John James Rickard Macleod skót fiziológus

Az „inzulin felfedezéséért” 1923-ban Frederick Bantinggal közösen orvosi Nobel-díjat kapott.

 John Hames Rickard Macleod skót származású biokémikus, orvos már több

éven keresztül folytatott kutatásokat a szénhidrát-anyagcserével kapcsolatban, és azon belül is sokat foglalkozott a diabétesszel. Frederic G. Banting és Charles B. Best közös kutatómunkájához csatlakozva (Macleod biztosította nekik a kutatáshoz szükséges labort), és később James B. Collip segítségének köszönhetően sikerült előállítaniuk a biztonságosan használható inzulint. Az orvosi Nobel-díjat azonban csak Banting és Macleod kapta meg: később azonban mindketten megosztották díjaikat – Banting Besttel, Macleod pedig Collippal.

„A cukorbaj kezelésére eddig legjobban bevált inzulin előállításának problémájával 1920 körül Frederic G. Banting (1891-1941) kanadai sebész kezdett foglalkozni. Addig megoldatlan kérdés maradt, hogy miként lehetne ezt a hormont a hasnyálmirigyből kinyeri. Ha ugyanis a pankreászt kiveszik az állat testéből, úgy a szervben termelődő fehérjebontó emésztőnedvek felszabadulnak, és lebontják az inzulint is. A hormont tehát e hatástól kellett védeni.

Banting megtalálta a megoldást: a még élő állatban lekötötte a hasnyálmirigyből kivezető csövet. Ennek következtében a pankreász emésztőnedvet termelő sejtjei tönkrementek, és csupán azok a szigetcsoportok maradtak működőképesek, amelyek az inzulint termelik. Csak ezután ölte meg az állatot. A hasnyálmirigy maradványából pépet készített, amit híg konyhasóoldattal kevert össze. Ezzel a folyadékkal kezdte meg a döntő kísérleteket. Egy kutya hasnyálmirigyét eltávolította, ezzel életveszélyes cukorbetegséget idézett elő. Az állatot azonban sikerült életben tartani azáltal, hogy az inzulinkészítményt időszakonként befecskendezték. E kísérleteket Banting együtt folytatta Richard MacLeod (1876-1935) élettantudóssal és egy Charles B. Best (1899-1978) nevű, akkor 21 éves orvostanhallgatóval, aki a vércukor-meghatározásokat végezte. (…) 1921-ben sikerült először egy cukorbeteg fiúnak az életét inzulinnal megmenteni. Már öntudatlan állapotban volt, amikor a kezelésre sor került. Enélkül biztosan meghalt volna.”

(forrás: Birtalan Gy.: Óriáslépések az orvostudományban. Móra, 1989, 146-147.o.)

Macleod számos tanulmányt, könyvet jelentetett meg a szénhidrát-anyagcseréről, a diabéteszről és az inzulinról; sőt, az izmok foszfortartalmáról, a légibetegségről, elektrosokkról, purinbázisokról is. Élete folyamán több tudományos társaságnak volt tagja (vagy vezetője), több egyetemen díszdoktori címet kapott. Macleod sikeres tanár és kutatási igazgató volt: diákjai élvezték az óráit, munkatársai, beosztottai pedig szerettek vele dolgozni.