Bálint Aladár: Rudnay Gyula képei

Kis vidéki városban él, neve eddig csupán egy-egy műcsarnoki kiállítás alkalmából került felszínre. Tehetségét, törekvéseit alig ismertük mostanáig, az a néhány vászon, amely a műcsarnoki zsűri rostáján keresztül a közönség elé sodródott, fogyatékosan reprezentálja a művész rendkívüli képességeit. Az Ernst múzeumban rendezett kiállításán aztán impozáns módon elénk tárul Rudnay munkásságának eredménye, az a sok és maradandó érték, amelyeket egy kisvárosi élet lomha üteme közepett magából kitermelt. Egy ismeretlen világ elsüllyedt múlt szépségeit szövögette hosszú elvontságában, kemény magyar ősök, hervadt tájak torlódnak egymásra vásznain. Rudnay nem lágykezű alélt álmodozó, ki holdfénybe füröszti beteges figuráit, hanem erős, egész ember, fantáziájának bősége láttatja meg vele a sosem látott dolgokat. A történelem levegője suhan át mozgalmas kompozícióin. Ami a céhbeli történelmi festők nagy részének izzadságos munka árán is csak nagyon ritkán sikerült, a múlt élettel teljes megjelenítése, az nála majdnem magától adódó, talán akaratlanul is elért eredmény.

Rudnay Gyula Munkácsy művészetéből indult ki. E kiindulás úgyszólván mindegyik képén szembeötlő módon mutatkozik. Ez az alap, erre épít. A mélyen hangolt színskálán, lefokozott barnákon, éles szürkében, a külső jegyeken felül, kivételes festői ösztöne, fantáziája Munkácsy szellemének megértését, a belső rokonságot igazolják. Munkácsyból indult ki, de munkáin végig viharzik Velázquez, Goya, Delacroix szelleme is. Nagy mesterek voltak a mentorai és e mesterekhez komolyság, elmélyedés dolgában méltó igyekszik maradni. Léhaság, alantas érzésekre való számítás sohase bontja meg képei harmóniáját. Nagy célok, férfias, nehéz feladatok serkentik munkájában. Nyilván ezért érezzük képeit hiányosságaik mellett is oly halálosan komolynak, az a drámaiság, amely alakjaiból kisugárzik, ugyancsak ennek lehet sejtető jegye.



Negyven éves koráig kellett Rudnaynak várni, míg egész arculatával szemtől-szembe került a közönséggel.

1878. január 9. – Budapest, 1957. január 4.

Nagy tömegeket szeret megmozgatni Rudnay. Képein nyüzsög, egymás hegyén-hátán tolong a sok figura. Kisebb vázlatai erősebbek, valószerűbbek, mint ugyan e témát megismétlő kész kompozíciói. Úgy látszik, még nem tudja végső formáját megadni mindannak, ami fantáziájában felrajzott. Elgondolásban erősebb, mint a megcsinálásban. Figuráit nagyon gyakran a tónus nehéz páncélja borítja, e páncél alól nehezen tör elő a vér, az élet lüktető pirossága, az izmok, a szövetek anyagisága. Nagyon érdekesek Rudnay önarcképei. Kozákkucsmában, majd turbánban jelenik meg előttünk, vagy régi holland festők furcsa figuráinak egyikébe ömleszti énjét. Mély szomorúság ül ez arcokon, a szemek gödrében, a száj eltorzult vonásaiban fojtott keserűség parázslik.


Forrás: Nyugat, 1918. 18. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00254/07571.htm 
Illusztráció: Önarckép kozák sapkában, 1915 körül