Kertművészet a Középkorban

A középkori kolostorkertek nemcsak a szerzetesek gyümölccsel, zöldséggel és gyógynövényekkel való ellátását szolgálták, hanem arra is alkalmasak voltak, hogy a Bibliához vagy a szentek életéhez kapcsolódó növények nevelésével sajátos szakrális tartalmakat fejezzenek ki. Az ótestamentumi paradicsomkertre utaló szimbolikus jelentést hordozott alkalmanként a fallal körülvett „hortus conclusus” (zárt kert) képzőművészeti ábrázolása is. A profanizálódott reneszánsz kertekben ezzel szemben a hangsúly egyre inkább a gyakran távoli országokból hozott divatnövények, virágkülönlegességek szépségére, a kert tulajdonosának kényelmét szolgáló kerti építmények kialakítására tevődött át. Ez jellemezte a hazai reneszánsz fejedelmi és főúri kerteket is – Mátyás visegrádi palotájának hársfákkal beültetett teraszos függőkertjét, a királyi palota pergolákkal, halastavakkal, kerti házakkal díszített budai kertjeit, Báthori Miklós püspök váci palotájának elmélkedésre alkalmas sétáló utakkal, halastóval ékesített parkját stb. –, amelyekről ma már csak az egykori utazók, diplomaták, történetírók leírásaiból alkothatunk képet. A hódoltság idején török közvetítéssel sok virág- és gyümölcsújdonság került Magyarországra. Részben ezzel függ össze, hogy a 16–17. században nálunk is elterjedt a délszaki növények nevelésésre alkalmas narancsház (orangerie) építésének szokása. Bár az esztétikai igény dominanciája főként a főúri (pl. az Esterházyak galántai, lakompaki, fehéregyházi kastélyainak virágtáblás kertjét) és a főpapi rezidenciák díszkertjét jellemezte, az „illatos” virágoskertek az inkább a praktikumra, mint a fényűzésre törekvő, önellátó gazdaságokban is egyre nagyobb szerephez jutottak. A 16–17. századi hazai kertművészet legjelentősebb emléke az itáliai kertépítészet (Pratolino, a Mediciek kertje) hatását mutató, a Parnasszus hegyével, műbarlanggal, remeteséggel díszített pozsonyi prímáskert volt, amelynek elrendezését Lippay György esztergomi érsek háromkötetes, metszetekkel illusztrált könyvben mutatta be (Posoni kert, 1664–67). A 18. században Magyarországon is a mesterséges alakzatokat formázó nyírott fákkal, sövényekkel, szökőkutakkal, kaszkádokkal (mesterséges zuhatag, vízlépcsősor) díszített, mértanian szabályos, többnyire szimmetrikus elrendezésű barokk franciakertek létesítésének szokása terjedt el. Legjelentősebb hazai példája a fertődi Esterházy-kastély parkja, amelyet az 1720 körül emelt egykori vadászkastély átépítésével, kibővítésével párhuzamosan az 1760-as évek közepétől Esterházy (Fényes) Miklós herceg alakíttatott át. A szimmetrikus elrendezésű új tereket szobrokkal körülvett Diana-, Flóra-, Vénusz- és Nap-templommal (1767–68 körül), szökőkutakkal, mulatóházakkal, remetelakkal (1775), kínai pagodával és kaszkádokkal (1784–85) díszítették. A pompás kert azonban – bár néhány részlete az új európai kertművészeti törekvések hatására utal – szinte már elkészülésének időpontjában túlhaladottá, divatjamúlttá vált. Ahogy Esterházy Miklós halála (1790) után örökösei a kertet sorsára hagyták, s helyette a pompás angolkertjéről híressé vált kismartoni kastélyba tették át rezidenciájukat, úgy váltotta fel a 18. század végén az ország más részein is a franciakertek építésének szokását a természetességre törekvő szentimentális kertek, majd a klasszikus angolkertek (tájkertek) létesítéséé. Az angolkertekben a festői tájrészletek közé – részben a felvilágosodásnak a térben és időben távoli kultúrák iránti érdeklődésének hatására – gyakran helyeztek keleties, például török, egyiptomi (Csákvár, Esterházy-kastély parkja, 1779, Isidore » Canevale tervei nyomán; Tata, Esterházy-kastély parkja), középkori épületeket (gótikus lovagvár Csáky Emánuel hotkóci parkjában) és antikizáló vagy antik kőemlékekből összeállított műromokat (Tata). A franciakertek szimmetrikus, centrális elrendezését esetleges, véletlenszerű nézőpontok kialakítása váltotta fel. A természetesség, mesterkéletlenség érzését erősíthette a szikláról lezúduló vízesés (Vedrőd, Zichy-kastély kertje, Petri Bernhardt tervei nyomán) vagy a dombok között csörgedező patak. A 19. század elején Magyarországon több mint kétszáz tájkert létesült. A martonvásári, az alcsúti, a hédervári, a kismartoni kastélykert vagy a budapesti Városliget és az Orczy-kert ma is őrzi az egykori angolkertek hangulatát. A kerttörténet iránt megélénkült európai és hazai tudományos érdeklődés hatására, ill. a 20. század második felében állami tulajdonba került kastélyok, kúriák rekonstrukciójával és turisztikai, művelődési stb. célú hasznosításával párhuzamosan az utóbbi időben egyre több történeti kert, park kapja vissza eredeti alakját.

Irodalom

Rapaics R.: Magyar kertek, Budapest, é. n. [1940] • Zádor A.: Az angolkert Magyarországon,Stirling J.: Magyar reneszánsz kertművészet a XVI–XVII. században. Művelődéstörténeti tanulmányok. Lippay Gy: Posonyi Kert – Virágos Kert I. (s. a. r.: F. Almási É.), Budapest, 1996 • Koppány T.–Dercsényi B.–Őrsi K.: Magyar kastélyok, Budapest, 1990 • Tájképi kertek Magyarországon (összeáll.: Őrsi K.), Budapest, 1996 • Möcsényi M.: Eszterháza fehéren–feketén, h. n., é. n. [Budapest, 1998] • Galavics G.: Magyarországi angolkertek, Budapest, 1999 • Régi magyar kertek (szerk.: Géczi J., Stirling J.), Veszprém, 1999 • Történeti kertek. Kertművészet és műemlékvédelem (szerk.: Galavics G.), Budapest, 2000. Építés-Építészettudomány, 1973/1–2., 3–54. •

Forrás: (Papp Júlia) - artPortál