Az ország egyetlen tanyapostása

.

Károly Emőke - Tanyavilág

Egészen betakarja az égbolt a tájat, kilométereken keresztül akadálytalanul szalad a szél. Ezen a vidéken a szabadság rabul ejt - minden sejtjében azt érzi az ember, hogy szabad.

Téliesíthető munkaeszköz

„Lehet, hogy hülyének néznek, de ha istentelen hideg van vagy ömlik az eső, én akkor is szeretek itt, mert szabad lehetek” - fejtegeti kalauzunk, Kulik István. Az ország egyetlen tanyapostása lovaskocsijával járja a gátéri világot. Hogyne hinnénk neki, hisz ezt halljuk itt a legtöbbször: a tanyavilágban szabad az ember.

Mi még a kora reggeli indulástól kókadozunk, István már széthordta a falubelieknek a postát. Hajnali ötkor kel, megeteti a jószágot: malacot, tehenet, kecskét, lovat. Utóbbiak között Katit, az éjsötét nóniuszt. A ló sötétzöld postakocsiba fogva áll az udvaron, almát rágcsál.

István 27 esztendővel ezelőtt lett postás. Ma hatvanegy tanya, 76 kilométernyi körzet tartozik hozzá. Magas havon-vízen csak lóval lehet áthajtani - a tanyák sarába még a modern, mindentudó városi terepjáró is beleragad. István szerint ezért maradhattak szolgálatban: a küldemény nem várhat. „Nyáron 30 fok hőség, télen 30 fok hideg, rosszak az utak, problémás a biztonság. De van az embernek jobb keze, van az embernek bal keze; minden munkának két oldala van.” 

Sok esetben hepehupás utakon kell közlekedni, de hasig érő vízben is kézbesíteni kell a leveleket

Fejben rajzolt térkép szerint haladunk. Amott a tanyasi iskola, mutatja István, 1975-ben bezárt. Amott egy olasz gazdálkodik, tehenei vannak. Ott egy magányos néni élt, húsz évig hordta neki a tejet, a gyógyszert. Az asszony megzavarodott, a rokonokra is baltával támadt; ő be mert menni hozzá. Ujjával a fák felé bök - csak sejteni az „öreg legény” tanyáját, akit a rendőr talált meg holtan. István sorolja azokat, akik a szüleiktől örökölték a tanyát, és most tengődnek. „Legalább kimoshatnák a ruhát unalmukban. Semmi életcéljuk.” István az évek során az évek során többet megtudott az itteniekről, mint a saját anyjuk vagy gyóntatójuk. Nem leskelődik, nem kutakodik. Lát, és ahol tud, segít.

A leszázalékolt, fiával élő Kati csalódott: nem a nyugdíja jött. A kopott bőrtáska valaha levéltől, napilaptól dagadt; most csak reklámújság meg számla kerül ki belőle. Ha István nem volna, nem járna Kati felé senki - talán nyáron se.

Amikor még nem voltak ilyen enyhék a telek, István lóháton jött, a levelek mellett ételt is vitt a magányos tanyasiaknak. Várják, szükség van rá, családtagként kezelik. Ha kell, gázpalackot cserél, malacot herél, tehenet ellet. Ahogy mondja, kicsi korától fogva „belenőtt” ebbe - lágyan, ízesen ejti a szavakat. Az ország más külterületein ma már „támpontos” a kézbesítés, az ott lakók minden nap elgyalogolnak a ládáig, jött-e vajon valami. István viszont nem csupán levelet jelent, de emberi melegséget is: arcot, hangot, törődést.

Istvánnal jutunk el Ica nénihez, akinél trópusi kert virul az Alföld közepén. „Olyan vagyok, mint a vakondok: örökké túrok. Sokat dolgozok, hogy szépség legyen itt.” A verőfényben, hőségben is odakinn kapál. Mindig tanyán lakott, nem akar beköltözni a faluba, városban sem akar élni, mert ott „borzong”. A régi magtár most raktár: ott áll a kabriósított trabant, azzal szállítják a kukoricát. 

A Magyar Posta készítette a kecses és strapabíró kordét

Kati a ló, ismeri az utat, magától kanyarodik. Egyszer 3 ezer eurót kínáltak érte, de István nem adja semmi pénzért. Befordulunk: itt él a 34 éves Sós Karcsi. Mozgássérülten született, deréktól lefelé érzéketlen, béna. Családtagjai már nem élnek, egyedül lakik. „Mindent meg tud csinálni! El se tudja maga azt képzelni!” - néz rám feddőn István, mielőtt még rosszat kérdeznék. Tanyán élő embert nem illik arról faggatni, hogy mit tud, mit nem tud. Amit nem tud, azzal is megbirkózik.

Karcsiék épp az eperfák alatt szorgoskodnak, szüretelnek a „pálinkafáról”, ahogy itt mondják. A pálinka kivált akkor fogy jól, amikor Karcsi habpartit rendez fáklyafényben, csillagok alatt.

„Fölfújja a medencét, két liter habfürdő bele, azt hadd szóljon!” Karcsi utazik is a barátaival, diszkóba jár, székestül pörög a parketten. Azt meséli, pipec tanya volt ez régen, mintagazdaság. Itt nőtt föl, ide kötik az emlékei. „Nem elit ház, de alakul.” Nemrég cserélte az ablakokat. Neki minden sokkal nehezebb. Majd négy évig dolgozott a faluban egy csökkent munkaképességűeket alkalmazó cégnél, ám a vállalkozás csődbe ment.

Fölkászálódunk a bakra, rákanyarodunk a hazaútra. Delet harangoznak, a nap fele még hátravan. Megáll az idő, aztán újraindul, de komótosabban. Lassítja a kocsit a homokos út, és lassulunk belül mi is: csak így kerülhetünk közel a tanyavilághoz.

Szöveg: Iván Viktória, Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Megjelent a National Geographic Magazin 2014. szeptemberi számában

Kapcsolódó tartalom: Megújuló magyar tanyavilág