1895. január 26-án halt meg Komjáthy Jenő

„Erényem egy van: a szabadság; / Ezért hevülnek a nagyok, / Ezt rettegi a lelki vakság; - / Bűnöm is egy van, hogy: vagyok.”

„Komjáthy Jenő az oly sok tragédiával teljes magyar irodalom legtragikusabb sorsú költői közé tartozik. Egy sivár korszaknak alighanem a legnagyobb

poétája, de még barátai közül is kevesen tudják, hogy verseket ír. Életében alig néhány költeménye jelent meg, de az illetékesek ezeket sem vették észre. Egyetlen könyve halálos ágyához érkezett. Életútja mindössze harminchét év, szinte szakadatlanul idegenkedő vagy éppen ellenséges környezetben. Több köze volt kora világköltészetéhez, mint bárkinek abban az időben, és még Budapestre is csak ritka pillanatokban juthatott el. Vidéki, majd éppen falusi kicsinyességek közt volt kénytelen élni. A nagyon műveltek között lett volna a helye, és élete nagy részében még csak beszélgetőtársa sem akadt. A magányos lángolásban, a szellemi elragadtatásban és a szerelem szinte vallásos mámorában keresett menedéket, s így jutott egyre közelebb a valóságtól elszakadó őrülethez. Költészete forradalmibb, mint Petőfi után és Ady előtt bárkié, de eszméi még legszűkebb körében is visszhangtalanok maradtak. Tíz évvel a halála után kezdték felfedezni. De még ma is inkább csak az irodalom avatott értői tudják, hogy életműve milyen nagy értéke irodalmunknak.”

Magamról

Akartok a lelkembe látni?
Ismerni mély rejtelmeit?
Nem remegek mindent kitárni,
Mi benne érzés, eszme, hit.

Szeretni és gyülölni mélyen
Tudok, s kimondom szabadon;
A sorssal szembeszáll kevélyen
Szilaj, erős akaratom.

Szeretem azt, amit gyülöltök,
Mi éget, mint a nyári nap,
Lelkembe lángot lángja öntött,
Fölöttetek magasra csap.

Gyűlölöm azt, amit szerettek,
Az aljast és a köznapit,
Miért titokban gyáva reszket,
Silány szerelme nem vakit.

Erényem egy van: a szabadság;
Ezért hevülnek a nagyok,
Ezt rettegi a lelki vakság; -
Bűnöm is egy van, hogy: vagyok.

Hogy itt vagyok e torz világon,
Hol rózsa vértalajba kel,
Hol összeég fertői lángon
E tiszta, bátor, hű kebel.

De összeég bár, újra él majd
A szellemüdv s az égi kín,
És földöntúli szenvedély hajt
Új létet szálló hamvain.

Nem süllyedek mégsem közétek,
Mert lelkem tiszta, mint a nap,
Nem éri vész, nem fogja vétek,
Mert mindennél hatalmasabb.

Mert lángja hit, hatalma eszme,
S tudvágy emészti szívemet,
Istennek óriás szerelme
Átjárja minden ízemet.

S ami hevít, amit imádok,
Csak önnön lelkem lelke az;
És legyen üdv vagy legyen átok,
Csak lelkem átka, üdve az.

Nem ismerek én más hatalmat,
Csak ami szívemben ragyog;
Idegen Isten, nincs hatalmad!
Magamon úr csak én vagyok.

Ó, tudtok-é lelkembe látni?
Megértni mély rejtelmeit?
Ó, lehet-é nektek kitárni,
Mi benne érzés, eszme, hit?

[Szenic, 1890. szeptember 14.]
 

forrás: Komjáthy Jenő (Magyar Elektronikus Könyvtár)