Vahé Godel - Versek

Versek (Lackfi János fordításai)

Száműzetés parázstartója

(Brasero de l’exil)

száműzetés parázstartója

amott a romok

csonthalom fehérségűek

nagyapa köp egyet a rózsabokorra

a levelek eltévednek

nagymama éjfél után

meztelenül ballag le a völgybe

ez így nem mehet tovább

a tűz kihuny

nénikénk favillával fésülködik

amott a szigetcsúcson

akárcsak egy ciprusfa

bácsikánk szemlehunyva

megpillantja egy királyi város ormát

emitt apám anyafarkas-vért tölt poharamba

hogy legyűrjük a telet

nagyapa szertefoszlik

az esti szél letépi körmét elhordja fogait

kis karszéknyikorgás

a dombtetőről

anyám bemutat engem a folyami őrségnek

zöldellő pátriárkák

megőrizzük a bárka egyetlen darabkáját

szétszórjuk a hamvakat a körúton

anyám háta láthatatlan rőzsenyaláb

terhe alatt görnyed

lepottyan egy madár

repedés keletkezik

amint a gyerekek ujja végigsimít

a boltozat zárókövén

amint legelők tajtéka

homlokukat komorra cserzi

amint apám hajnalban elindul

a forrás felé

az ajtóban állva

maradok majd

lecsupált akasztó

ottfeledett

esernyő

Szobáról szobára

(D’une chambre à l’autre)

esti légáramok résnyire tárnak engem

látom amint a szoba becsusszan

a víz alá

de a tolldíszes fejű fiú

ki mohón lesi az árny közt felvillanó szikrát

sorra bekukkant az ébenpikkelyek alá

öregapó görcsös bokái közé

a házigazda szúette térde közé

az öreg bennszülött meszesedett combjai közé

itt az ingatag boltív alatt melynek záróköve

elkopott falloszforma kövület csonk

csupán – lecsüngő cseppkőoszlop

melyet a legifjabb örökös gerince fölé

függesztett a dolgok rendje –

ám a gyermek nem vesztegeti idejét

az ablaknyílásnál zajtalan mászni kezd

a középpont felé látom

amint a forró völgyekbe besurran

felkavarja folyamok ágyát viszály magvát hinti

a széles vörös szőnyeg kordillerái közt

melyeknek kopása ráncai láthatatlan hordák

átvonulásának nyomát őrzik

víz alatt kúszik

szobáról szobára esti légáramlatokban

mikor résnyire tár engem a mélység nyelve

Az anyai ág

(La branche maternelle)

Nicolas Bouvier-nek

a túlontúl törékeny ritkás

árnyékot nem adó gallyak alatt

négy nőt a nap elvakít

s a tengernek ők hátat fordítanak

állnak a négyből

ketten: bal felől csupa fehérben (selyemköpeny

tollas kalapka) akár tárt szárnyú

tengerjáró madár – az

anyám

jobb felől szürke ruhában szél

zilálta hajjal mintha csak nővére

lenne – anyám anyja

kettejük között

két aprócska tetőtől talpig feketébe öltözött

öregasszony – ikreknek néznénk őket: egyikük

kifordított tenyere ég felé néz – ő meg anyám

nagyanyja

a másik – üknagyanyám – arcát

kicsit félrefordítja halvány napfénytől párás

mosolya (térdén meztelen

gyermek rúgkapál

szemét dörgölve

– ez vagyok én)

A leszedett asztal

(La table desservie)

a leszedett asztal

volt a kuckóm

olykor csendesen surrantam be alá a sötétbe

a vendégek lábát kerülgetve akár a harcsa

máskor éppilyen csendesen négykézláb

közlekedtem a világ tetején – sötétedésig

míg haza nem tért a ház ura –

fáját simogattam

bámultak rézedények

Lámpaoltás után

(Les lampes obscurcies)

A száműzetés nagy ámulat.

Armen Lubin

lámpaoltás után anyám

– ki látott már egyet s mást –

csipkeverőnő-tekintetével egész közelről vette szemügyre

kézimunkáját a tűt

(egyetlen tűjét) keresve

források beszédében

bárka gyomrában

anyám követve az árny fonalát

– árny mely el nem szakad –

csengő hangon folytatta meséjét

vihart szimatolva anyám

– őt sem a tegnapi zápor költötte –

fénylő és egyetlen mutatóujjával

zárta le rabszolga-száját

(a falnak is füle van)

vakon surrant küszöbtől küszöbig

követve beszéd fonalát

a legsötétebb száműzetés ölén

minden nyoszolyát partra segített

felviláglott anyám

Átkelés

(Traversée)

Bente-nak

a pince falán keresztül

ezredéves fát látok

ágai felölelik a végtelent

kéklő a törzse mintha lakkozva lenne

fehér márványerek futkosnak rajta

tenger közepén melynek partján íbiszek

és albatroszok tetemei hevernek kopár

likacsos borzas szigetet látok elvakít

fehérsége (képzeljetek magatok elé

egy alabástrom termeszvárat

egy tajtékkő-dzsungelt esetleg

a nap templomát romokban

hóval borítottan) e magányos látomáson

keresztül látom a vén falovat már farka sincs

sörénye sincs áll a sínek között

pattogzik türkizkék zománca

rajta

keresztül hunyorogva mezítlen

vállú nőt látok fehér ruhában

ül a zongoránál egy ovális szoba

kellős közepén az összes többi

bútoron kéklő védőhuzat – megérezhette

tekintetemet jelenlétemet úgy

tűnik ismer is engem mert bár

ujját nem emeli fel a billentyűkről

lassan felém fordul és mosolyog

Drága barátom most hogy

(Cher ami à présent)

I. m. Jean Hercourt

drága barátom

most hogy már nem vagy

más szemmel

nézem az utcát

enyhén megborzongok

mikor egy messziről rád emlékeztető járókelő

felszegett fejjel üres kézzel megindul a tó felé

visszafordulok

szólongatlak felelek

írok neked egy levelet soha nem olvasod

sirály kering a világ teteje felett

(kiáltása

ívelt vonala

illékony fehére

lángra lobbantja-e még fekete jégsivatagodat?)

féltél a sötéttől

a széltől

a csípős reggelektől

szeretted a dísztelen

függőleges

köveket

láthatatlan tűszúrásoktól féltél

szeretted

a harcsák csendjét

Vakon

(Aveugles)

I. m. Pericle Patocchi

vakon

ballagtunk felfelé

a la fontaine utcán

varratokat kerestünk

test és lélek között

túrtuk az oltott meszet

a gőzölgő kátrányt

vakon

lopóztunk visszafelé

pincefosztogatók

cserjét

ültettünk

a szél magasába

A diákok a folyó felé indultak

(Les élèves ont regagné la fleuve)

a diákok a folyó felé indultak

az udvar fái csupasz

szívüket kitárták

a tanító úr mindent letisztázott

most áthalad a két padsor között

kormosodik a kréta

hátul ledönthetetlen fal magaslik

az inka pajzsa

a tanító most fénylő árnyék túl az utolsó

könyöknyi távon

szemügyre veszi a makulátlan akadályt

feledi önnön sivatagát feledi

a mögötte tátongó sírüreg

örvényét

á

most meg ez a surrogás

alig észlelhető moraj

mely lassan elnyomja

a szivacsos talpak slattyogását

ez a folyó (gondolja) a diákok

a szürkületben most érnek

a folyóhoz

szalmacsutaknyi örömtüzet markolva

A szomszéd neje

(L’épouse du voisin)

a szomszéd neje

magára öltötte forró homokágyát

juharfa és mahagóni templomait sarkig tárja

ruhája alá gyűjti az elvakult hordákat

finnország ezer tavát

íme ő mint csipkeverőnő szitakötőhintő

fülét titkos szekrényre tapasztva

kémleli a gyermek-király gagyogását

hajója orrát polírozza összetör rabigát

fény felé fordítja szőrtelen vénuszdombját

majd belecsusszan a bástya friss malterjába

feldúltan hozza ím az üzenetet

menekül az autóbuszt köszöntő fák sora elől

hozsánna

a szomszéd neje éjt nappallá téve selyemlétrát

gombolyít le

asztaltól asztalig iramodva halad előre

karján nagy halom átlátszó gyerekjáték

Lackfi János fordításai