Karácsonyi készülődés Írországban

December 8-án hivatalosan is megkezdődik a lázas karácsonyi szezon az íreknél. (Ezen a napon bezárnak az iskolák is) Sokszor alig lehet közlekedni a városban, a boltok tovább tartanak nyitva a vásárlók kedvéért, az utcán pedig karácsonyi dalokat éneklő csapatokkal találkozhatunk.

A karácsonyfát legtöbben már december 13-án felállítják, innentől már nem csak az utcákon, hanem az ír családok otthonában is él az igazi karácsonyi hangulat . Nagyjából ezzel egy időben megkezdődik a karácsonyi étkek előkészítése is, mert például a tipikus Mince-pie ízeinek összeéréséhez hetekre van szükség.

Érdekesség, hogy az ajándékokat hozó Télapónak -ír tradíciókhoz híven- rétest és egy pohár whisky-t készítenek, az őt szállító rénszarvasoknak pedig répát vagy almát. Ezután irány a templom, a karácsonyi mise.

Az ajándékok kibontására 25-én kerül sor, legtöbb esetben az ünnepi ebédet követően. A család után pedig a barátok következnek, azaz jönnek a körtelefonok, hogy minden számukra kedves személynek telefonon is Boldog Karácsonyt kívánjanak. December 26-án a legtöbben lóversenyre mennek Írországban.

Manapság már csak vidéken szokás a Wren Boy-ok, ócska ruhákba öltözött fiúcskák mutatványa. Ezek a falusi kisfiúk házról házra járnak, énekelnek és zenélnek egy kis zsebpénz reményében.

Forrás: Agolportál

Nem csak tésztát esznek az olaszok

Tény, hogy Olaszországban a tésztáknak jutott vezető szerep, de szaftos ételek mellé szintén szívesen fogyasztanak polentát is az olaszok, mely méltó helyettese lehet a tésztának, burgonyának vagy a rizsnek is.

A kukoricalisztből készülő köret régen inkább a szegények eledele volt, (Erdélyben is nagy divatja volt egyébként az olasz polentához hasonló puliszkának), de mára már a trendi éttermek étlapján is állandó szereplő.

Remek társa például a szépia halnak, melyet a hal saját tintájából készülő, fekete szósszal tálalnak.

Az elkészítéséhez mindössze (20 dkg) kukoricalisztre, (5dl) vízre, sóra és egy kis vajra lesz szükség:

Először tedd fel a vizet forrni és sózd meg egy picit. Amikor forr a víz, öntsd bele a kukoricalisztet és állandó kevergetés mellett főzd meg, míg egy sűrű masszát nem kapsz. Ekkor keverd bele a vajat, majd öntsd egy külön tálba, ahol megdermedhet. Amikor kihűlt, szeleteld fel és tálald.

Szaftos húsokhoz nagyon jól passzol ez az olasz módra készített "puliszka", amit még tovább lehet turbózni például reszelt sajt hozzáadásával. Jó étvágyat!

Forrás: Olaszportál

Önbecsülés: Ki vagyok én?

Mi is az az önbecsülés?

Sokan nem is tudjuk, milyen fontos az önbecsülés, mennyire meghatározza életünk minden mozzanatát. Ki vagyok én, mi az önbecsülés, és sokszor mit hisznek ehelyett tévesen az emberek, ezek mind az életünk jelentős kérdései.

Az önbecsülés fogalma

Az életünk során hozott vélemények, ítéletek közül legfontosabb a saját magunkról alkotott véleményünk. Az önbecsülés önmagunkról alkotott sajátos tapasztalatunk, nem egyszerű érzés, hanem sokkal inkább aktív cselekvés, hajlandóság az élet, a világ, a történések realitásának megtapasztalására.

Az önbecsülés az egyén hajlandósága arra, hogy megtapasztalja önmagát, mint az élet alapvető kihívásaival megbirkózni képes, boldogságra méltó lényt. Mindez magába foglalja gondolkodási, tanulási, döntéshozási képességünket, s a felfogást, hogy a siker, a beteljesedés, a boldogság jó és természetes számunkra.

Az önbecsülés nem pillanatnyi boldogság, pillanatnyi érzés, ehelyett tudatunk megfelelő működése által az idő folyamán kiépül bennünk, s a valóságon, realitásérzetünkön alapul, szükségünk van rá, mert szükségünk van arra, hogy meg tudjunk bízni önmagunkban.

A tudatosság akaratlagos, mi döntjük el, hogy a realitásban akarunk-e élni, tudatosan akarunk-e élni, racionálisan akarunk-e élni, vagy ellenkezőleg!

Az önbecsülés kialakítása

A tapasztalatok szerint hat alapvető gyakorlat ismert, melyek nélkülözhetetlenek az egészséges önbecsülés kialakításához:

• tudatosan élni,
• önmagunkat elfogadni,
• önmagunkért felelősséget vállalni,
• magabiztosnak lenni,
• céltudatosan élni,
• tisztességesen élni

– mindennek gyakorlása elengedhetetlen önbecsülésünkhöz. Ami pedig közös e hat tényezőben, az a valóság, a realitás, azaz a létezőnek a tisztelete.

Ahogy ebből is látszik, az önbecsülés nem a természet ajándéka, ki kell nevelnünk önmagunkban, meg kell dolgoznunk érte. Nem elég reggelente a tükörbe néznünk, és azt mondanunk önmagunknak: „Jó reggelt, Tökéletes!”. Nem elég, ha elárasztanak bennünket dicsérettel, nem elég az anyagi jólét, s gyermekeink iskolai vagy munkahelyi sikerei sem, s hipnotizálással sem lehet belénk ültetni az önbizalmat. A „felébredés pillanata” az, amikor tudatosul bennünk, hogy nem kaphatunk másoktól önbizalmat, ezt csak mi tudjuk önmagunkban kialakítani!

Az önbecsülés téves érelmezése

Az önbecsülés esetében is kialakultak félreértések, téves felfogások. Sokszor a tanár azt mondja, hogy „az önbecsülés feltétele az egyenrangúság”, vagy „a diákokat nem lenne szabad egy-egy tantárgy ismeretében osztályozni, mert az árthat az önbecsülésüknek”, vagy vannak, akik azt mondják: „ne azzal foglalkozz, hogy önbizalmad legyen, fordulj problémáiddal Istenhez - mindössze erre van szükséged, hogy önbizalmad legyen!”.

Ezektől eltérő, de hibás felfogás az is, amikor külső eredményeinktől tesszük függővé önbecsülésünket. Higgyük el, hogy nem helytelen önmagunkban és másokban tisztelni a sikert, az eredményeket, helytelen viszont azt hinni, hogy ez kell, hogy önbecsülésünk forrása legyen. Önbecsülésünk nem eredményeinkben gyökerezik, hanem azon önmagunkban fejlesztett gyakorlatainkban, szokásainkban, tudásunkban, amelyek lehetővé teszik az eredmények elérését. Attól például, hogy gazdasági válságba kerülünk, a sikerhez szükséges tudásunk még megmarad – és ez a tudás, s meglétének tudatosítása önmagunkban, az önbecsülés alapja.

Önbecsülésünk fontosságát mutatja az is, ahogyan megpróbáljuk megvédeni ál-önbecsüléssel, mint például egónk alátámasztásával, amikor kocsink márkájáról döntünk, vagy a legexkluzívabb klubba iratkozunk be, vagy a legnevesebb divattervezők ruháit viseljük. Az önbecsülés jelentőségének letagadása is mutatja problémáinkat a területen.

Elmondhatjuk azt is, hogy a hatékony munka értékelendő ugyan, azonban ha ezt önbecsülésünk helyettesítésére próbáljuk felhasználni, könnyen munkamániássá válhatunk, s megint egy ördögi körben találjuk magunkat, mert semmi nem lesz már „kielégítő”.

Fontos, hogy meg tudjuk különböztetni, mi az, ami valóban fejleszti önbecsülésünket, s mi az, amiről csak úgy tűnik, mintha fejlesztené, miközben igazából rombolja azt. Ha például óriási dicséretben részesülünk - és ettől persze jól érezzük magunkat -, azt mondhatnánk, hogy nő önbecsülésünk, ha mások megdicsérnek. Idővel azonban a dicséret hatása múlik, és ha a dicséret (ál–)önbecsülésünk alapja, akkor egyre több és több kell majd belőle, s soha nem elégít ki igazán. Ha tudatosak vagyunk, felismerjük mindezt, s nem a dicséretben keressük a fejlődést.

Valószínű, hogy a jövő gyermekei megtanulják, mit jelent az önbecsülés, tudják majd, miért fontos, mitől függ és hogyan fejleszthető. Mindez azért fontos, mert az iskolának fel kell készítenie a gyermekeket a felnőtt élet viszontagságaira. Az információs társadalomhoz, a folyamatos változásokhoz csak egészséges önbecsülés segítségével tudnak alkalmazkodni gyermekeink, nincs helye a passzivitásnak, a kétségeknek, a nem tudatos cselekvésnek, gondolkodásnak.

Ahhoz azonban, hogy megtaníthassuk, mi is az az önbecsülés, először a tanároknak kell megérteniük a kapcsolatot, ami az említett hat gyakorlat, az önbecsülés, és a valóság megfelelő felfogása között fennáll.

A jövő világa az önbecsülés megértésével kezdődik.

Forrás: Lelki Titkaink Mentálhigiénés Stúdió

Az inkákról, röviden

A XII. században Peruból elindult egy indián törzs, az Andok hegység hajdani harcos népe, hogy új otthonra leljenek. Aztán birodalmat alapítottak, melynek fénykora alig száz évet élt meg (1438-1533). A jelenlegi Peru, Bolívia, Ecuador, Chile északi, Argentina északkelet, és Kolumbia déli területein éltek. Fővárosuk Cuzco (e: kuszko) (Peru) lett, melyet 1438-ban alapítottak.

Az inka kecsua nyelven a törzs uralkodóját jelenti, a nap isten fiát. A 2. inka: Pachacútec (e: pacsakútek) - hódító háborúkat indított, északra, Kolumbiáig, és délre, Chiléig. Sikereiket az erős hadseregüknek és a rendkívüli szervezési képességüknek köszönhették. Ezen győzelmek megteremtették az alapot az Inka Birodalom megalakulásának. Az inkák eredményesen alkalmazták az őket megelőző civilizációk eredményeit, 16 ezer kilométernyi kőúthálózatot építettek, az utak mentén hírvivő pontokat, futárszolgálatot ("chasquis", e: csaszkisz) állítottak fel. Nem volt írás rendszerük, viszont használták a "quipu"-t (e: kipu), amely zsinórokra kötött különböző számú, nagyságú és akár színű csomókat jelentett. Ezzel remekül tudtak számolni, és akár történeteket megörökíteni.

A kő nagy jelentőségű volt az inkáknál és nagy tiszteletnek örvendett. Szent meggyőződésük volt, hogy a köveknek lelkük van, éppen ezért amikor építkezéshez, vagy akár a mindennapi életben használták őket, mindig aprólékosan, szépen lecsiszolták, megmunkálták őket. Építkezéseik alkalmával a köveket egymáshoz faragták. Földrengésbiztos épületeket építettek.

Machu Picchu

Csaknem 400 évig a világ mit sem tudott az Inkák szent helyéről, a Machu Picchu-ról (e: macsu piccsu). Az Andok sziklái által védett gyönyörű tisztáson 1460-ban kezdték el építeni. 1911-ben fedezte fel ismét a világ Hiram Bingham, a Yale Egyetem régészeti kutatója jóvoltából.

Az Inkák kiváló mezőgazdászok voltak. Többek között kukorica, yuca (juka), krumpli, bab, dohány, gyapot, coca (koka), paprika, quinua, gyümölcsök, mogyoró termett az Andok teraszosan megművelt lankáin. Lámát, vikunyát és alpacá-t tenyésztettek. Lovat csak a spanyolok megérkezésével láttak először.

A föld a közösségé volt, közös tulajdonnak számított. A nagyobb létszámú cssalád nagyobb földet művelhetett. Az inkáknál a legnagyobb bűnnek a hazugság, a lopás és a lustálkodás számított. Halállal büntették.

A szövési kultúrájuk, technikájuk fejlett volt, a szövetek a cserekereskedelmük alapjául szolgált. Nem ismerték viszont a kereket...

Hitük szerint a világegyetemet Viracocha teremtette, minden az ő irányítása alatt állt.
Istenük: Inti, a Nap istene. Tisztelték ezen kívül a Föld anyát, a Kukorica anyát, a Tenger anyát, a Hold anyát, és különböző csillagászati konstellációkat is. Az inkák nézete szerint az ember kötelessége a természet megőrzése és megvédése. E szerint szükséges az emberek és a természet közötti kölcsönösség fenntartása. Az inkák úgy tartották, hogy a betegségek azért keletkeznek, mert a test lelke kiválik rontás, félelem vagy valamilyen bűn miatt.

A XI. inka: Huayna Cápac uralkodása idején (1493-1525) érte el az inka civilizáció fénykora tetőpontját, tudományos, kulturális és technikai fejlettségének a maximumát. Halála után a trónért versengő fiai polgárháborúba sodorták a birodalmat. 1532-ben végül Atahualpa győzött, de már nem élvezhette sokáig a hatalmat, mert még ugyanebben az évben megérkeztek a spanyol gyarmatosítók. Francisco Pizarro megtámadta az inkákat és megölte az utolsó inka királyt: Atahualpá-t. Ez a végüket jelentette, és 1533-ban az egész Inka Birodalom a spanyolok uralma alá került.

Írta: Vass Éva
2010. jan. 23.
Fotók: Nagy Georgina

Szent Anna-tó és környéke

A Szent Anna-tó és a Mohos-tőzegláp európai szinten is természeti ritkaság. A Csomád hegység két vulkáni kúpján alakult ki a két természeti csoda. Az egyik kúp

helyén 950 m tengerszint feletti magasságban a 464 m átmérőjű Szent Anna-tó , a másik kúp helyén 1050 m magasságon a Mohos-tőzegláp.

A szigorúan védett természetvédelmi területre autóval is bejuthatunk díjfizetés ellenébe, de Tusnádfürdőről gyalog is érkezhetünk. A tó partján állva lenyűgöző a látvány. A majdnem szabályos kör alakú tó vizén visszatükröződik a kráterperem fenyőerdővel benőtt kies látványa. A tóban csónakázhatunk, sőt nyáron fürödhetünk is, nem ritka a 24-25 C fokos vízhőmérséklet sem. A helyiek szerint mindenképpen fürödjünk, vagy legalább mosakodjunk meg a vízben, mert ezt megtéve, a tó tündére védelmez minket egy évig.

A tó mellett romantikus kis kápolna áll, a Szent Anna-kápolna, melyet 1977-ben építettek egy fakápolna helyén. A környék katolikusai számára még ma is jelentős zarándokhely a kápolna környékén minden év július végén megrendezett Anna-napi búcsú.

A Szent Anna-tó vízgyűjtő területe kicsi, semmilyen kapcsolatban nincs a helyi vízrajzi hálózattal. A tavat főleg a csapadék táplálja. Nincs közvetlen lefolyása, a víz csak a föld alatt szivárog ki és bukkan fel források formájában a vulkán külső részén. A vízszint a földalatti lefolyás miatt csökken. 1867-ben a legnagyobb mélység 12 méter volt, 1907-ben 8.5 méter, jelenleg pedig 7 méter. Ezt a folyamatot elősegíti a meder feltöltődése és a növényzet terjedése. Néhány évtized múlva a Szent Anna-tó előreláthatólag az egykori Mohos-tó sorsára jut, helyén nem marad más, csak egy láp.

A Mohos-tőzegláp a Csomád-hegység egyik krátermaradványában fekszik 1050 méter magasságban, Hargita megyében. Átmérője 800 méter, területe 80 hektár. A tőzeg vastagsága 10 m, mennyisége 3 millió köbméter. Az egykori Mohos-tó vize eltűnt, csak sűrű növényzettel, főleg tőzegmohával benőtt láp maradt utána. A tó eltűnése az Oltba folyó Veres-patak regresszív eróziójának és a hordalékfölddel való feltöltődésének tulajdonítható.

Az egykori vulkanikus kráterben a Szent Anna-tó közelében található ikerkráterben, a Mohos csúcs déli lábánál terül el. A tájvédelmi körzet tudományos és természeti ritkaságokat, egy havasi tőzeglápot őriz. A gyönyörű fenyvesek között elterülő kekete áfonyabokrokkal tarkított tőzegmoha rendkívül látványos. A valamikori Mohos-tó felszínét már szinte teljesen eltakarja az ingoványos mohatelep, amit a nép Kokojzásnak nevez. A hajdani tóból már csak néhány tószem maradt.

Rendkívüli növényritkaságokat csodálhatunk itt meg, többféle húsevő növényt, például a kerek levelű harmatfüvet, több mint 20-féle mohafüvet. Megtalálható itt a tőzegáfonya, a kéttős erdeifenyő, a vörös áfonya, ritkaság a jégkorszakból maradt tőzegrozmaring. Az állatfajok közül említésre méltó a medveállatka, kerekesférgek, iszapamőba, zománcállatka, a különböző vízi bogarak, piócák, stb. A látogatók ma már csak a láp egy részét tekinthetik meg a természetvédelem miatt. A lápra épülő fapallókon eljuthatunk az egyik tószemhez is, és rengeteg növényritkaságot figyelhetünk meg egészen közelről.

Torjai Büdösbarlang
Igazi vadregényes üdülőhely a meseszép fenyvesek között, számtalan mofettából, borvízforrásból és gyógyfürdőből álló telep.

Székelyföld egyik fő vonzerejét jelentik a mofetták. A rejtélyes szó olyan gázfürdőt takar, ahol a bőrön át felszívódó gázok bejutva a véráramba, gyógyhatást fejtenek ki. Ezek a gázok vulkáni utóműködés eredményeként törnek föl még ma is Székelyföldön, több helyen. A gázok között jellemző a széndioxid, a büdös kén. Különböző keringési, vérnyomásproblémák, mozgásszervi betegségek gyógyíthatók több napos kúrákkal. A mofetta viszont rendkívül veszélyes lehet, a gázok belégzése esetén perceken belül beáll a halál. Éppen ezért rendkívül óvatosnak kell lennünk a használatával, vigyázzunk, ne hajoljunk a gázt jelző csík alá, és nem kavarjuk föl mozgással a gázt. Bálványosfürdő mellett találjuk Európa leghíresebb mofettáját a Torjai büdösbarlangot. A Best Westren Bálványos mellett indul a jól kitáblázott gyalogút a barlanghoz. Körülbelül fél óra alatt juthatunk a gyönyörű erdei ösvényen a barlanghoz. Közeledve, megcsap bennünket a kiáramló kénhidrogén szaga, s előttünk tátong a pokol kapujának torka. Jókai Mór a „Bálványos vár” -ban így ír: „S a bejárat előtt reszketni látszik a lég, mint a délibáb; a kövek tánczolni látszanak; az örökké nyitott kapu reszket, és a föld maga libeg-lobog. Itt van a pokol tornáncza. Mi lelheti fel azt a haláladó léget, onnan a szikla mélyéből, a mitől még a felette elrepülő madár is leesik? Kinek a szavára nyílt meg ez az üreg, amibe ember ha belépett, többé vissza nem tér?” barlang falán jól kivehetők a gázokból kiváló kénvirág alakzatok. A felettébb kísértetiesnek tűnő jelek ellenére rendkívül gyógyító erővel bírnak a feltörő gázok. A barlangba lépve néhány másodperc múlva forróság járja át a végtagjainkat, olyan forrónk éreztem a lábamat, mintha szaunában lépnék. Természetesen gyógyhatás igazán csak többszöri kezelés után várható, de biztonsági szabályok betartásával feltétlenül próbáljuk ki, ha csak egyszer is van rá lehetőségünk. Kicsit többet kell gyalogolnunk a másik érdekességhez, a Buffogó-láphoz, ahol lápitündérek birodalmában sétálhatunk az ingoványon.

Bálványos névadója a várhegyen található Bálványos-vár. Ma már csak néhány rom emlékeztet a valaha szebb napokat látott várra. A várat valószínűleg az I. században építette Apor Sándor. A várban még a keresztény időkben is erősen tartotta magát az ősvallás, sokáig folyt itt a bálványimádás.

A Buffogó-tőzegláp a Büdös-hegy és a Köztető közötti hegynyeregben található, és a környék másik érdekessége. Ez egy savanyúvizes, gázfeltörésekben gazdag, 1 hektár kiterjedésű ingóláp. A vastag, süppedős tőzegmohás területekkel körülvett, kisebb, nagyobb tisztavizű vízfelületeket, megtöredezik a sűrű, folyamatos és buffogó széndioxid gáz-feltörések. Innen kapta a nevét is.

Gyönyörű nyírfák közt van, bár az utóbbi néhány évben elég sok fát kivágtak a környékről. Ritka maradványnövények élnek itt, amelyek közül megemlíthetjük a keskenylevelű gyapjúsást, a kereklevelű harmatfűt, a tőzegrozmaringot, a mámorkát, a szibériai hamuvirágot. Az előbb felsorolt növények közül kiemelném a kereklevelű harmatfűt, ami egy abszolút ritkaság, ugyanis húsevő növény. A kereklevelű harmatfű, kb. 2-3 centiméteres száraival és kis, lapátszerű szőrös leveleivel, alig észrevehetően megbújik a tőzegmoha között, és könyörtelenül pusztítja a tájékozatlan rovarokat. A növény fokozottan védett. A nitrogéntartalmú vegyületektől indul be, mely vegyület fellelhető, például a rovarok kitinpáncéljában. Ha sikerül lecsapnunk egy legyet, azt a növény egyik levelére téve megfigyelhetünk egy nagyon lassú mozgást, amivel a növény zárni fogja levelét. A Buffogó-tőzegláp közelében egyetlen borvízforrás van.

Forrás: Székelyföld portál

A 20. századi magyar iparművészet

Előzményeivel a 20. századi magyar iparművészet is visszanyúlik az 1880–1890-es évekbe. A pontos dátumnál könnyebb a folyamat kezdetét az iparművészeti tervezőtevékenység megjelenéséhez kötni. Míg a kézművesműhelyekben a tervező és a kivitelező személye azonos volt, a modern iparművész már csak tervezőtevékenységet folytat. Bár nem minden iparművészre érvényes ez (gondoljunk csak a saját műhelyében dolgozó keramikusokra, ötvösökre), a modern iparművészet létrejöttét mégis ahhoz a változáshoz kapcsolhatjuk, amelynek keretében a művészi tervezőmunka és a gyári termelőtevékenység elválik egymástól. Ily módon ez a fordulat, amely elválaszthatatlan a tömegtermelés általánossá válásától, a művészképzést is új feladat elé állította. A 19. század második felében megalakulnak az első iparművészképző iskolák.

Az 1886-ban alapított Székesfővárosi Iparrajziskola egyik célja a leendő kézművesek művészi ízlésének és rajzi készségének kifejlesztése volt. Esti tanfolyamot is indított, az iparosok nagy része ezt látogatta. Még külföldről is jöttek ide tanulni; tudjuk, hogy itt volt növendék a svájci Charles L'Epplatenier, aki később építészként és tanárként Le Corbusier-t útnak indította a pályán.

A képzőművészek felsőfokú képzése a Mintarajztanodában folyt, ennek részeként alakult meg 1880-ban – nyilvánvalóan a megszaporodó középítkezések növekvő igényei nyomán – a „műfaragászati tanműhely”, az akkor még csak elképzelésekben létező Iparművészeti Iskola első osztálya, amely díszítőszobrászokat képzett.

Az oktatás jellege ekkor még erősen képzőművészeti volt; ez a művészetet a képzőművészettel azonosító szellemiség tükröződik az iskola további fejlődésében is: 1883-ban alakult meg az ötvös és fametsző, 1884-ben a díszítőfestő, 1885-ben a már említett műfaragászati tanműhely továbbfejlesztésével a díszítőszobrász osztály. Az első par excellence iparművészeti tanszék, a Lakberendező és Kárpitos Szakosztály csak őket követve, 1890-ben jött létre.

Az iparművészképzés történetében 1896 döntő állomás. Elkészült az Üllői úton Lechner Ödön és Pártos Gyula épülete, az Iparművészeti Múzeum és Iskola. Ez utóbbi a Kinizsi utcai fronton nyert elhelyezést. A kettő összekapcsolása az akkor legkorszerűbb európai gyakorlatot követte: mind a gyűjtemény, mind a képzés a leendő művészi iparosok minél alaposabb szakmai felkészítését szolgálta. Az intézmény első igazgatója Fittler Kamill építész, egyszersmind a Magyar Iparművészet szerkesztője volt.

Az iparművészképzés elindulásával egyidejűleg alakult meg 1885-ben a szakmai szervezet, az Iparművészeti Társulat. (Az 1886-os első közgyűlés 132 alapító, 177 rendes és 22 segélyező, összesen tehát 331 tagról számolt be.) A társulat gondozásában jelent meg 1886-tól a Művészi Ipar, amely 1896-ban kapta a Magyar Iparművészet nevet, s vált havi folyóirattá. A Társulat legfontosabb feladatainak kiállítások szervezését tekintette. Az első ilyen akció az 1885-ös Országos Kiállításon való részvétel volt. Az első lakberendezési tárlatot pedig 1892-re tervezték, az azonban nem jött létre: a szakma még nem volt rá felkészülve. A millenniumi kiállításon már 62 tárgy szerepelt, igaz, egynegyedük egyetlen művész, Faragó Ödön munkája volt. Az első lakberendezési kiállításra végül is a rákövetkező évben került sor, s ezt a lényegében a magyar iparművészet egészét mozgósító tárlatot {III-90.} attól kezdve 1914-ig minden évben megrendezték. Az iskola és a lap megindítását követően e közönség körében is népszerűvé váló rendszeres esemény azt mutatja, hogy útjára indult a magyar iparművészet.

Illusztráció: E. Biskof: Iparművészeti Múzeum (1896) Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Wass Albert: Okos Kati - mese

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, élt egyszer egy szegény asszony a lányával, akinek Kati volt a neve. Olyan okos volt ám ez a Kati, hogy még a legfurfangosabb ember eszén is könnyűszerrel túljárt. Kedvelte a tréfát, s bárki bárhogyan is próbálkozott vele, bolondját járatta mindenkivel. Messzire el is jutott az okos leányzó híre, el bizony, még a király palotájába is. Nagyot nevetett ám a király, amikor elmondták neki udvari népei Okos Kati hírét. Nevethetett is, mert ő maga is furfangos eszű ember volt, akinek nem akadt párja sehol a világon. Nem is hitte el, hogy akadhat olyan fityfiritty leányzó a földkerekségen, aki képes ész és furfang dolgában megmérkőzni vele. Szót is üzent tehát nyomban fullajtárjaival a szegény asszony lányának, hogy jöjjön hát, ha van mersze, s próbáljon túljárni az ő eszén, ha tud. Idejében jött ám a királyi meghívó, mert éppen beteg volt nagyon a Kati anyja, s nem volt étvágya semmire. – Lányom, lányom – hajtogatta egyre a szegény asszony –, valamikor réges-régen ettem egy kis darabocskát a király kalácsából, s annak az íze itt van a nyelvemen ma is. Ha elmennél, Kati, a király palotájába, s hoznál nekem egy morzsányit bár abból a kalácsból, bizony, meggyógyulnék! Percig se kérette magát a leány, hanem indult egyenesen a királyi palota felé. Mikor a palota elé ért, elkezdett járkálni fel-alá, mintha csak elvesztett volna valamit az udvaron. Kis idő múlva látta a szakácsot, ahogy egy nagy ezüsttálcán vitte át a kamarába a frissen sült kalácsot. Odaszaladt gyorsan hozzá. – Siess, szakács, siess a királyhoz! Fontos dologban beszélni kíván veled! Add ide a tálcát, majd én ügyelek a kalácsra addig! Szaladt is a szakács fel a palota lépcsőjén, ahogy lábai bírták, szaladt a szerencsétlen, ahogy tudott, s kopogás nélkül esett be a tanácskozószoba ajtaján, ahol éppen az ország ügyeit intézte a király. El is futotta őfelségét a méreg. – Mit akarsz itt, orcátlan szakácsa!? – ripakodott a rémült emberre. – Azt mondta a leány, hogy hívatott felséged! – rebegte a szakács. – Miféle leány? – Hát, aki a kalácsot ügyeli a konyhában! Lement a király a konyhába nyomban, s vele együtt a palotás urak, de híre se volt már ott se leánynak, se kalácsnak. Az ajtófélfán azonban, gombostűre szúrva, ott csüngött egy kis darab papír, s a kis darab papíron így hangzott a különös írás: Köd előttem, köd utánam, Imre királyt megtréfáltam, Itt se voltam, el se mentem, Azt se tudod, mit mért tettem! Nevess rajta, s ismerd be: Okosabb Kati, mint te! Nevetett is Imre király a versikén, csóválták fejüket a megbotránkozott udvarbeli urak, de Katinak már bottal üthették a nyomát. Sietett ő haza beteg édesanyjához, a királyi kaláccsal. Evett is az anyja a finom kalácsból, meg is jött az étvágya tőle, de az egészsége mégsem jött helyre. – Hej, lányom, lányom – sóhajtotta a betegágyon –, jó vagy te hozzám nagyon. Hoztál a király kalácsából, ehettem is belőle, de az igazat megvallva, valami még mindig hiányzik. – Mi hiányzik, édesanyám? – kérdezte Kati az anyját –, mondja meg, s megszerzem azt is! – Hát bizony – sóhajtotta az anyja –, száraz ám a király kalácsa királyi bor nélkül, s nem megy le a torkomon sehogy sem… Nosza, fordult Kati egyet, s ment vissza a király udvarába, ott is egyenest a borospincékhez. Meg is lelte a királyi bormestert hamar. Ott kóstolgatta őkelme a királyi borokat, ahogy mesterségéhez tartozott. – Bormester úr, bormester úr! – szaladt be hozzá Kati lelkendezve. – Siessen gyorsan őfelsége, Imre királyhoz! De gyorsan ám! Fontos, nagy dologban hívatja magához. Majd én ügyelek itt mindenre addig, csak menjen, ne várakoztassa a királyt! Rohant is a bormester lóhalálában, fel a palotába, nyitva hagyott maga mögött pinceajtót, mindent. De hát ott volt a leány, ügyelt az a borra. Ügyelt ám, de hogy! Mire szégyentől vörös ábrázattal visszaérkezett a bormester, nyomában a királlyal, már újra csak a versikét lelték az ajtóra aggatva. Köd előttem, köd utánam, Imre királyt megtréfáltam, Itt se voltam, el se mentem, Azt sem tudod, mit mért tettem! Nevess rajta, s ismerd be: Okosabb Kati, mint te! Nevetett is, bosszankodott is a király, de Kati útban volt már az üveg borral beteg édesanyjához. Meg is itta a drága jó bort a beteg mind az utolsó csöppig. A jókedve azonban mégsem jött meg tőle. – Hej, lányom, lányom – sóhajtotta szomorúan –, ettem egyszer a király almájából, s azóta is itt érzem számban az ízét. Ha csak egy maréknyit is hozhatnál belőle, bizony meggyógyulnék! Mit tehetett Kati egyebet? Ment vissza a királyi udvarba, addig kerülgette a palotát, amíg meglelte hátul az almáskertet, s annak kapujában a király kertészét. Úgy szakadt rá a meglepett kertészre, mintha kergették volna. – Kertész úr, kertész úr! – kiabált már messziről. – Siessen gyorsan, mert hívatja a király! Ebben a szent percben! Rohant is a kertész mintha eszét vették volna, Kati meg megszedte a kötényét királyi almával, s mire a lélegzetét vesztve megérkezett Imre király udvari népével s a megrémült kertésszel a háta megett, hogy lássa, miféle agyafúrtságot követett el Kati megint, már újra csak a versikét lelte az almáskert kapujára tűzve: Köd előttem, köd utánam, Imre királyt megtréfáltam, Itt se voltam, el se mentem, Azt se tudod, mit mért tettem! Nevess rajta, s ismerd be: Okosabb Kati, mint te! Most azonban nem nevetett a király, hanem iszonyú méregre gerjedt, amikor meglátta, hogy kedvenc almafájáról hiányoztak a legszebb almák. Még a hasa is megfájdult a bosszankodástól olyan nagyon, hogy hívatni kellett az udvari orvosokat. De hiába jöttek azok, egyikük sem tudta meggyógyítani a király hasfájását. Törték a fejüket, de még az okát se tudták kideríteni. Amikor Kati hírét vette a király betegségének, orvosnak öltözött, fekete köpenyegbe, s bebocsájtást kért a palotába. Idegen országból való tudós doktornak adta ki magát, aki egyedül képes meggyógyítani a királyt. Be is bocsájtották a király betegágyához nyomban. Kati megvizsgálta a király kezeit, megvizsgálta a nyelvét, megvizsgálta a mellét is, majd bölcs bólogatások közepette kijelentette, hogy őfelsége hasfájásának oka nem egyéb, mint bosszankodás, s hogy az ilyenfajta hasfájás ellen csak egyetlenegy orvosság van. Hintsék be a király egész testét sóval és paprikával, majd varrják be ökörbőrbe, hogy kiizzadhassa magából a bosszúságot. A királyi cselédek hozzá is fogtak a gyógyításhoz, de alig hintették be sóval és paprikával a beteg testét, viszketni kezdett annak a bőre úgy, hogy esze nélkül ugrott ki az ágyból. A hasfájás elmúlt, az igaz, de úgy tüzelt a bőre, hogy alig győzték hideg vizes lepedőkkel hűsíteni a cselédek. – Hol az az átkozott doktor? – kiabálta a király. – Hozzátok ide elém, tüstént! Az idegen orvos helyett azonban csupán egy darabka papirost hozhattak, amit ott leltek, gombostűre szúrva, a hálószoba ajtaján. Köd előttem, köd utánam, Imre királyt megtréfáltam, Itt se voltam, el se mentem, Azt se tudod, mit mért tettem! Nevess rajta, s ismerd be: Okosabb Kati, mint te! Most az egyszer aztán igazán megharagudott a király. Parancsot adott nyomban a katonáinak, hogy teremtsék elő a leányt a föld alól is. Meg is lelték azok Katit, be is hozták, s a király parancsára bezárták a várpincébe, hogy ott várja be halála óráját. Úgy haragudott reá a király, hogy saját kezével kívánt végezni vele. Mikor elfogták volt Katit a katonák, egyetlen kívánsága volt csak. Hogy magával vihesse kedvenc kócbabáját. A katonák nem láttak semmi rosszat a kívánságban, s megengedték, hogy magával vigye a babát a fogságba. Ez a kócbaba éppen akkora volt, mint maga Kati és éppen úgy volt öltözve, mint ő. Még otthon megtöltötte Kati a kócbaba belsejét mézzel, s mikor a palota börtönében rázárták az őrök az ajtót, lefektette a babát az ágyra, s ő maga elbújt az ágy alatt. Alig szállt alá az éjszaka, jött is Imre király nagy haragos léptekkel, csak úgy csörögtek sarkantyúi a kőpadlón. Csikorgott a zárban a kulcs, nyílt a börtönajtó, belépett Imre, s azon nyomban markolatig döfte kardját a kócbaba mellébe. Fröccsent is ki belőle az édes méz, egyenesen a király szájába. – Óh, ha tudtam volna, hogy ilyen édes a véred, Kati, bizony, nem öltelek volna meg! – jajdult fel a király. – Jaj, micsoda bolond voltam! Hiszen én magam üzentem érted, hogy gyere, és járj túl az eszemen, ha tudsz, s lám, amikor jöttél, haragomban meg is öltelek, ahelyett, hogy feleségül vettelek volna! Pedig jaj, micsoda okos feleség, micsoda okos királyné lett volna belőled! Alig ejtette ki ezeket a szavakat, már bújt is elő Kati az ágy alól, s ránevetett a megdöbbent királyra. Köd előttem, köd utánam, Lám csak, újra megtréfáltam! Itt se voltam, el se mentem, Azt se tudja, mit mért tettem… De már nem fejezhette be a versikét, mert Imre király azon nyomban karjába kapta, csókjaival árasztotta el, s vitte föl nagy boldogan a palotába. Olyan lakodalmat csaptak, hogy két hétig ömlött a bor az utcákon, mint a patak vize. Magam is ott voltam, s annyit ettem-ittam, hogy az oldalam is belefájdult. Még a kutyám is úgy meghízott a maradék csontokon, hogy fél évig nem tudott átmászni a szomszéd kerítésén. Aki nem hiszi, nézzen utána!

Forrás: Kráter Műhely Egyesület- Wass Albert könyvek kiadója

A 4 legszörnyűbb módszer, ahogyan kínozták a nőket

A szépségért minden korban meg kellett szenvedni. De érdekes módon valamiért mindig csak a nőknek.

A nők hihetetlen kényelmetlenségek, sőt fájdalmak eltűrésére is hajlandók, ha úgy vélik, ezzel az aktuális divatot követik. Ugyanakkor ha végigtekintünk a női divat történetén, láthatjuk, hogy ezeknek a nemritkán pokoli kínokat okozó ruhadaraboknak van egy közös jellemzőjük: viselőjüket megfosztják a mozgás szabadságától, ezzel is hangsúlyozva nemcsak társadalmi, politikai, anyagi, hanem fizikai alávetettségüket is a kényelmes öltözékükben magabiztosan mozgó férfiaknak.

Krinolin

A „világ legkényelmetlenebb szoknyája” kitüntető címre joggal számot tartó krinolinról számtalan képet láthatunk a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum február végéig nyitva tartó kiállításán, amelynek címe Fardagály és kámvás rokolya – 19. századi divatképek. A múzeum tekintélyes divatképgyűjteményének jóvoltából a 19. század közepétől 60 éven keresztül követhetjük nyomon a divat változását, így megtudhatjuk, mikor viselték a magyar úrinők a „kámvás rokolyát”, vagyis a krinolint, és a „fardagályt”, azaz a turnűrt.

Magyarországon a reformkor idején jelentek meg azok a folyóiratok, amelyek divatkép-mellékleteikkel a nőolvasók érdeklődését igyekeztek felkelteni. A 19. század közepétől ezekből a többnyire színes képekből tanulmányozhatták a hölgyek a legújabb divatirányzatokat, és azt is, hol lehet megvásárolni a csodálatos ruhakölteményeket és kiegészítőket. Ezek a mellékletek ugyanis egyben kitűnő reklámok is voltak, néha még a fodrász elérhetősége is szerepelt rajtuk.

A krinolin azonban ennél jóval korábban bukkant fel először, egészen pontosan a spanyol királyi udvarban, a 16. században, és innen indult el három évszázadon át tartó diadalmenete. A szoknyát meglehetősen bonyolult szerkezet merevítette kosár formájúra. A rácsok kezdetben csontból vagy fából készültek, később pedig acélból és lószőrből. Velázquez festményei hűen ábrázolják, a nemes spanyol hölgyek milyen extremitásokra hajlottak, ha divatról volt szó. Idővel a krinolin elöl-hátul lelapult, viszont kétoldalt kibővült, olyan ovál alakú szoknyát eredményezve, amellyel még a korábbinál is bonyolultabb feladat volt átsétálni az ajtón. Különösebben élénk fantázia nélkül is elképzelhetjük, milyen nehezen tudtak felöltözni, lépcsőn járni vagy leülni a krinolinba bújtatott nők. Mivel a „kámvás rokolya” térhódítása idején a testi higiénia is meglehetős hanyatlásnak indult, jobb nem belegondolni, mi rejtőzött a kívülről pompás látványt nyújtó szoknyák alatt.

Turnűr

A krinolint az 1800-as évek vége felé a turnűr váltotta fel. A megfelelő „fardagály” kialakításához itt is egy szoknya alatt rejtőző szerkezetre volt szükség, amely hátul megemelte a textilt annyira, hogy ne csússzon az egész ruhadarab a földön. A találmány célja ugyanaz volt, mint a krinoliné: karcsúbbnak láttatni a derekat, és hangsúlyozni a mellet. Megint csak könnyű elképzelni, milyen nehezen tudott mozogni, leülni, felállni a nő egy ilyen öltözékben, és a fenekén cipelt pluszsúly mennyire tönkretette a hátát.

Fűző

A női test egészségére a legnagyobb veszélyt a fűző jelentette, amely a 16. században kezdte megkeseríteni viselőinek életét, és egészen az első világháború utánig szilárdan tartotta pozícióit. Tervezőit ugyanaz a megfontolás vezette, mint a széles szoknyák és kebelmutogató ruhák kitalálóit: azt a homokóra-vonalat kívánták elérni, amely a férfiak számára legvonzóbb mell-derék-csípő arányt jelenti. A viktoriánus korban a nők kivetették egy-két bordájukat, hogy a derekukat minél karcsúbbra be lehessen fűzni.

Hogy mennyire összenyomorította a belső szerveket a szorosra húzott fűző, azt jól bizonyítja például Scarlett O’Hara esete, akinek az Elfújta a szél egyik jelenetében 20 hüvelykre, azaz 51 centire fűzik be a derekát. Ez akkor is borzasztóan kevés, ha meggondoljuk, hogy akkoriban az emberek jóval alacsonyabbak voltak, és egy 160 centis nőnek nyilvánvalóan karcsúbb a dereka, mint egy 180 centisnek.

Telitalpú cipő

A manapság csak patacipőként emlegetett lábbelik többször is divatba jöttek a történelem folyamán. A legrégebbi példát erre az ókori görög színházak színészei szolgáltatták: a legfontosabb szereplők lábára mindig ilyen cipő került, hogy kiemelje őket a többiek közül, és láthatóvá tegye a leghátsó sorban ülő nézők számára is. Kínában ugyancsak hordtak ilyen cipőt, szintén viselőjének rangját hangsúlyozandó.

A telitalpú cipők modern változatai a 30-as és a 40-es években bukkantak fel, de népszerűségüket hamar elveszítették, mígnem az 1990-es években újra hódítani kezdtek, főleg az ABBA jóvoltából a szórakoztatóiparban. A neves angol designer, Vivienne Westwood az 1990-es évek elején rendkívül magas és teljességgel hordhatatlan platformcipőt tervezett. A lábbeli veszélyessége egyértelművé vált, amikor egy divatbemutatón Naomi Campbell megbotlott benne, és majdnem a nyakát törte.

Forrás: Ötvenentúl.hu

Vér Andor: Tisztaság

Kiestem az esztelen vágyak vágtató lángszekéréből
s ég és föld közé cövekelt a megállt pillanat.

Szememben hirtelen kialudtak a messze esengő tüzek,
bénító csöndbe zuhant a tájak riadt dobolása
s szent-meztelenül a lelkembe ossant
eleddig hasztalan hajszolt két bús testvérem:
az élet és halál.

Oh tiszta vagyok most, szép és istenes!

(Mi hozzám a patakvájta kő
az irtatlan őserdők néma magánya,
mi hozzám a csecsemők első sikolya
s a pusztában lévők vonagló szűzessége?)

Vérem távoli medrekbe húzodva kushad
s nem renget víg hajókat,
asszonyölek kikötője felé,
mert minden asszonyaim bujtogató arca egy-anyaarccá szelidült.

És homlokomról is leszakadott a keresés kiáltó bélyege,
elébem alázatosodott minden:
a nappallá fényesedett éj,
az üveghangon hárfázó szelek
s az elszintelenült dolgok megfagyott tánca.

Mintha az emlékek irtózata nélkül
egy más bolygón feküdnék:

szívemre tett kezeim összefonódnak - elalélt liliomok -
és ajkaim, csukott ajkaim
a tisztaság szomorú-víg zsoltárait szűrik.

Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám

Hamvas Béla: Gyümölcsóra

(részlet a Silentium c. kötetből)

Ma reggel arra gondolok, hogy érettnek lenni annyi, mint megkétszereződve fiatalnak lenni. Az eredeti egyszerűbb és szebb. Reife ist doppelte Jugend. Minden érett gyümölcs ezt bizonyítja. Íme, az őszibarack. Sárga húsa van, az egyik oldala krapplakkvörös, a másik narancs. Kihívó és kívánatos. Megérni annyi, mint duplán fiatalnak lenni. És érettnek lenni a legnagyobb, mondja Shakespeare, ripeness is all. Semmi sem fiatalabb, mint az ilyen kacér gömbölyűség. Közben már régen a muskotályszőlőt szopogatom és hozzá mandulát harapok, de a fűben mellettem piros alma és két csodaszép szem szilva.

Gyümölcs? A fa beváltja azt, amit virágával ígért. Megvalósult. Az utolsó cseppig. A gyümölcsóra számomra hieratikus aktus. Tiszta esszenciákat szívok fel és arra gondolok, hogy a materialistáknál jobban csak a spiritualistáktól irtózom. A borzalom test nélkül élni. De az irtózat megrontott testben élni. Ha a test a gyümölcsöt tartja, a gyümölcs tartja a testet. Ez jó. És arra gondolok, hogy az egészségről milyen bárgyú fogalmaink vannak. Azt hisszük, ha jól ki vagyunk hízva, egészségesek vagyunk. Ez csak a kövér állat. Valódi egészségünk sokkal inkább abnormitásainkban van, semmint animális egészségünkben. Nem okos, aki nem bolond egy kicsit, és nem egészséges, aki egy picinykét nem beteg. Úgy értem, ahol az ember beteg, szenvedélye ott van. A betegségben a létezés magasabb hőfokon ég. Ez az, amit láznak hívnak. Ez a mámor. A szellem jelenléte. Mert, ahogy Böhme mondja, ahol a szellem a legmélyebben szellem, ott mámor. Verzückung ist das Wesen des Geistes. A szellem nem hideg és nem ész és nem józanság és nem okosság, mégcsak nem is értelem. Ha a szellem mélyen és igazán és valódian szellem, ott önkívület. Akkor egészen rajtam kívül vagyok. Ez a nyelv. Ezt az önkívületet a pirospozsgás és kihízott állati egészség nem ismeri. Baromi józanságban él. Az ilyen egészségből, köszönöm, nem kérek.

Igazi gyümölcsórára való gondolat, fejemet az egészség új megfogalmazásán töröm, mialatt a körtébe harapok. Mindjárt ételrendet kezdek építeni tiszta, kevésbé tiszta és tisztátalan ételekből. Teljesen tiszta és így hieratikus étel a kenyér (búza, rozs), a dara, a rizs, a méz, a tej, a bor, a vaj, az olaj, a gyümölcsök közül főként az alma, a szőlő, a dió, a cseresznye, a narancs, a citrom, a saláta, a hagyma, a paradicsom, a paprika. Kevésbé tiszta már a krumpli, a répa, a kukorica, a tök, az uborka, a tojás, a hal, a mák, a cukor, a sajt, a sör. Tisztátalan táplálék mindenféle hús, bab, borsó, zsír, pálinka.

Most nyáron igazán könnyű. Fő táplálékom a paradicsom, a paprika, a hagyma olajban, és a kenyér. Aztán a rántott leves. Ó, ha költő lennék, legszebb versemet a rántott leveshez írnám. Olajban enyhén pörkölt fehér liszt, köménymag, forrásvíz és só. Ha kenyeret aprítok bele és utána két almát eszem, egészséges vagyok. De ódát írnék a tejbenrizshez is. Almakompóttal és mandulával. Teám kakukkfűből és mentából készül. Olajban pirított kenyeret kell hozzá enni fokhagymával. De a mézes-vajas kenyér se rossz. Télen sokkal nehezebb. Babot, húst, répát, krumplit kell enni. De a gyümölcsórán mindig van alma. Jó lenne egyszer a világ minden népében élő almamítoszt összegyűjteni, a paradicsomi almától Páris almájáig és a Csipkerózsika almájáig. Egyszer valaki álmomban az élet vizét megkóstoltatta velem. Világos piros, híg, pezsgő, savanykás, egészen enyhén sós íz volt. Olyan, mintha egy pohár tengervízbe egy alma levét öntötték volna.

Azt hiszem, az egészség fogalmát előbb-utóbb tisztázni kell, nem az orvosoknak, hanem a költőknek és a gondolkozóknak. Az orvostudományra ebben a kérdésben nem számíthatunk. Amit a klinikákon egészségnek tartanak, annak fertőtlenítőszaga van. Mi lenne, ha egy szép nőt megcsókolnál és szájából szublimát párologna? Az egészség nem steril. Az egészségnek gyümölcsillata van, olyan, mint a muskotályszőlő, a fekete hamburgi, a muscat otonel. Leginkább az alma, akár a kanadai ranette, a belle-fleur, a kálvil vagy a jonatán.

Az életszentség tudománya az ételek hierarchiájának végleges kiépítésével kezdődik. Mózesre és Hermes Trismegistosra és Manura és Orpheusra lenne szükségünk hogy ezt a hierarchiát törvénybe foglaljuk. Henochról mondják, hogy az emberiséget új ételekkel ismertette meg. Amíg étrendünk rossz, arra, hogy életünk rendeződjék, nem számíthatunk. S amíg személyes éltünk rendetlen, nem számíthatunk arra, hogy világunk nagy bajai eltűnjenek. A tilalmak hiábavalók. Az elvek még hiábavalóbbak. Nem lehet pacalt enni és ugyanakkor tisztán élni.

Azt hiszem, hogy a legfontosabb a test rehabilitálása. Mindenki tudja, mi a testetlenség borzalma. De nem ismerek embert, még nőt sem, akinek testi létében ne lenne rossz lelkiismerete. Az ételt megtagadja, vagy zabál. Esetleg a kettőt együtt. Tisztán és nyugodtan enni, ahogy például az ember a nagy könyveket olvassa. Úgy enni, hogy az ember a kegyelem állapotát élvezi. Szüntelen gyümölcsóra. A gyümölcs a legtestebb test. A virág misztériuma testet ölt. Ezért mondja Novalis, hogy a vad fán a virág illatozik, a szelíd fán a gyümölcs. Ez a testetöltés. Megérni. Reife ist doppelte Jugend. Ripeness is all. A Corpus. A Szóma. A nép. Az Egyház. Az ígéret és a lehetőség és a tehetség és a képesség és a tulajdonság és az egyéniség megvalósulása.

Forrás: Hamvas Béla.org