Mihaszna csodák

Szilágyi István

Mindig vonzottak a haszonnal nem járó foglalatosságok. Minden olyan cselekvő igyekezet, amelynek a hozadéka nélkül (ha volna is neki ilyen) amúgy vidáman megvolnánk. Megfejthetetlennek tűnő furcsaságokkal vesződni, olyan titkok nyitjára rábukkanni, melyekkel nincs mit kezdeni – ez valahogy kedvemre való. Például:

Amikor Szilágysomlyó fölött virágzik a szőlő, száz kilométerrel odébb a mi kalotaszentkirályi pincénkben megmozdul az onnan hozott borunk, mely ha ízet nem vált is, valahogy zaklatott lesz. Aztán mihelyt a szőlő amott a Magurán szemet kötött, itt a bor megnyugszik, megállapodik. Ki tudja, miért. Vagy:

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai nagy auditóriumának a belső boltozata, mely valóságos ácshősköltemény, a tervező alkotó építőművész, Makovecz Imre szerint olykor mintha sóhajtana, majd halkan zenélni kezd. Amikor hét határral odébb valahol egy erdőn csendben pattan a rügy? Ott, ahonnan e gerendagótika fája vétetett? Hogy van ez? Hol rejtezkedik az üzenethordozó? Vagy:

A sarkkörön túl él egy hollófajta, melynek sirálytojás az eledele. Ebből évi egyezer darab kell neki; tehát nem egészen három tojás a napi adag. Csakhogy e tetemes mennyiség: vagyis az évi szükséglet összegyűjtésére alig pár hete van, ennek ugyanis azalatt kell lebonyolódnia, míg a sirályok költenek. Miközben persze neki is kéne költeni. Ez a fekete madár ráadásul minden sirályfészekből egyetlen tojást vesz el, merthogy ő nem fészekrabló, hanem adószedő. Aki gondol a jövőre, vagyis arra, hogy mindenkor legyen adófizető. Ez eddig csupán a „természet rendje”, vagyis van benne logika. Csakúgy, mint abban, hogy a holló a beszedett adót nem egyetlen bankban, vagyis egy omladékos hegyoldal sziklarepedésében helyezi el, hanem valamennyinek külön helyet keres. Merthogy a tojást a sarki róka is szereti. Mint a többiek. Az egész sarkkörön túli társaság – akik élni szeretnének. Felélni, leélni, főleg túlélni. De az, hogy a holló mind az ezer tojás rejtekét „észben tartja”, s valamennyit megtalálja, az a sarkkörön túl továbbra is csupán gyalogcsodának számít. Hanem ugye a rövid pár hétig tartó nyár után ott mindent beborít a hó, s az megül azon a tájon nyolc-tíz hónapon át. Az ám, csakhogy a fekete madár, az a fő-fő túlélő, az öles hó alatt is tudja a helyét az elrejtett tojásnak, s meg is találja mind az ezret, míg a sirálynép újabb fészekrakásba kezd. Na, ez hogy működik? Vagy:

...Miért vadul meg s tépi el akár a láncát is némely kutya, ha gazdáját baj érte – például egy hadifogolytáborban, a portájától úgy 2000 kilométernyire? Vagyis amikor a gazdit ott hátravitték a barakkváros mögé ásott gödörhöz – holott még volt egy kevés pulzusa –, s bedobták oda a többi dermedt embermaradvány közé, itt ez a szegény eb egyszerre csak elbúsulja magát, s világgá szalad. Hát szabad?... Vagy:

...Lássunk végre növényi s állati furcsaságok után valami emberi érthetetlent; ám mivel ezekből túlkínálat van (avagy a bőségnek zavara), válasszunk a lehetségesek közül egy monumentálist. Nos, a Kínában feltárt agyaghadsereg ilyen. Számomra legalábbis e földből kiásott szoborrengeteg a kínai nagy falnál „valódibb” csoda. Melynek még az sem ártott meg, hogy pár évvel ezelőtt agyoncsócsálták a hírmagazinok. Tehát a páratlan lelet: 6000 életnagyságú harcos szabályos menetoszlopba sorakoztatva, no meg 400 ló s talán 100 harci szekér. Ennyi került elő belőlük. Egyelőre? Ki tudja. Ahol ugyanis ily számosan strázsálkodtak ezer esztendőket a föld mélyén, onnan idővel előmasírozhat akár újabb terrakotta ármádia is. Igaz, ami, amennyi belőlük máig felszínre került, azzal művészettörténész, histórikus így is elbabrálhat száz esztendeig.

Hanem mi az, ami e túlméretezett csodából engem magával ragad? Az, hogy a jó fél hadosztálynyi cseréplegénységet miért „szerelték fel” vajon valódi, használható fegyverekkel (nyilván korabeliekkel) azok, akik őket hadrendbe állították úgy 2000 évvel ezelőtt?...

*(Az 1989-ben megjelent Túlélő képek 2009-es újrakiadásához írt szövegek – a szerk.)

Forrás: Korunk 2009.március