István király uralkodása

Korényi János munkája

Géza nagyfejedelem igyekezete a szilárd államhatalom létrehozására és a trón biztosítására a fia számára nem sikerült teljes mértékben, hiszen az ország egyik-másik részén a fejedelmi család többi tagjaival kellett osztoznia. Koppány herceg, a somogyi dukátus ura szintén igényt tartott az uralkodásra. A magyar trónutódlásban korábban a legidősebb élő fivér uralmának elve (a szeniorátus) érvényesült. A hatalommal együtt Koppány - a leviratus jogán - a nagyfejedelem özvegyére, Saroltra is igényt tartott. Géza akarata, az hogy a primogenitúra alapján elsőszülött fia örökölje a trónt, összeütközésbe került az ősi joggal.

Koppány fegyvert fogott, és a Dunántúlon sokan csatlakoztak hozzá. A lázadók a régi hitet és rendet, az ősi szabadságjogokat, a törzsi önállóságot, a pogány vallást képviselték.

Koppány harcosaival Veszprém alá vonult, ahol Sarolt székhelye volt. István is felkészült a támadásra: a csata előtt hívei kardfelövezéssel ruházták fel a nagyfejedelmi méltóságra. Esztergom várából indult Veszprém alá seregével, melyben magyar és külföldi csapattestek egyaránt harcoltak. A német Hont és Pázmány főemberek (principes) voltak István testőrségének vezetői. A sereg élén a sváb vendég, Vencellin (hospes) állt, aki a harc során Veszprém mellett megölte Koppány vezért. A győzelem után István az őt támogató lovagokat megjutalmazta, Koppány testét pedig négyfelé vágatta, és négy vár kapujára tűzette ki elrettentésül: a dunántúli Székesfehérvár, Veszprém, Győr és az erdélyi (Gyula)Fehérvár számára küldött figyelmeztetés azonban az ország egész népének szólt: így akarta megfélemlíteni mindazokat, akik szembe kívántak szállni az általa képviselt új renddel.

Az udvarban tartózkodó idegenek többnyire Gizellával érkeztek az országba, s szerepük nemcsak a fegyveres harcokban volt jelentős. Tevékenységük legalább olyan fontos volt egyházi és politikai téren is, tanácsaikkal segítették az uralkodót a kormányzásban. A várispánságok és vármegyék szervezésekor a fejlett nyugati forma érvényesülhetett a közigazgatásban.

Olyan központokat kellett létrehozni, amelyek biztosították a király hatalmát, ezeket pedig a várak jelentették.

A várak ellátásáról a várbirtok és a szolgálónépek gondoskodtak. A földbirtok nagy része a vár környékén feküdt, de távolabbi területek is tartozhattak hozzá. A vár életét a várispán irányította: bíráskodott, adót szedetett, harcba vezette a vár hadinépét. Ő állt a várjobbágyok felett, akik az új hatalom támaszát jelentették. Közülük kerültek ki a várszervezet tisztségviselői, ők adták az ország hadseregének nagyobbik részét. A közrendű várnép jogilag megőrizte szabadságát, de örökre a vár szolgálatához volt láncolva. Elsősorban földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, s csupán egy bizonyos részük katonáskodott. Pénz- és terményadót fizettek. A jövedelmeken az uralkodó és az ispán (2/3 - 1/3 arányban) osztozott.

A királyi udvar gyakran útra kelt: a népes kíséret ilyenkor a várakban, illetve azok falvaiban szállt meg - a várnép köteles volt eltartani őket. Ha ezt nem tették, helyette szállásadót (descensus) követelhettek tőlük.

Az ispán és emberei a megye határain útvámot, a folyók átkelőhelyein hídvámot szedtek. A várfalon kívül, a váralján a hét meghatározott napján vásárt, hetipiacot tartottak. Kezdetben ez a vasárnap (vásárnap) volt. A kereszténység elterjedésével azonban ez a nap ünneppé vált - vasárnap tilos volt dolgozni, templomba ment ekkor a falu népe -, így a vásár napját a hét más napjaira tették át. Ennek emlékét a falunevek is megőrizték: Vásárhely, Hetvehely (azaz Hétfőhely), Kéthely (a keddi vásárnapból), Szerdahely, Csütörtökhely, Szombathely.

A várispánságokra épülve jöttek létre a vármegyék, melyek feladata elsősorban közigazgatási és nem katonai jellegű volt. A szláv eredetű megye szó határt jelent. A kialakuló megyék határait a várak, az egyházmegyék és az akkor még létező törzsi területek határozták meg. Ellentétben a várispánságokkal, ezek összefüggő birtokok voltak, a határokon belül királyi, egyházi, világi nagybirtokosok alattvalói éltek. A vármegyék száma 35-45 lehetett, kevesebb a várispánságokénál. Élükön a megyésispánok álltak, akiket a király nevezett ki.

István fejedelem Koppány legyőzése és a közigazgatás átszervezése után fontosnak tartotta hatalmának megerősítését, a királyi cím megszerzését. Az 1000. év őszén követeket küldött a pápához, hogy koronát és királyi címet kérjen. Számára fontos volt, hogy a pápától, s ne a német uralkodótól kapjon támogatást, így ugyan egyházi szempontból függött Rómától, de nem lett a német birodalom vazallusa. II. Szilveszter pápa - III. Ottó német császár egyetértésével - teljesítette István kérését.

Az új ezredév beköszöntekor - a különböző időszámítások szerint 1000. december 25-én vagy 1001. január 1-jén - Esztergomban királlyá koronázták Istvánt, s ezzel Magyarország belépett az európai népek keresztény közösségébe. Ezt követően megkezdődhetett az egyházszervezés a fiatal királyságban.

1001 húsvétján a pápa megalapította az esztergomi érsekséget, és szabad kezet adott Istvánnak a püspökségek szervezésére. Az első érsek Radla volt, őt Asztrik követte, a korábbi kalocsai püspök. István király tíz egyházmegyét alapított, s gondoskodott fenntartásukról. Az egyház jelentős földbirtokkal rendelkezett, ez biztosította gazdasági hátterét. Emellett törvény szabályozta a tizedjövedelem fizetését az egyház részére, a templomépítést és többek között a templomba járást.

István király a hatalmát Istentől eredőnek tekintette, ez jelenik meg okleveleiben, első törvénykönyve bevezetőjében is. A királynak többféle hatalmi jelvénye volt. 1031-ből származik az eredetileg miseruhának készült későbbi koronázási palást, amelyen látható a korona, az országalma és a lándzsa. A felségjelvényekhez tartozott a kard és a jogar, illetve a későbbi századokban hozzájuk társult eskükereszt.

A magyar királyság megalakulásakor megőrizte állami függetlenségét, szuverenitását. István hatalmát azzal juttatta érvényre, hogy pénzt veretett, törvényeket hozott és okleveleket adott ki.

A német minták után elinduló magyar pénzverés számos vitatott kérdést vet föl. A kutatók általában két veretet tulajdonítanak Istvánnak. Az egyik a dénár, melynek előlapján LANCEA REGIS (a király lándzsája) felirat van szárnyas lándzsát tartó kézzel; hátlapján körben REGIA CIVITAS (királyi város) és középen templomábrázolás látható. Az eddig előkerült leletek szerint ilyen érmek kis számban maradtak ránk. A másik veret az obulus (féldénár): előlapján STEPHANUS REX (István király) felirat, hátlapján Esztergomra vonatkoztatható REGIA CIVITAS olvasható. Olyan mennyiségben találták ezeket, mely alapján feltehető, hogy ez a fizetőeszköz országszerte elterjedt, és nemcsak a belső, hanem a külkereskedelemben is forgalomban lehetett. Ezt a pénzt szedhette a király a dénáradó vagy füstpénz (kapnikon) megfizetésére.

A törvényalkotásban is felismerhető a német hatás. Két törvénykönyvet tulajdonítanak Istvánnak, ezek összességében 56 törvénycikket ölelnek föl. Nincs azonban olyan kézirat, amely valamennyit tartalmazná. A király rendelkezéseinek anyagát valószínűleg csak István halála után szerkesztették törvénykönyvekké. Általános vélemény, hogy az első törvénykönyv cikkelyei még az uralkodása elején születhettek, a másodiké pedig élete vége felé - erre utaló keltezés azonban nem található bennük. A 12. századi Admonti-kódex a törvényeket két részre bontja: az első a fiához írott erkölcstanító könyvecskét tartalmazza (Intelmek), a második pedig a büntető rendelkezéseket.

A törvényhozás a király tanácsadó testületét alkotó szűk körben történt. A királyi tanács (senatus) a püspöki kart és az ispánokat foglalta magában. Két vezető személyisége az esztergomi érsek (a püspöki kar vezetője) és az ispánok legtekintélyesebbje, a nádorispán. Tanácsaik segítették, ám nem korlátozhatták a király akaratát.

István neve alatt kilenc oklevél maradt korunkra. Ezek többsége 13-17. századi hamisítvány, egy részük azonban őriz 11. századi elemeket. Mindössze három hiteles oklevél köthető István korához: a Pannonhalmi Alapítólevél, a pécsi püspökség alapítólevele és a veszprémi püspökség oklevele.

Ezeket az okleveleket III. Ottó kancelláriájából - a német császár 1002. január 23-án bekövetkezett halála után - Magyarországra telepedett írnokok készítették. Kézírásuk alapján elkülöníthető Heribert C munkássága, aki a pannonhalmi alapító levelet fogalmazta és jellegzetes díszbetűivel az utókorra hagyományozta István király gondolatait.

A legfontosabb korabeli forráscsoport, a törvények segítségével felvázolható az István kori társadalom, mely két részre tagolódott; az alapvető különbség az volt, hogy az ember szabad-e (liber) vagy szolga (servus).

A szabadok jogilag egységes társadalma tovább rétegződött. A hatalom csúcsán a király (rex) állt; közvetlen környezetét az arisztokrácia, az egyházi és világi főemberek alkották. A liberek vagyoni helyzetük szerint elhatárolt csoportjai a korabeli törvények szerint: ispán, vitéz, népből való (comes, miles, vulgaris). A középréteget adó vitézek (milites) fegyveres szolgálatot teljesítettek; vagyonnal (házzal, földdel, szolgával) rendelkeztek. A közrendűeknek (vulgari) csekély vagyonuk (lovuk, fegyverük) volt, ők fizették családonként a füstadót, a szabadok dénárját; könnyen elszegényedhettek, amellyel egyre többet veszítettek személyi és politikai jogaikból, és fokozatosan süllyedtek a szolgák szintjére.

A szolgák (servi) egyáltalán nem rendelkeztek azokkal a személyi és politikai jogokkal (mint a szabad házasságkötés, költözés, végrendelkezés, fegyverviselés, közügyekben való részvétel), melyek a köz- vagy aranyszabadság (aurea libertas) néven foglalhatók össze.


Forrás: MEK-OSZK