, nem is „jó”, egyszerűen nő. Amíg mi a hidakra, a szérumokra, a versekre vagy az örökkévalóságra gondolunk, a nő velünk gondolkozik, részt vesz munkánkban és életünkben, teljes megértéssel, s ugyanakkor könnyű sóhajjal, mint aki tudja, hogy a hidakra, versekre és szérumokra nagy szükség van, de végül is nem erről van szó. Miről is van szó, élet és halál, születés, termékenység és mesterség közben? Természetesen a férfiak és nők dolgáról van szó. Ezért a nő -- a legokosabb nő is -- kissé úgy hallgatja a férfit, a legokosabb férfit is, mint egy érdekes és zseniális embert, aki, sajnos, kissé tökéletlen és hülye, mert mindent tud, csak azt nem tudja pontosan, minden következménnyel, miről van szó?... Ezért mondjuk, mély hangú elismeréssel: „Okos nő,” S aztán, zavartan, elhallgatunk, mint aki valamilyen bonyolult illetlenséget mondott.


Ellenfél

Nem félek a bombáktól, tankoktól, sem a hírhedt és fogvicsorgató ellenfelektől. Szemlét tartok a világ felett, s megdöbbenve érzem, hogy semmi nem köt elég erősen, tehát nem is félek már semmitől. Csak az fél, akinek van mit veszteni.

De önmagamtól, nem tagadom, félek még kissé. Gyanakvással szemlélem magam, ezt a különös ellenfelet, kinek minden titkos gondolatát ismerem, s lépéseit és cselekedeteit mégsem tudom kiszámítani. Félek önmagamtól, minden eszközzel védekezem magam ellen, fegyelmezem, és ha kell, megfélemlítem, sőt büntetem magam. De ki az erősebb?...

Néha félek, hogy végül mégis ő az erősebb, a másik én, az ismerős és érthetetlen, akinek nincs névjegye, nincs teste, s aki legalább olyan erősen én, mint a kezem vagy a szemem. Félek, hogy mégis erősebb, mert fölényesen bánik velem, mint egy vívó, aki talán le is becsüli ellenfelét: sebeket ad, óvatosan és játékosan, s talán azért nem döf le, mert -- egyelőre -- mulattatja ez az aránytalan bajvívás. Pardont kérjek tőle? Akkor nincs értelme az egésznek. Szökjek meg az életből? Akkor ő győzött. Semmit sem tehetek. Nem elég meggyőzni és leteperni az ellenfelet. El is kell viselni. Ez a nehezebb.


A levél

Pontosan az az ember hiányzik életemből, akinek levelet szeretnék írni.


Forrás: Márai Sándor: Ég és föld. Helikon Kiadó.

Nincsenek megjegyzések: