Magyar zenetörténet 6. rész

Zene a szerzetesrendekben

A török megszállás és a reformáció középkori kolostoraink működését csaknem teljesen megbénította. A 17. században a szerzetesrendeket lényegében teljesen újjá kellett szervezni. Az ellenreformáció idején legaktívabban fellépő jezsuita rend a 18. század első felében számos kolostort és iskolát hozott létre elsősorban a Felvidéken (Nagyszombat, Pozsony, Lőcse), de a Dunántúlon (Győr, Sopron) és Erdélyben (Nagyszeben, Kolozsvár) is jelentős központjaik voltak. A másik tanítórend, a 18. század második felében megerősödő piaristák felvidéki templomaiban korszerű többszólamú egyházi zenét játszottak. A régebben nagy jelentőséggel bíró szerzetesrendek közül csak a pálosok és a ferencesekTridenti zsinatot követően – átvették a római liturgiát, amelyhez saját zenei hagyományaikat is hozzácsiszolták, a ferences liturgia pedig lényegében megegyezett a római tradícióval. A ferencesek gyakorlatában új irányzat jelent meg: kísérletet tettek a gregorián korális és az új zenei stílusok egyesítésére. Eleinte a gregorián ének ritmizálásával és primitív orgonakísérettel való ellátásával próbálkoztak. Később, a barokk terjedésével egy újfajta dallamosság, és a metrikus keretekbe illeszkedő, modern (dúr-moll) tonalitású harmonizálás jellemezte a friss alkotásokat. A ferences zeneszerzők egyre népesebb körében végül kialakult egy sajátos, egyszerűsített nyelvezetű klasszikus kompozíciós stílus. A szerzők között nagyobb nevet szerzett Joseph Pantaleon Roskovsky és Pater Gaudentius Dettelbach. kaptak új erőre. Kolostoraikban elsősorban a hagyományos gregorián korálist énekelték. A pálosok kedvező helyzetét segítette, hogy már korábban, – a Tridenti zsinatot követően – átvették a római liturgiát, amelyhez saját zenei hagyományaikat is hozzácsiszolták, a ferences liturgia pedig lényegében megegyezett a római tradícióval. A ferencesek gyakorlatában új irányzat jelent meg: kísérletet tettek a gregorián korális és az új zenei stílusok egyesítésére. Eleinte a gregorián ének ritmizálásával és primitív orgonakísérettel való ellátásával próbálkoztak. Később, a barokk terjedésével egy újfajta dallamosság, és a metrikus keretekbe illeszkedő, modern (dúr-moll) tonalitású harmonizálás jellemezte a friss alkotásokat. A ferences zeneszerzők egyre népesebb körében végül kialakult egy sajátos, egyszerűsített nyelvezetű klasszikus kompozíciós stílus. A szerzők között nagyobb nevet szerzett Joseph Pantaleon Roskovsky és Pater Gaudentius Dettelbach. Zene az iskolákban A 18. század első felében Magyarországon az intézményes nevelés elsősorban az egyházakon belül folyt. Az oktatás főbb irányvonalát az iskolák felekezeti hovatartozása szabta meg, s gyakori volt a felekezetek közötti küzdelem az egyes intézmények feletti befolyás megszerzéséért. A század második felében – a felvilágosodás eszméinek hatására – az oktatással és neveléssel foglalkozó intézmények állami felügyelet alá kerültek. A továbbra is működő felekezeti iskolák mellett egyre jelentősebb szerepet kaptak a városi, és magániskolák. A zenei műveltség megszerzése szempontjából az egyházi iskolákat alapvetően két csoportra oszthatjuk. Az evangélikus és katolikus intézményekben nagy súlyt fektettek a korszerű zenetanításra. Ezekben az iskolákban a diákok többszólamú kórusban énekeltek, zenekarban játszottak. Az evangélikusok a tehetségesebb növendékeket külföldön taníttatták, hogy aztán bőséges zenei tapasztalatokkal hazatérve az iskolai együttest vezessék, a repertoárt gazdagítsák. Az iskola ének- és zenekara ellátta a helyi evangélikus templom istentiszteleteinek zenei feladatait, és szoros együttműködésben állt a város által alkalmazott muzsikusokkal. A liturguián kívül rendszeresen szerepeltek temetéseken, körmeneteken, városi ünnepségeken. Nagyobb zenei együttesről tudunk a nyugati határszél (Soproni, Kőszeg), valamint a Felvidék (Bártfa, Lőcse, Kassa, Szepes, Rozsnyó, és a bányavárosok), és Erdély számos evangélikus iskolájában. Katolikus területen virágzó zenei élet folyt a nagyszombati, trencséni, kassai, zágrábi, pécsi gimnáziumokban. A káptalani iskolák mellett a legnagyobb jelentőséggel a jezsuiták által fenntartott gimnáziumok bírtak, ahol kiemelkedő ünnepeken zenekaros miséket, vesperásokat adtak elő. A barokk korban jelentkező szubjektív, személyesen átélt vallásosságnak teret engedve egyházzenei ájtatosságokat szerveztek, melyek a hívők gyönyörködtetésére és lelki épülésére szolgáltak. A jezsuita oktatásban fontos szerepet töltött be a latin vagy magyar nyelvű iskoladráma, amely a növendékek számára a nyelvgyakorláson túl az előadói készségek fejlesztését, és a zenei képességek megcsillogtatásának lehetőségét jelentette. A bibliai, mitológiai vagy morális témájú színdarabokban megszólaló áriák, kórusok, hangszeres betétdarabok olykor rendkívül közel álltak a korabeli operához. A református és unitárius iskolák az egyszólamúsághoz ragaszkodtak, intézményeikbe nem engedték be a többszólamú és a hangszeres zenét. Debrecenben, Sárospatakon, Pápán, Nagyenyeden és Székelyudvarhelyen működtek jelentős református kollégiumok, amelyek egyben a környező területek vallási és szellemi központjaivá váltak. A kollégiumi diákok közül kerültek ki a református városok és falvak majdani papjai, tanítói, innen vitték magukkal azt a magasszintű humanista műveltséget, amely a protestáns iskolák legnagyobb vívmánya volt. E kollégiumokban nevelkedtek azoknak a kis- és köznemesi családoknak tagjai, akik a 18-19.században az értelmiségi középréteget adták, s akik - a polgári fejlődés hiányában – a korszak általános műveltségét meghatározták. Bár a latin nyelv, az irodalom, a grammatika és számos helyen a természettudományok oktatása rendkívül magasszintű volt, nem mondhatjuk el ugyanezt a zenei képzésről. A zenetanítás szinte kizárólag a vasár és ünnepnapi istentiszteletek énekeire korlátozódott, így azok elsajátításához nem volt szükség jól képzett énektanárra, többnyire az idősebb diákok tanították meg a gyülekezeti énekeket: zsoltárokat, dicséreteket és halottas énekeket. Ez az egyszerű, strófás, egyszólamú zenei anyag nem kívánt különösebb jártasságot a zenei írás-olvasásban, az igényesebb zenei műformák megismerésében, így a 16. század közepétől kezdve a református iskolák a kottaolvasást, hangszertanítást szinte teljesen feladták. A 18. században mutatkozott először igény az énektanítás korszerűsítésére, és az ismert dallamok primitív, ún. „harmóniás kísérettel” való ellátására. A zeneoktatás színvonalának emelésében és a többszólamú éneklés bevezetésében a legnagyobb eredményt Maróthi György, a debreceni egyetem történelem, retorika és matematika–professzora érte el, aki az 1730-as években – hét évig tartó tanulmányútja során – svájci és hollandiai egyetemeken hallgatott előadásokat. A baseli egyetemen a tudományos tapasztalatok mellett különösen nagy hatással volt rá a város és az iskola magasszintű zeneélete. Hazatérve elfoglalta debreceni professzori állását és a baseli Collegium Musicum mintájára kórust szervezett az egyetem diákjaiból, akikkel megkísérelte a genfi zsoltárok többszólamú, metrikus előadásának meghonosítását. 1743-ban tette közzé „A soltároknak négyes nótájik”...című kiadványát, melyben a genfi zsoltárok Claude Goudimel által 1565-ben megjelent egyszerű, homofon összhangosítását társította a zsoltárok magyar fordításával. Maróthi kezdeményezését a gyülekezet és az iskola elutasította, sem a metrikus, sem a többszólamú zsoltáréneklés nem vált gyakorlattá. Hatása legfeljebb a diákmelodiáriumok néhány dalának primitív összhangosítási kísérletében érezhető. A század végén néhány tehetősebb polgárvárosban létrejöttek a zeneélet felekezetektől független, önálló szervezetei. A lakosság egyre szélesebb rétege érdeklődött a zenei események, hangversenyek iránt, s egyre nagyobb igény volt a muzsikálásban való aktív részvételre, a szélesebb körű zeneoktatásra. Számos helyen olvashatjuk, hogy a székesegyház, a plébániatemplom, a főnemesi zenekar, vagy a város alkalmazásában álló neves külföldi, később hazai zenészek oktatták hangszerre, énekre, esetleg zeneszerzési ismeretekre a tehetősebb családok gyermekeit. Pozsonyban a század végén számos kitűnő muzsikus tevékenykedett egy időben, s közöttük egyre többen éltek zenetanításból. Az 1770-es évektől koncertezett és tanított a városban Franz Paul Rigler, aki igényes zongoradarabjaival, és Bécsben, majd Pesten kiadott Zongoraiskolájával letette a korszerű klavír–oktatás alapjait. Tankönyvében – a zongorajáték mellett – alapfokú ismereteket nyújtott az éneklésről, a számozott basszus–játékról, és az ellenponttanról. Rigler leghíresebb tanítványa volt a város szülötte, Johann Nepomuk Hummel, Haydn utóda az Esterházy–családnál, később sikeres karmester és zeneszerző Németországban. 1828-ban megjelent zongoraiskolájában Rigler tankönyvét bővítette tovább. A pozsonyi zeneiskola élén 1789-től Erkel Ferenc későbbi tanára, Klein Henrik állt. Már a 18. század első felében működött zeneiskola Pesten. A 18-19. század fordulóján új intézményeket hoztak létre Budán, Kassán, Lőcsén, Nagyváradon, Székesfehérváron. A következő években a zenetanárok száma országszerte számottevően gyarapodott. Forrás